Szomorú vagyok…

0
363

Szomorú vagyok, mert a gyermekeink nem iskolába mennek, hanem menekülnek.
Szomorú vagyok, mert az évek kemény munkájával felépített családi otthonokat megsemmisítik.
Szomorú vagyok, mert a jövő kilátástalan, a gyermekek nagy része édesapák nélkül marad(t).
Szomorú vagyok, mert elveszítettük a biztonságunkat, a létünk csak egy parányi egésznek a része, mely bármikor véget érhet.
Szomorú vagyok, mert azok a csecsemők, akik most születtek, a háború árnyékában kell felnőjenek.
Szomorú vagyok, mert a fegyver erősebb a békénél.
Szomorú vagyok, mert az embereket sírni látom.
Szomorú vagyok, mert tehetetlennek érzem magam.
Szomorú vagyok, mert az idősek újból meg kell éljék, amit régen.
Szomorú vagyok, mert a gőg, az “én majd megmutatom, ki vagyok” mentalitás erősebb a szeretetnél.
Szomorú vagyok, mert nem tudom, hogyan tovább.
Szomorú vagyok, mert sokan traumatizálódnak a háborús helyzetben.
Szomorú vagyok, mert még most is egymás ellen szítjuk a tüzet.
Szomorú vagyok, mert mindannyiunk szíve szakad szét.
Szomorú vagyok, mert mindennap a rémült arcokat látom az interneten, a televízióban, de már a trolin, utcán is.
Szomorú vagyok, de ugyanakkor hálás azért a szolidaritásért, empátiáért és egymás iránt érzett felelősségért, ami ezekben a percekben is erőt és menedéket nyújt azoknak, akik messze kerültek Ukrajnától.
A szomorúságomon túl velük vagyok, imádkozom!

Ferencz Emese

MEGOSZTÁS