A vallásos költő: 205 éve született Arany János

0
1805
Fotó: Wikimédia

Március 2-án éppen 205 éve született a magyar nemzet nagy költője. A romantikus irodalom nagyjainak sorai között természetes az Istenhez fordulás, de talán nem mindenki ismeri vagy ismerte fel eddig Arany mély vallásosságát, ami hol a sorok között kacsintgat ki, hol egészen nyíltan, vallomásosan látszik meg. Kicsit ezekből szemezgettünk az évforduló alkalmából.

Puritán családban nőtt fel, református vallású volt, de a vallásos költeményei felekezettől független, erős hitet sugalló hangnemben terelnek az Isten felé egyszerűen, mégis mélyen, meggyőződéssel. Az életrajza nem olyan szenvedélyes, látványos, mint Petőfié vagy Jókai Móré, de élettapasztalata sokkal mélyebb, sokoldalúbb, mint azt gondolnánk. Talán éppen azért érzi a magyar ember sokszor közelebb magához Arany szavait, mert nem egy már kultikussá vált, romantikus, túlfűtött történelmi figura életszavait kapja általa, hanem a hétköznapi élet nehézségei és örömei iránti finom érzékenységgel teli költészetet. Petőfi idealizált képe mellett szükségünk van a hozzánk, egyszerű laikusokhoz sokkal jobban hasonlító, sokkal közelebb álló Arany János érzésvilágára.

1817. március 2-án született, a Bihar megyei Nagyszalontán. Nemesi családból származott, szülei azonban idősek voltak, elég hamar rászorultak fiúk anyagi támogatására, miután nem sok sikert tapasztalt a vándorszínészi életben, hazatértekor az idős szüleit nagybetegen látta viszont, el is kezdett szorgalmasan hivatalnokként dolgozni, hogy segíthesse őket. A nővére akkora már férjhez ment, előtte született testvéreit addigra már eltemette a család. A szülei igyekeztek minél több figyelmet fordítani, érthető módon egyetlen életben maradt fiúkra, otthon tanították, hamar beléplántálták az olvasás, a történelem, az irodalom iránti érdeklődést. Édesanyját hamar elvesztette. Diákkorától próbálkozott verseléssel, ismert költővé, mint tudjuk a Toldi című műve tette. Még az irodalmi pályafutása elején tanárként is dolgozott, aztán jött Petőfi barátsága, majd lapszerkesztés, a Kisfaludy Társaság igazgatói pocíziója, majd a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára lett, végül az egész nemzeti irodalom egyik legjelentősebb alkotója, a legjelentősebb magyar Shakespeare-fordító, kiváló balladaíró. Szülőfalujában hallgatag, szerény, magába forduló emberként ismerték. Az irodalomórák tananyagának jelentős hányadát életútja, költészete teszi ki, de vallásos ihletésű alkotásairól talán kevesebb szó esik. Az irodalomtörténészek munkái közt sem találunk sűrűn olyat, ami költészetének ezzel az ágával foglalkozik.

A Protestáns Szemle folyóirat egyik múlt század eleji (1907-es számában) olvasható egy hosszabb értekezés a témában. Ebben mélyen vallásos költőként írják le Aranyt hangsúlyozva, hogy „nála a vallás soha nem külső dekórum, hanem valóságos belső életszükség”. Nagyszalontán korrektorként és jegyzőként sokszor nélkülöz, de a nehéz időkben sem veszti el a meggyőződését, miszerint:

„Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édes Atyja.”

Igyekszik gyermekének is átadni a vallásos, imádságos élet erejét:

„Mert szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sir rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”

A hétköznapok nehézségeinek lefestése után azért megnyugtató hangnemben zárja le a fiának írt költeményét:

„Lelj vigasztalást a szent igében:
Bujdosunk a földi téreken.
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál édes gyermekem.”

Az értekezés szerzője, dr. Márk Ferencz azt írja, hogy a költő legalább annyira gyakran forgatta, olvasgatta a Bibliát, mint a jeles irodalmi és történelmi műveket. A magyar szabadságharc leverése utáni költészetéből is az tűnik ki, hogy a hitbe kapaszkodik:

„Féljétek Istent, emberek!
Az élet számvetése csal,
Reménybukott szív halni vágy,
Koldus marad, meg még se’ hal.”

Az istenkapcsolatot az emberi élet egyik legfontosabb, gyakorlatilag nélkülözhetetlen alapköveként írja le több költeményében is, amibe mindig minden körülmények között lehet kapaszkodni, ugyanakkor egy-egy verséből az a meggyőződése is kiérződik, hogy az embernek a földi élete során nem a megérthetetlen misztikum kifürkészése kell, hogy a célja legyen, sokszor elég csak az Isten érzékelése, tisztelete:

„És mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borul le, mert az Istent sejti.”

Irodalomórán megtanultuk, hogy Arany költészetét időnként erős melankólia hatja át (például a levert szabadságharc utáni időkben, de akkor is, amikor elkezdi az öregség jeleit érezni magán és az Őszikéket írja), a vallásos ihletésű költeményei azonban valahogy mindig a remény érzése felé terelik az olvasót. Hol inkább rejtettebben, hol egészen nyíltan. Talán Arany hitköltészetének szellemiségét az Enyhülés című költeménye visszhangozza a legtalálóbban:

„Ha nehéz bú és nehéz gond
Rossz napokat szerze,
Kárpótolja a nyugalom
Enyhületes percze.”