Szent László király helye a nemzet emlékezetében

0
633

Szent László kultusza régebben nagyon elterjedt, erről ad képet ad az a térképvázlat, amely a könyv elején ejti ámulatba az olvasót: 56 helyszín szerepel rajta a középkori magyar-lengyel határtól Horvátországig, a Muravidéktől a Kárpát-kanyar legkeletibb pontjáig. Hogy állunk Szent László, a lovagkirály kultuszával ma? ISÓ M. Emese – KOLLÁR Tibor – KOVÁCS Gergely (szerk.): Lovagkirály (Kárpátok Eurorégióért Regionális Fejlesztési Közhasznú Egyesület – Iskola Alapítvány, Nyíregyháza – Kolozsvár, 2021.) című, 400 oldalas könyvét Koncz Attila televíziós szerkesztő mutatja be.

Vannak az életben igazságtalanságok, és a tartalék űrhajós sorsa tökéletes példa rá. Ugyanolyan egészséges, ugyanannyira alkalmas az utazásra, mint szerencsésebb társa, ugyanazt a brutális felkészítő programot végzi el és körülbelül ugyanolyan eredménnyel, mint ő, neki mégis csak a beteljesületlenség, az elnéző mosolyok, a sajnálkozó sóhajok, a „futottak még” kategóriába sorolás jut, ráadásul ehhez még jó arcot is kell vágnia. Mert vannak versenyek, ahol nem osztanak ezüstérmet, vagy eljutsz a csúcsra, vagy nem, és a győztes mindent visz – ahogy a sláger mondja. A nemzet emlékezete a történelmi szereplőkkel sem bánik kegyesebben: sokan vannak, akik több fényt és dicsőséget érdemelnének, mint amennyi jut nekik, ám ők örök másodikok maradnak, megbújva a nagyon nagy ember árnyékában. Valahogy ezt a történetet látom megismétlődni Szent László király kultuszának elhalványodásában is, aki Szent Istvánnal szemben veszített a piedesztálért folytatott küzdelemben.

Állami, nemzeti és egyházi ünnepben megnyilvánuló tisztelet, névadója lenni a legrangosabb kitüntetésnek, Budapest főtemplomának, egyik kórházának és parkjának, római zarándokháznak és katolikus kiadónak, tudományos intézetnek és közpolitikai programnak, ráadásul szerepelni a megjelenésekor legértékesebb papírpénzen – Szent István mindezt megkapta, de mi jutott László királynak? Még a töredéke is alig mindannak, ami emlékezetét élővé tehetné közöttünk, pedig a régmúltban egészen más kép tárult volna a szemünk elé. Ennek a mára legnagyobb részt feledésbe merült tiszteletnek az épített és képzőművészeti örökségben testet öltő emlékeit foglalja össze a teljességre való törekvés igényével az a külsejében és tartalmában egyaránt monumentális kötet, amely Lovagkirály címmel látott napvilágot sok szakember határokon is átívelő közös munkájának eredményeként, ráadásul immár második, átdolgozott és bővített kiadásban.

A hajdanvolt Szent László-kultusz elterjedtségéről látványos képet ad az a térképvázlat, amely rögtön a könyv elején ejti ámulatba az olvasót. Nem kevesebb, mint 56 helyszín szerepel rajta, a középkori magyar-lengyel határtól Horvátországig, a Muravidéktől a Kárpát-kanyar legkeletibb pontjáig. Vajon mi lehet a magyarázata ennek a különleges népszerűségnek? A történész válasza egyszerű, és az Anjou-dinasztia hatalmi legitimációjának tudatos építésével hozza összefüggésbe a Szent László-tisztelet megerősödését a 14. század elején. Az sem új megállapítás, hogy a kultusz nem véletlenül kötődik kiemelten a történelmi és azon belül főleg a keleti határ vidékéhez, lévén annak őrizete aligha találhatott volna jobb égi pártfogót a katonaszentnek is tekinthető királynál. A középkori ábrázolások gazdagságát felvonultató tanulmánykötet alapján azonban valami más is kirajzolódik még a figyelmes olvasó szeme előtt.

Az ikonfestészet kutatói számolnak be arról, hogy a művészettörténet számos olyan arcábrázolást ismer, amelyek bár egymástól térben és időben áthidalhatatlan távolságra vannak, mégis jól észrevehetően ugyanazok. Ezeket – kézzelfoghatóbb magyarázat híján – olyan sugalmazott képeknek tekintik, amelyekben maga az örök állandóság, Isten ereje jelenik meg. A középkori Szent László-ábrázolások különlegessége ezzel szemben épp az, hogy minden egyes arc más és más, amit nagyszerűen végigkövethetünk a Lovagkirály lapjait megtöltő csodálatos fotókon. Minden királyfigura tekintete egyéni, meg nem ismételt és ismételhető, amiből arra következtethetünk, hogy az alkotók sokszor saját vonásaikat örökítették meg bennük, esetleg valaki mást a közvetlen környezetükből, rokonságukból vagy éppen a falfestményt megrendelő közösségből, kegyúri családból.

Az ábrázolás sokféleségében a főhőssel való azonosulás vágya és képessége nyilatkozik meg, a Szent László életének eseményeiből vett képsorozat pedig – némi anakronizmussal – szinte Hollywoodért kiált: a tiszta jellemű és daliás katona, jó ügy mellett elköteleződve, Istentől megáldva harcol a gonosszal, aki fölött párharcban győzedelmeskedik, elnyerve ezzel a rabságából kiszabadított nő ártatlan szerelmét. A lovagkirály története azonban nemcsak egy romantikus kalandfilm forgatókönyveként működik, hanem komoly emlékezetpolitikai tanulsága is van számunkra. Nem véletlen, hogy a 14. század Anjou Magyarországán nem Szent István alakját helyezték a középpontba, hiszen gondoljunk csak bele: a kemény kézzel végrehajtott államalapítás súlyos és véres áldozatokat kívánt, törésvonalakat mélyítve és fájó sebet ejtve sokakon, a király halála után pedig az egész ország süllyedt anarchiába hosszú időre, mivel élő gyermek nem maradt utána. A történetnek tehát sem az eleje, sem a vége nem volt igazán szívderítő, ellentétben Szent László uralkodásával, amely békét, rendet, prosperitást hozott az országnak, évszázadokra megalapozva középhatalmi státusát.

Nemcsak a történelmi méltányosság, hanem a magyar társadalom mentális egészsége is megkívánja tehát, hogy Szent László király visszakapja azt a helyet a nemzet emlékezetében, amely személyes, politikai és katonai képességei okán méltán megilletné. A Lovagkirály című kötet ennek a munkának az első komoly és jelentős lépése. Köszönet illeti kezdeményezőit, tudós szerzőit és nem utolsó sorban nyomdai kivitelezőit.

Koncz Attila

Szent László király – Erdély védőszentje címmel 2018-ban a Verbum Kiadó gondozásában művészettörténeti könyv jelent meg, amely a Szent László-kultusz erdélyi emlékeit térképezte fel.

MEGOSZTÁS