A csend ereje akkor érződik, amikor végre szóhoz jutunk

0
1013
Fotók: Kádár Hanga

Sok papot már gyermekkorában megérint valahogy, valamilyen módon az Isten szava, lelkülete, legtöbben családi közegből hozzák ezt, de olyan életpélda is van, amely a még határozottabb kitartást bizonyítja: annak ellenére, hogy a tanulás vagy az imádságos élet felé nem orientálták a szülők, mégis Isten elhivatott szolgája lett Péter Arthur plébános, aki jelenleg Kovásznán szolgál. Létraszerű az útja: a tudás fontosságának felismerésétől a fakitermelői munkán át kántorképzőig, majd a ferences rendig, végül az egyházmegyés papi szolgálatig. Irodalomszerető, lelkészi pszichológiát tudó és ismerő, az ökumenizmus felé nyitó, kiválóan prédikáló pap, lelkipásztor, az a fajta, akinek a hangrögzítő túlsó oldalán csak inni lehet a szavát.

Gyerekkorban gyökerezik a vallásos érdeklődésed?

Igen, de nem a szüleimnek köszönhetően, hanem barátokul járogattunk ministrálni, biztattuk egymást, hogy menjünk hétköznaponként is. Tíz évig ministráltunk. Sokszor elkéstem az első órákról, mert fél nyolckor kezdődött a szentmise, nyolckor meg már a tanítás, tekertem gyorsan a biciklivel, amennyire tudtam, Oroszhegy ugyanis hágós hely, tele van emelkedőkkel, felnőtt embert ott biciklizni nem lehet látni, csak gyerekeket. Amikor először Székelyudvarhely környékén láttam bicikliző felnőttet, meg is lepődtem. Nálunk nem volt egyszerű nagy emelkedőkön kitaszítani, persze mi, gyerekek ki is hajtottuk, jól kifulladva értünk be a misére és az iskolába.

A jó Isten simogatását én már gyermekként megtapasztaltam. A szomszédunkban lakott a főgondnok: ott mindig az esti harangszónál az egész család le volt térdelve, imádkoztak, de hosszan. Én meg az ablakból sokszor meglestem őket, és kicsit irigykedtem, hogy ez nálunk, a mi családunkban sosem volt így, bár étkezések előtt és után mi is imádkoztunk. Már ministránsként gondolkodtam a papi életről. Gyermekként színes szentképeket vettem, Szűz Máriát, Jézust ábrázolókat – ezek a nyolcvanas évek elején még nagy dolgoknak számítottak –, kiraktam őket az ágyamra, és úgy imádkoztam Miatyánkot, Üdvözlégyet. Próbáltam megteremteni magamnak azt a vallásos miliőt, amiben rendszerint érezhettem a jó Isten érintését. Gyerekként sokáig papnak készültem, de tíz évet úgy éltem le az életemből, hogy az iskolában semmit sem tanultam. Nem ismertem azt a délutáni programot, amit más gyermek, aki leült és legalább egy fél órát tanult otthon, a szüleim ugyanis nem szólítottak fel rá, én meg nem törődtem ezzel gyermekfejjel. Viszont ötödik osztályban az osztályfőnökünk elvitt minket könyvtárba, és mindenkinek kötelező volt kölcsönöznie valamilyen olvasmányt. Emlékszem, először Winnetou-t vettem ki, anyámék a szomszédban disznót vágtak, én egész nap a kályha mellett ültem, hogy tüzeljek, közben meg estére kiolvastam a könyvet. Ennek köszönhetem, hogy tíz év alatt sem fizikát, sem kémiát nem tanultam, de annyi irodalmat elolvastam, amennyi csak a bőröm alá fért. Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Csehovot, Jókait, Gárdonyit. Mikor később egy-egy regény megfilmesített változatát megnéztem, akkor láttam, hogy mennyire szegényesek számomra ahhoz képest, ahogyan én fejben összeraktam és elképzeltem a részleteket.

Amikor beláttam, hogy hát tanulni is kéne ahhoz, hogy bejussak a teológiára, akkor alkudozni kezdtem a jó Istennel: azt mondtam jó, akkor kántor leszek. Csakhogy nem volt zenei hallásom. Ma már tudom, hogy meg lehet tanítani és tanulni, azóta én is sok embert megtanítottam énekelni, főleg a ferences rendben, ahol nyolc évig jelölt magiszter voltam, akkoriban olyan fiatalokkal foglalkoztam egy évig, akik szerzetesek akartak lenni, az egyik fő tantárgy pedig az ének volt. Azóta már tudom, hogy mindenkit meg lehet tanítani énekelni, csak éppen a technikát kell ismerni. Először recitálva, egy hangon, aztán jön a do-re-mi-re-do, s aki már az utóbbit le tudja énekelni, az előtt már nincs akadály, csak idő kérdése a fejlődés. Biciklivel jártam be zeneórára Székelyudvarhelyre, az ottani kántor pedig felhívta a figyelmemet, hogy nem szerezhetek kántori oklevelet, ha nincs érettségim. Utólag, az érettségi után jöttem rá, hogy anélkül is letehettem volna a kántori vizsgám, de ez jó motiváció volt. Illyés Pista bácsi mint egy lelki atya, annyit törődött velem, Udvarhelyt, ha találkoztunk, mindig megállt és hosszan beszélgetett velem. Biztatott, folyton mondogatta, hogy ne add fel, tanulj, gyakorolj – így kerültem el Gyulafehérvárra, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceum kántorképzőjébe. Ott már egy félév tanulás után a papi hivatás kezdett erősödni bennem. Az iskolában megnéztük Franco Zafirrellinek a Szent Ferencről szóló filmjét, amely nagy hatással volt rám. Akkor mondtam azt, hogy ferences szerzetes szeretnék lenni. Az érettségi után néhány osztálytársammal Szászvárosba mentünk ferencesjelöltnek 1994-ben, ’95-ben pedig Barsi Balázs novíciusai lettünk Szécsényben. Nem volt könnyű azt a szellemi-lelki fegyelmet tartani, amit ő diktált, nagyon szigorú, ugyanakkor végtelenül szeretetre méltó ember. Minden éjszaka kettő óra előtt tíz perccel felkeltünk zsolozsmázni, majd visszafeküdtünk, fél hét előtt öt perccel pedig már a reggeli dicséretet énekeltük, fél nyolctól miséztünk, nyolctól reggeliztünk. Következett a tanulás, délután nagyjából háromórányi fizikai munka következett a kertben, ház körül, utána megint stúdium. Mindez pedig hatalmas csendben zajlott. Sosem felejtem el: Timóteus testvérrel, aki Szentendrén gimnáziumigazgató volt, egyszer kapálás közben beszélgettünk. Lejött Közben Balázs atya, mert ő maga is dolgozott, erős példát mutatott nekünk mindig, odaszólt hozzánk, hogy ne dumáljunk annyit, kapáljunk. De ennek a hatalmas csendnek erős tanítása, ereje volt, ami nem a csend idején, hanem később látszott meg. Amikor esténként egy órát-másfelet szántunk szórakozásra, azok a percek annyira gazdagok, színesek voltak számunkra. Olyan örömmel biliárdoztunk, pingpongoztunk. Annak a rengeteg csendnek akkor érződött a hatalmas hozadéka, amikor végre szóhoz jutottunk.

A teológiát Szegeden végeztem, itthon voltam egy évig gyakorlaton. 1989-ig, a kommunista diktatúra ideje alatt nem vehetett fel új tagot az erdélyi ferences rend, a kilencvenes évek elején kezdte a rend itthon újraszervezni magát, a novícia ma is Magyarországon van, a teológia pedig akkor nekünk nem Gyulafehérváron volt, hanem Szegeden a többi ferences és Szeged-Csanád egyházmegyés kispapokkal együtt tanultunk.

Hogyan lett a szerzetesi életből papi szolgálat?

A tanulmányi időt is beleszámítva tizennyolc évig voltam ferences. Csíksomlyón szenteltek pappá, ebből tíz évet szolgáltam itthon Désen, Csíksomlyón, három hónapot pedig Székelyudvarhelyen. Kicsit talán nagyobb szabadságra vágytam, és voltak olyan feszültségek, amelyek meghaladták a személyes határaimat. Úgy gondoltam, hogy az Istent nem csak a ferences rendben működve lehet szolgálni, azon kívül is van lehetőség erre.

Nehéz volt meghozni a döntést?

Nehéz volt, de segített nekem, hogy Csíksomlyóról jártam ki Budapestre mentálhigiénét és szervezetfejlesztést tanulni a Semmelweis-egyetemre, s bár én látom a pszichológia jó oldalát, de buktatóit is, ennek ellenére tudom, hogy önismeret, bátorítás szempontjából fontos mérföldkő volt. A szabad döntési lehetőségre való ráeszmélésben is segített, amikor megtorpantam: állj meg, egy életed van, elhagyod az Istent? Nem hagyom el, máshogy is lehet őt szolgálni – gondoltam.

Vannak papok, lelkivezetők, akik azt mondják: egy pillanat, egy döntés határozta meg az életükben azt, hogy Isten szolgáivá váltak, mások szerint ez egy épülő, alakuló, formálódó folyamat. Te ezt hogyan tapasztaltad?

Szerintem minden nap ezt a pillanatot kell megcélozni. Az egy dolog, hogy útközben hiúság, túlzott önszeretet akadályoz, de az életünk teljen azzal, hogy folyamatosan tisztítjuk. A fölösleget el kell koptatni. Csak a jó Istent érdemes szolgálni, minden más csak zsákutca. Csak önmagamért élni hiábavaló önzőség, fotelkényelemről szól, a másokért való élet ad értelmet, tartást a mindennapoknak. Az önmagam örömeiért való élet pillanatnyilag lehet, hogy boldoggá tud tenni, de hosszú távon csak a jól működő lelkiismeret útján ismerhetjük meg a tartós boldogságot. Az otthoni tanulmányok után Oroszhegyen még három évet dolgoztam, mielőtt a kántoriskolába mentem. Jártuk az erdőt, húzattuk a fát, fafeldolgozó üzemben dolgoztunk. Amikor körfűrészen dolgozol, mindig van egy vastag lemez, amihez igazítod a fát, amikor lehasítasz egy újabb szál deszkát. Azt úgy hívják, hogy bájlag. Én az életet is úgy képzelem el, hogy kicsit mindig érinteni kell Istent, a mércét, ami segít jól formálni a mindennapokat, különben félremegy a körfűrész, s rossz deszkát vágunk.

Mintha a bájlagot elfelejtők lennének napjainkban azok, akik rendszerint hol maradisággal, hol képmutatással vádolják a keresztény embert. Hogyan látod: miért ilyen a kereszténység megítélése manapság?

Vik Jánosnál írtam a dolgozatomat, amikor lelkipásztori pszichológiát végeztem, mesteri fokozatot, két évet Kolozsváron. Akkoriban nagyon sok Viktor Frankl-könyvet olvastam, de Gyökössy Endre is megerősíti, hogy a félelem és a magány mellett az ember másik nagy lelki betegsége az a fajta üresség, amikor az ember nem látja az élete értelmét. Ez az állapot mára nagyon természetessé vált, megbarátkoznak vele az emberek, megtanulnak együtt élni ezzel. Nem tudatosítjuk sokszor, hogyha értelmesen élünk, az elsősorban nekünk jó. Lelkünk mélyén mindannyian egyformán működünk, az egoizmus hosszú távon csak kiüresít, nem tud boldoggá tenni. Ha mindent alárendelek annak, hogy nekem hogyan jobb, hogyan kényelmesebb, az csak pillanatnyilag tud lelkileg kielégítő lenni. Amikor merünk másokért élni, tenni, az tud kiteljesíteni. A Gonosz sugallata a napjainkban állandóan elhangzó ragadd meg, vásárold meg, éld ki magad mentalitás, ez viszont csak rövid távú megoldás.

Ilyen erős fogyasztói társadalmi kihívások és ítéletek közepette hogyan lehetünk jó keresztények a 21. században?

Semmiképpen sem szabad bezárkózni. Tapasztalatom szerint az élet nem ideális konkrétumában kell nekünk ideálisan viselkednünk: az evangéliumot ki kell vinni abba a miliőbe, ahol ezt ugatják, támadják ezerfelől. Azt mondja Székely János szombathelyi püspök: a mai liberális áradattal szemben nem lehet már keresztényként homokzsákokkal védekezni, már nem tudjuk megállítani, de szigeteket építhetünk. Ezért kell minden jó szándékú keresztény emberrel, felekezettől függetlenül összefogni a közös jóért.

Évről évre olvasni olyan statisztikákat, amelyek az európai keresztények csökkenő számáról szólnak. Van rálátásod az erdélyi és az anyaországi katolikus világra egyaránt: valóban aggódni kellene emiatt?

Az erdélyi magyarság tíz év alatt kétszázezer lélekkel csökkent az országos népszámlálás szerint. Fogy a magyarság, ugyanakkor nincs elég papi hivatás, a protestáns egyházaknál is megfigyelhető, hogy egyre kevesebb a lelkész. Azt látom, hogy nálunk, például Székelyföldön is a nagyvilág sokkal nagyobb hatással van az emberekre, mint amennyire mi, egyházként hatással vagyunk rájuk. A média például profi eszközökkel befolyásol, könnyen tudja feledtetni azt, amire valójában szükségünk van. Nem direkt úton közli, hogy nincs Isten, inkább azt, hogy nem annyira fontos az Isten szerinti élet.

Említetted, hogy szükségesnek tartottad a pszichológiai képzést az életedben, ismered a hasznos oldalát, de a buktatóit is. Melyek a fenntartásaid?

József Attila 1937-ben írta: „Tudom, hogy nincs bocsánat, hiába a bánat.” A költő három hónappal az öngyilkossága előtt azzal a gondolattal küszködött, hogy van-e bűn. És ha van bűn, meg lehet-e attól szabadulni. Amikor a pszichológia megpróbálja elhitetni az emberekkel, hogy nem is akkora baj a bűn, próbálják kibékíteni az embert a saját bűnével, akkor káros az emberi lélekre, a kereszténységre. József Attila is úgy vall költeményében, hogy próbálták kibékíteni a terapeutái a bűnével, de nem tudták ráébreszteni arra, hogy valójában nem hiába van a bánat, mert a megbánás útján található meg a bocsánat, amit Isten adhat meg. Amikor a pszichológia úgy próbálja a bűn feszültségét feloldani bennünk, hogy életünknek van napsütötte és árnyoldala is, és ez teljesen rendben van, hozzátartozik a normalitáshoz, és nem arra sarkall, hogy fel akarjunk szabadulni a bűn alól, az nem a jó irány. Isten szereti a bűnöst, de el is akarja venni a bűnét, fel akarja szabadítani, ezzel szemben a pszichológia van, hogy ki akar békíteni a bűnünkkel vagy elbagatellizálni akarja azt.

Faltad a klasszikus szépirodalmat, és a lelkészi pszichológiában is jártas vagy, ennyire olvasott emberként mi az a könyv, amit mindenképpen elolvasásra ajánlanál?

Nagyon sok van, ami most hirtelen beugrik, az Tatjána Goricseva Istenről beszélni veszélyes című könyve; neki a nyolcvanas évek elején a munkája miatt kellett elhagynia a Szovjetuniót. De eszembe jut most Dosztojevszkij A félkegyelműje is, és Viktor Frankltől a Mégis mondj igent az életre című könyv.