Keresztutat járunk! – Megrendítő beszélgetés Lucsok Miklós kárpátaljai magyar püspökkel

0
526
Fotó: Merényi Zita/ Magyar Kurír

Több mint két hete indított Oroszország háborút Ukrajna ellen. Március 9-én este, a szentatya követével, Michael Czerny SJ bíborossal való találkozása után, a Beregszász és Munkács közötti autóúton kérdezte a Magyar Kurír munkatársa, Trauttwein Éva Lucsok Miklós püspököt, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye apostoli kormányzóját a kialakult helyzetről.

Milyen gondolatokat, érzéseket váltott ki önben a háború?

Ma két hete, hogy elkezdődött a háború. Mindegyik napról egy könyvet lehetne írni. Ez a háború a teljes emberre, a testre, a lélekre és a szellemre irányuló erős támadás még itt, Kárpátalján is. Megérteni sem tudom. Eddigi életemben nem tudtam, mi az a háború.

Most értettem meg, mit éltek át az emberek például Szíriában vagy korábban, a világháborúk idején.

Bombák hullanak a lakóházakra, az emberek az egész országban menekülésre kényszerülnek. Sokkot okoz már az is, ha megszólal a sziréna. Az első három napban úgy éreztem, ez nem lehet igaz, ez csak egy álom, majd felébredünk, és vége. Aztán pár napra rá az az érzés fogott el, hogy az az álom, ami a háború előtt volt. A távoli múltba veszett a háború előtti életem.

Most pedig minden erőfeszítésünk, gondolkodásunk arról szól, mit tudunk tenni azért, hogy ez a szörnyűség véget érjen. Mit tudunk tenni, hogy segítsük mindazokat, akik válságban vannak. Tele vannak a templomaink, ez is mutatja, milyen fájdalomban, erőkifeszítésben élnek az emberek. Egy egész élet ez a tizennégy nap.

Mi volt az első reakciója?

Az első három napban a sokk állapotában voltunk. Mint egy adrenalinbomba, úgy hatott ránk a helyzet. Mindent meg akartunk tenni, mindenkinek segíteni akartunk. Azoknak, akik az ország belsejében már érezték, hogy baj van, és menekültek hozzánk, illetve azoknak a közöttünk élő kárpátaljaiaknak, akik megijedtek. Döntéseket kellett hoznunk. Az első három nap hirtelen változások elé állított bennünket. Akkor még úgy véltük, gyorsan vége lesz, de miután megkezdődött Kijev bombázása, a civilek elleni támadás, lehullott a szemünkről a hályog.

Egy háború közepén vagyunk. A megszálló orosz hadsereg háborút vív Ukrajna ellen. Ez szörnyű, ez egy igazi háború. Ahogy ez tudatosult bennem, kezdtem úgy érezni magam, mint egy háborúban élő ember. Most, a tizennegyedik napon nem látjuk a végét. A traumák pszichikai sebeket okoznak, ezeket éveken át kell majd kezelni. Akik egyszer megélik, hogy beléjük lőnek, félelem lesz a szemükben, már egy surranás is megrémíti őket.

Hogyan válaszolnak mindarra, amit tapasztalnak?

Nagyon fontos, hogy mindannyian egységben működünk, segítjük egymást minden szinten. Az átélt fájdalom egyesített minket, és megtisztít. Megtérésben, mély kapcsolatban vagyunk Istennel, szeretettel teljesek vagyunk nagyon sokan. Az ország egyik részében feltámadt a gyűlölet az iránt, aki elkezdte ezt a háborút, illetve a katonák iránt, akik bejöttek az országba.

Keresztutat járunk.

Ukrajna keresztény ország, Galícia, Kárpátalja nagyon az. Az emberek mélyen hívők, így nagyon átéljük az ártatlan Jézus szenvedését, hiszen most is ártatlanok szenvednek. Sokat beszéltem erről a prédikációkban. Jézus ellen a gonosz követett el erőszakot, mi is ilyen helyzetben vagyunk.

Lehet ebben az állapotban gondolkodni a háború kimeneteléről?

A beszélgetéseinkben már nem fogalmazunk meg előrejelzéseket. Az evangéliumból sok választ kapunk. A legnagyobb szabadságot az adja most, ha bízunk Istenben, és az adott napra koncentrálunk.

Ahogy Jézus mondja, „elég a mai napnak a maga baja, a holnap majd gondoskodni fog magáról”. Sokan átgondolták a helyzetet, és készek a halálra. Mély megsebzettségük ellenére sokan megtértek ebben az időben, a válság sokakat mélyebb kapcsolatra vezetett Istennel. Egyszerűbb, a képmutatástól megszabadult keresztényi életet élnek. Talán Európát is talpra állítja az összefogás.

Milyen feladatot ró ez a válság az egyházra?

Mindenkinek megvan ebben a szolgálatban a maga része. Kárpátalján már most százezer a menekültek száma. Az összes közösségi házunk, az iskoláink, plébániáink tele vannak. Az itt befogadottakat segíteni, ellátni, ez az egyik fontos feladat. A papjaink jelenleg gyűjtik össze, hol van lehetőség további menekülők elhelyezésére családoknál. Segíteni kell azt a sok embert, akik elhagyták az otthonukat. Nők és gyerekek utaztak el, magukra maradtak a férfiak, őket már a második naptól nem engedik el az országból. Még több a magára maradt idős ember, és nincs, aki gondoskodjon róluk. Minél tovább tart a válság, annál nehezebb lesz az ellátás.

Jönnek a segélyek, ki kellett építeni az útvonalakat, amelyeken keresztül eljuttatjuk ezeket az emberekhez. Nem voltunk készek ilyen mértékű segélyigényre és -elosztásra. A Munkácsi Egyházmegye a Caritas-szal együtt hozott létre válságcsoportokat, és gondozza az elosztási hálózatot, hogy eljusson a segély az érintettekhez. Mivel egyre többen elmennek, így esik szét a kiépített hálózat a helybeli Caritasokban és az egyházközségekben, mindent újra kell szervezni és tervezni. Rengeteg a telefonhívás, az e-mail. Mindenkivel kapcsolatban vagyunk, amennyire csak bírunk. Igyekszünk megbirkózni azzal, ami az adott pillanatban érint minket.

Kikre számíthatnak ebben a munkában?

Mindenkire. Még a menekülők is kérdezik, hogy miben segíthetnek. Nyitottak és segítőkészek. Először voltak kisebb konfliktusok, főként azok, akik még békésebb napokon jöttek, úgy gondolták, nyaraláson vannak Kárpátalján. Mára ez is megváltozott. Mindenki érti, hogy háború van. Ukrajna nagyobb városait megtámadták, a legkevesebb, hogy lebombázták a repülőtereket. Szirénák riasztanak, az emberek menekülnek az óvóhelyekre, a pincékbe, Kijevben meg Harkovban szinte a metróban élnek. Mindenkiben nagy a feszültség. Kárpátalja az egyetlen hely, amit még nem ért támadás, de mivel sok menekült él közöttünk, mi is átérezzük ezt az állapotot. És ami a legnehezebb, nem látjuk a végét.

Főpásztorként mit tart a feladatának?

Nagyon sok mindent. Sok apróbb és nagyobb intézkedést hoztam, hogy mind a papok, mind a hívek útmutatást kapjanak. Meg kell mutatnom, hogy erős az Istenbe vetett hitem és a kitartásom. Az emberek igénylik tőlünk, pásztoroktól a hittel teljes hozzáállást.

A jelenlét nagyon fontos. Mindennap sokat vagyok a székesegyházban. Miséket mutatok be, prédikálok, és online közvetítjük ezeket, így virtuálisan is egyesülünk az emberekkel, mert sok helyütt már nincs lehetőség elmenni a templomokba. Kértem a paptestvéreket, hogy ők is közvetítsék a miséket. Sok imát, virrasztást tartunk, böjtöt hirdettünk a békéért. Egyre jobban ott kell állni az emberek mellett, ugyanis ahogy mélyül a válság, egyre többen érzik meg a saját bőrükön, és egyre többeknek kell áldozatokat hozniuk. Ezért a feszültség is nő. Jön a második fázis, a félelem, a szorongás. Ebben a helyzetben a Jézussal való egyesülés annyi erőt és szabadságot ad, annyira megtisztít!

Mit jelent az itt élők számára, hogy a szentatya elküldte nekik áldását Czerny bíborossal, a követével?

Nekem nagyon fontos volt, hogy ebben a találkozásban megéreztem a Szentszék együttérzésének, figyelmének fizikai valóságát. Ferenc pápa írhatott volna levelet, elégnek érezhette volna, hogy elment Rómában az orosz nagykövethez, és hogy imádkozik. De nem, ő többet akart. Számomra nagy jelentősége van a személyes megjelenésnek, a megszólalásnak. Ez nagy erő. Fontos volt, hogy Czerny bíboros mindenkit meghallgatott, hogy elmondhattuk, ki mit él át, és mit üzen a szentatyának.

Reméljük és tudjuk, hogy ő továbbítja mindezt. Bátor lépés, hogy eljött abba az országba, ahol háború van. Ez megmutatja a keresztény ember hozzáállását, hogy nem fél a fájdalomtól, hogy nem fél végső soron a haláltól.

Mit fog továbbadni e találkozás után a paptestvéreknek, a híveknek?

Megtestesült jelenlét – ezt éltük meg. Azt, ami Jézusban is megtörtént. Nemcsak valahol van egy Isten, egy Szentszék, egy bíboros, hanem most megtestesült számunkra. Megfogtam a kezét, megöleltem, kértem az áldását. Az élet nem a platonista ideákban van, hanem a megtestesülésben, a szamaritánus kézzel fogható jelenlétében.

Ebben a helyzetben az üres szavak – majd imádkozom érted – nemegyszer még meg is sebeznek.

Mert ott van bennük, hogy a másik nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, így lezárja a témát az „imádkozom érted” kijelentéssel. A jelenlét azt mutatta meg, hogy a szentatyát és Michael Czerny bíborost megérinti a sorsunk, és tenni akarnak valamit, konkrét lépéseket keresnek, hogy minden jobbra forduljon. Megerősödve jövök el a találkozóról. Volt néhány javaslatom, amit elmondhattam abban a reményben, hogy javul a helyzet.

Mit javasolt?

Először is megköszöntem, hogy Ferenc pápa kitartóan imádkozik értünk. Megkértem a szentatyát, hogy ha ez a helyzet továbbra is fennáll, hívja meg a katolikus világot víz és kenyér böjtre. Megköszöntem, hogy elment az orosz nagykövethez, és kértem, menjen el ismét. Hívja és kérje a püspököket az egész világon, hogy mondják ki, ez nem pusztán konfliktus, hanem háború, ahol a civileket is ölik.

A diplomácia nyelve, hogy együttérzünk a konfliktusban élőkkel, az kevés. Ki kell mondani, hogy ez háború. És kérdeztem is: van-e tennivalónk a Fatimai Szűz kérésével, hogy ajánlják fel Oroszországot Mária szeplőtelen szívének? Kinek a feladata ez, és mit tehetünk ezzel kapcsolatban? Azt javasoltam, kérje meg az Oroszországban élő püspököket, hogy a maguk részéről tegyék meg ezt felajánlást a Szűzanyának.

Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír