Mikor kerül elő a nadrágszíj?

0
524
Illusztráció: Pexels

Gyermekek, dackorszak és kontrollt vesztett szülők a pofonok súlya alatt

Talán soha nem volt közkedveltebb téma a szülőség és gyermeknevelés, mint napjainkban. Ezerféle szakcikk, könyv, szakemberi jótanács, amelyekből komoly munka szelektálni a családunk egyéni mércéinek, valóságának megfelelően. Van viszont egy témakör, amiben nem válogatni kéne, hanem elmélyülni. Sok helyen még mindig tabu, és sok helyen még mindig hétköznapi valóság a gyerek testi és súlyos verbális fenyítése.

Fenyítsük-e szóban, tettben a gyereket, kell-e büntetni, hogyan kellene büntetni, hogyan lehet jól határokat szabni a legkisebbeknek is? Ha figyelembe vesszük, hogy például Székelyföldön még mindig nap mint nap láthatunk olyan példákat, ahol nem csak megtörténik, hanem rendszeres és bevett módszer a gyermek testi fenyítése, talán nem is olyan elcsépeltek már ezek a kérdések. Székelyföldön élek, így elsősorban itteni példákat látok, hallok, de biztos vagyok benne, hogy nem csak ebben a térségben fordulnak elő pofonok, nyaklevesek. Lássuk, mit mondanak a szakemberek arról, hogy mennyire ártalmas, mennyire sérülhet a gyermeki psziché a veréstől vagy az üvöltéstől. Igen, a verbális fenyítés, sőt, nem csak a hangos, de az otromba szó is kegyetlenül sebez, hosszú távra is akár.

A veréssel nem nevelünk, csak roncsolunk

Nem szó szerint idézve, de dr. Vekerdy Tamásnak (elismert és közismert gyermekpszichológus, terapeuta, 2019-ben hunyt el, de biztos vagyok benne, hogy nem is kell bemutatni) van lényegre törő mondata a téma kapcsán, amely több könyvében is elhangzik: egyik páciense említette neki egyszer, hogy őt is verte az apja, így legalább embert faragott belőle, mire Vekerdy megfogalmazta, hogy nem attól lesz valakiből ember, mert rendszeresen verik, hanem esetleg annak ellenére is. Alice Miller kutatásai kimutatták, hogy a náci vezetés magas rangú politikusai, tisztjei mind olyan családból származtak, ahol a fizikai abúzus rendszeres része volt a gyermeknevelésnek. „A verés árt. Rongál és roncsol” – írja Vekerdy. Így, egyszerűen. Mert ilyen egyszerű ez. Igen, vannak olyan percek, amikor valóban azt érezzük, hogy most már ötvenszer magyarázzuk el ugyanazt, a gyermek most már önmagát veszélyezteti valamilyen csintalansággal, hullafáradtak, esetleg betegek is vagyunk, elveszítjük a kontrollt és odacsapunk. Vekerdy is felhívja a figyelmet arra, hogy ha életünk során ez egyszer-kétszer megtörtént, nem okozunk még kijavíthatatlan csorbát gyermekünk lelkén, csak éppen ne váljon rendszeressé a dolog. Tegyük hozzá, hogy ennek ellenére a verés Európa legtöbb országában bűncselekmény családon belül is, nálunk, Romániában is, és attól, hogy a rendőrségi gyakorlatban napjainkban még nem veszik komolyan, a törvény nem véletlenül született meg.

Minden egyes ütés a nevelés csődjének a jele, egy jól működő szülő-gyermek kapcsolatban az állandó magyarázatok, a szülő által kimutatott, jelzett csalódottság elég kéne hogy legyen. Igen, vannak elképesztően nehéz dackorszakok, egy gyermek élete során többször is, amikor valóban azt érezzük, hogy mindjárt eldurranunk, de olyankor is muszáj minden idegszálunkat megfeszítve harminchetedszerre is elmagyarázni, hogy miért nem szabad, jöhetnek az egyénenként bevált büntetésmódszerek: tévémegvonás, kedvenc játék megvonása, zenehallgatás megvonása egy időre. Ezt is persze már abban a korban, amikor a gyermek megérett arra, hogy összekösse a büntetést a saját tettével, és azt valóban következményként fogja fel. Hároméves kor előtt például ezek a büntetések még nem sokat érnek, csak összezavarják a gyermeket, mert nem tudja a totyogó, hogy azért vették el a kedvenc játékát, mert ő harmadszorra is földhöz vágta a tányért. Ezeket az összefüggéseket ebben a korban még nem érti a kicsi, ilyenkor állandóan magyarázni kell, esetleg ha lehet, hagyni, hogy valami eltörjön, és színpadiasan, jó drámaian rájátszani arra, hogy most kifogytunk egy szép pohárból, magyarázni, hogy látod, ez lesz a tárgyakkal, ha földhöz vágjuk őket. Végtelen türelem – erre van szükség. Ha nincs, mert nem az erősségünk, gyakorolni kell. Újra és újra. Ha nem megy egyedül, lehet szakember segítségét kérni. Vagy inkább: szakember segítségét kell kérni.

Ha a gyermeket rendszeresen vagy kiszámíthatatlan időközönként verjük, általában két dolgot érhetünk el: vagy ő maga is erőszakossá válik, óvodás-, iskoláskorban a társaival szembeni erőszakos viselkedésében ez meg is fog látszani, később konfliktuskezelési problémái lesznek a kollégáival, hiányozni fog belőle az alapvető empátia, mások megérteni akarása, de önmagát sem fogja tudni ugyanúgy megértetni, elfogadtatni másokkal, majd következik a családon belüli üvöltözés, dühkezelési probléma, esetleg családon belüli erőszak, amit továbbörökít így a gyermekeinek, ők pedig a saját gyerekeiknek és így tovább. A másik változatban a gyermek erősen befelé forduló típus lesz, állandóan szorongani fog, nem fog tudni normálisan a napi teendőire, tanulásra, de még a játékra sem koncentrálni, hiszen folyton ott lesz a félelem benne, hogy vajon mikor mit csinál rosszul, amiért nyakleves fog következni. Az ilyen gyermek serdülő-, majd felnőttkorára könnyen visszaeső depressziós lehet, nagyon bizalmatlan az embertársai irányában, ugyanakkor önbizalomhiánnyal teli mindennapjaiban nehezen fog érvényesülni, a társas kapcsolatokban pedig könnyen válhat állandó áldozattá, aki soha nem képes egészséges módon érvényesíteni, kibontakoztatni önmagát. Egyszóval boldogtalan, mentálisan sérült, lelkileg egészségtelen gyermeket nevelünk, ha erőszakkal nevelünk. Az ütlegelt gyermek bizonytalanná válik az őt verő szülővel, nevelővel szemben, nem alakul ki az egészséges bizalmi kapcsolat, s ilyenkor hallja az ember a tinédzserek szüleit panaszkodni, hogy a gyermek semmit nem mond el, tényleg semmit, azt sem tudják sokszor, hol jár, és mindenféle bandákba keveredik. Mert ezekben a bandákban nincsen túlzsúfolt szabályrendszer, így ott végre szabadabbnak érzik magukat az ilyen gyermekek, nem gondolva arra, hogy ezekben a közösségekben nemcsak a túlzott, de az egészséges határok is hiányoznak. A kábítószerezésbe, alkoholba, bandázásba menekülő tinédzserek, fiatal felnőttek persze nem csak a veréstől jutnak odáig, hogy törvénytelen ügyekbe keveredjenek, de a rendszeres fizikai és verbális erőszak könnyen kikövezheti az utat a negatív irányba.

„A szülő sokszor nem tudja, hogy bár a pillanatnyi helyzetén esetleg könnyíthet a veréssel, az elkövetkező éveit mérhetetlenül megnehezíti vele. A gyerek egyre kezelhetetlenebbé válik, s hamarosan olyan lesz, hogy nem használ már neki a verés sem” – figyelmeztet Vekerdy. Az erőszak a hirtelen eredményű megoldás, de hosszú távon sikertelen, sőt borzasztóan káros, a következetesség, az egészséges határok felállítása és a türelmes magyarázatok ismétlése hosszú távon hozza meg a gyümölcsét. A szakember több írásában, interjúiban is arra biztat, hogy ne adjuk fel ez utóbbi módszert, mert a gyermek meg fog érni arra, hogy megértse a tettei következményét, a magyarázatokat, és minél értelmesebb, annál inkább fogja bizalmába fogadni azt a szülőt, aki mindig magyarázatokkal és nem feldolgozhatatlan veréssel, üvöltéssel terelgeti őt az úton. A bántalmazott gyerek ugyanis egy idő után elképesztő lélekhasadást él meg, hiszen ösztönösen szereti a szülőt, mégis elkezdi gyűlölni őt az erőszakossága miatt: zavarában és bosszúszomjában csavarog, romlik a tanulmányi teljesítménye, nem megy haza este, felnőttkorára beilleszkedési problémái lesznek, súlyos esetben tehetsége, életmotivációja elkallódhat. Fontos ugyanakkor, hogy ha egy ideig testileg fenyítettük is a gyermeket, aztán igyekszünk leszokni róla, az elején meglepő eredményt hozhat a viszonylagos békesség, aztán a gyermek összezavarodik, attól fél, hogy valami még rosszabb következik, ezért még csintalanabbá válhat, mintegy ki akarja provokálni a már megszokott módszert: nos, ebben az időszakban kell a legjobban megvetnünk a lábunkat és türelmesnek maradnunk, nem újra visszaesnünk. Mert ha a szülő átesik ezen a holtponton, valóban bekövetkezik a kezelhetőbb családi, nevelési helyzetek időszaka.

De miért vetemedünk egyáltalán erőszakra?

A korábbiak alapján az egyik válasz már egyértelmű: mert esetleg minket is vertek gyermekkorunkban. A mai friss szülők szüleinek védelme érdekében annyi biztos, hogy a gyermekpszichológiai tudás laikusoknak érthető módon közölt változata még húsz évvel ezelőtt sem volt annyira könnyen elérhető sajtóban, könyvesboltokban, mint napjainkban. A régi szülők nem hitték, nem tudták, hogy mennyit árthatnak az állandó pofonokkal, fakanállal, nadrágszíjjal, ők is a szüleiktől látták, és önkéntelenül továbbvitték. Verünk azért is, mert esetleg a házasságunk romokban hever, egyenetlenül oszlanak meg a feladatok a háztartáson, családon belül, az egyik szülő túlterhelt és rendszeresen elveszti az önuralmát, amit aztán megbán, így még a bűntudat is tovább mardossa. És verünk azért, mert annyira másként viselkedik, annyira másmilyen a gyermek, mint amit elképzeltünk. Hogy mennyire akarjuk ráerőltetni saját, értékesnek látott jellemvonásainkat a gyermekünkre, hogy mennyire akarunk belőle teljesen más jellemet faragni, mint aki valójában, hogy mennyire vagyunk képesek önzetlenül elfogadni gyermekeinket olyannak, amilyenek, mennyire igyekszünk faragás helyett inkább segíteni őket saját, egyedi valójuk kibontakoztatásában – ezek Vekerdy Tamás súlyos és állandó kérdései, figyelmeztetései, amelyek megérnek egy külön témakibontást, de elgondolkodni ezúttal is érdemes rajtuk. Hiszen sokszor azzal „okoznak csalódást” gyermekeink, hogy mások és más érdekli őket, mint amire számítottunk. Ez már annak a kérdésköre, hogy képesek vagyunk-e valóban önzetlenül, elfogadóan szeretni, segíteni kibontakozni, és nem lenyesni az általunk fölöslegesnek vélt ágacskákat, kezdeményeket.

Ha folyton a fejére ordítjuk, hogy rossz, el is hiszi majd

A szavak formájában elhangzó erőszak is valódi erőszak, csak a véraláfutásokat nem látható helyen hagyja, de attól még ott vannak. Ha egy gyermekre ráordítunk, rendszeresen, ugyanolyan traumát okozunk neki, mint a veréssel. Ha pedig az üvöltözést tarka rágalmak is kísérik, akkor életre szóló terheket rakunk a vállára. Ha egy gyermek folyamatosan azt hallja, harsogások közepette, hogy erre sem vagy képes, sohasem figyelsz oda, ezt sem tudod megtanulni, hülye vagy, képtelen vagy, rossz vagy, egy idő után megtanulja és valóban elhiszi, hogy ő rossz, képtelen erre is, arra is. Ez pedig minden létező döntése, tanulmányi, majd munkavégzési eredményében látszani fog, ha egyáltalán bárminek is neki mer fogni később, serdülőként és felnőttként, miután azt „verték bele” éveken át, hogy ő sohasem tud figyelni, hogy mindig láb alatt van, hogy szerencsétlen, ügyetlen. Ugyanúgy természetes, hogy néha előfordul mindannyiunk családjában az ilyesmi, olyankor a szakemberek szerint viszont érdemes bocsánatot kérni, még a legkisebbektől is (akik ugyan még nem értelmezik a bocsánatkérés szó szerinti jelentését, de a szavak mögötti szándékot érzik), és elmagyarázni, hogy miért mérgelődtünk fel. Világossá kell tenni a gyermek számára, hogy nem őt magát tartjuk elviselhetetlennek, hanem a pillanatnyi viselkedését. Viszont ha állandóan lehordjuk és utána állandóan bocsánatot is kérünk, ezzel összezavarjuk a gyermeket, sőt prof. dr. Bagdy Emőke figyelmeztet: még azt is elérhetjük, hogy a gyermek szándékosan csintalankodik, mert tudja, a szidás után úgyis kiengesztelik. Tehát semmiképpen se legyen rendszeres az ordítozás akkor sem, ha képesek vagyunk bocsánatot kérni utána.

A következetesség nagyon fontos: ha egyszer valamit megtiltottunk, azt napok múltán se engedjük meg, mert azzal csak összezavarjuk a gyermeket, ugyanígy a tiltások szintjén összhangnak kell lennie a szülők között, azaz ne engedje meg az egyik, amit tilt a másik. Az egészséges határok pedig éppen olyan fontosak az egészséges mentális fejlődés szempontjából, mint a verés és üvöltözés mellőzése: ami a gyermekre vagy másokra veszélyes, azt mindenképpen tiltani kell és érdemes, mert a gyermek egészséges biztonságérzete határok között alakul ki. Ha instabil, ingadozó szabályok veszik körül, nem fogja tudni megtanulni idővel, hogy mi az, amit tényleg lehet tenni, mondani, és mi az, amit nem. Ne legyen túl sok szabály, de amit felállítunk, ahhoz tartanunk kell magunkat. Azt, hogy ezt milyen módszerekkel érjük el, milyen büntetéssel, vagy kisgyerekeknél azzal, hogy elhozzuk, kimozdítjuk a nem megfelelő helyzetből stb., az már gyerekenként, családonként változik. A dackorszak ugyanakkor, bármennyire is nehéz a szülőnek, hasznos időszak a fejlődés szempontjából, ennek megértése is segíthet a nehezebb időszakok viszonylag békésebb átvészeléséhez.

Bagdy Emőke A személyiség titkai – Család, nevelés, önértékelés című könyvében írja: „a dac olyan ellenszegülés, amelyben nem a szülőtől való ellenszegülésről van szó, hanem olyan időleges szembefordulásról, amelyben a gyermek belsőleg válik képessé elkülöníteni az én-te viszonylat két tagját”. A gyermek tehát ebben az időszakban igyekszik a maga személyét kicsit leválasztani, valamennyire függetleníteni a szülőtől, az éntudat kezd kialakulni. Jellemzően a dackorszak lejárta után, óvodáskor közeledtével kezdik a kisgyermekek először önmagukat nem egyes szám harmadik személyben, általában a keresztnéven emlegetni, hanem „én”-ként meghatározni. Ennek eléréséhez éppen a másiktól való elkülönülés szükséges, a másikhoz való egészséges kapcsolódás pedig csak úgy jöhet létre, ha egyszer megtanultunk különálló személyekként tekinteni önmagunkra. A professzor asszony ugyanakkor számos előadásában hangoztatta azt a tudományos kísérletet, amelyben lemérték, hogy az erőszaknak már csak a látványa is csökkenti az immunrendszer egészséges működését, pláne a megélése. A nyálban könnyen lehet mérni az A-immunglobulin szintjét: véres csatajelenetek megtekintése után egyértelműen csökkent ennek a szintje, viszont a Szent Terézzel kapcsolatos film levetítése után nőtt. Ugyanakkor más kísérletek szerint az erőszak állandó látványa közömbössé tesz irányába, tehát valóban megszokja az ember, természetessé válik számára, bár ettől még roncsol, és roncsolja a közöny útján az illető gyermek környezetét, amikor az már felnőtt, munkába áll, családot alapít. Ha úgy érezzük, hogy kisgyermekünket már nem tudjuk kordában tartani, nehezen tudja veszélytelen cselekvéssel az energiáit levezetni, érdemes tánccal, tornával, sétával, bármilyen zenés mozgásformával segíteni neki ebben: egy-egy ilyen mozgás után jobban, koncentráltabban tudnak figyelni, játszani, akár hallgatni, türelmesebbekké válnak a kicsik, igazoltan még a hiperaktív gyerekeknél is jól beválik a módszer.

Serdülőkorban is egyfajta dackorszak következik. A téma nagyon széles körű, hosszas kifejtést igényel, de annyit érdemes megemlíteni: ilyenkor a teljes leválás, leszakadás, az önállósodás, a felnőtté válás folyamata kezdődik el, természetes hát, hogy ellentmond nekünk gyermekünk, sőt ellent is kell mondania ahhoz, hogy az egészséges leszakadás megtörténjen. Ha szülőként ezt nem látjuk be, és tíz körömmel kapaszkodunk gyermekünkbe, esetleg erőszakosan viselkedünk vele, a leszakadás nem történik meg, csak késik. Talán még jó 10-20 évet, amit esetleg gyermekünk már saját családjában fog kárhoztatni. Ha pedig kisgyermekként rendszeresen vertük, serdülőként teljesen elveszíthetjük a bizalmi kapcsolatot vele. Ha igyekszünk már kisgyermekként a békésebb megoldásokra törekedni, serdülőkorban sokkal könnyebb dolgunk lesz. Vekerdy Tamás is hangsúlyozza, hogy nyilván 2-4 évesen előnyösebb a váltás, az erőszakosság lehagyása (ha valamiért addig nem ment), de ha ennek szükségességére később ébredtünk rá, akkor később tegyük meg. De mindenképpen tegyük meg! Nehezebben fog jönni az eredmény, viszont megjön. Hiszen egyrészt ezekkel a fáradalmakkal generációkon át öröklődött, káros beidegződéseknek vethetünk véget, másrészt jó észben tartani, hogy egy élet alakulásában, egy jellem kiforrásában, egy lélek megőrzésében játszunk főszerepet a legnagyobb felelősséggel.