Ecettel legyet, pánikkal nyugalmat…

0
378

A gyerekek tudnak a háborúról, olvasom a közösségi hálón. Ha nem beszélhetnek róla a saját közösségeikben nyíltan, az nem jelenti azt, hogy nem is fognak róla beszélni. Az iskolák, a tanárok, a felnőttek tiszta, egyenes, józan beszéde ilyenkor egy életre megmaradó példa a viszonyulásmódra. Nem sopánkodva és siránkozva, felnőttként fejünket vesztve, pánikolva — mit segít az, és főleg: mire tanít?

Nagyanyám és egy rokon néni vagy huszonöt éve ültek mamáék konyhájában. Olyan nyár volt, hogy éjjelente esett, nappal remek idő volt.

A rokon néni tele tüdővel sopánkodott és sírt, hogy minden elrothad, nem lehet aratni, mind meghalunk, szegény fiatalok stb. Én akkor nem értettem nagyanyám szótlan tekintetét, de ma már igen.

Hogy lehet pánikolni akkor, amikor józan gondolkodásra van szükség? Hogy lehet pánikolni akkor, amikor maximum félni lehet, de inkább csak tartani valamitől? Amikor a józanság az egyetlen, ami segíthet, még akkor is, ha tényleg elrothad minden, amikor tényleg testközelből érint a háború…

MEGOSZTÁS