XVI. Benedek összekötő kapocs az egyház múltja és jövője között

0
731

XVI. Benedek életrajza 2021 végén jelent meg Peter Seewald tollából, a szerző több mint 25 éven át kísérte figyelemmel Joseph Ratzinger, a teológus, tanár, majd püspök, bíboros, végül a pápa, XVI. Benedek pápa életét. Könyve az elmúlt század kisenciklopédiája két kötetben. A kötetről ITT adtunk hírt, most a monumentális mű részletes bemutatását olvashatják Koncz Attila televíziós szerkesztő tollából.

Amikor még olvastak az emberek napilapot, sokak szokása volt, hogy a sportoldallal, a végén kezdték. Bizonyára ez történik Peter Seewald új, immár magyar fordításban is elérhető könyvével, XVI. Benedek életrajzával: aki kézbe veszi, aligha a család bemutatásához és a gyermekkorhoz, inkább az utolsó fejezetekhez fog egyből lapozni, a pápai szolgálatról való lemondás történetét elbeszélő részhez.

Ezzel nyilván tisztában volt Peter Seewald is, aki rutinos író, és kétségkívül a legjelesebb Benedek-szakértők egyike. Ez már a hetedik könyve, amely az emeritus pápához kapcsolódik, így aligha vonhatjuk kétségbe személyes érintettségét. Ami a közelség előnye, az persze könnyen a hátránya is lehet: abszolút hiteles életrajzot írni tulajdonképpen reménytelen vállalkozás, hiszen a szerző vagy túlságosan elnéző, vagy igazságtalanul kritikus főszereplőjével szemben, könyve pedig ennek megfelelően vagy apoteózis, vagy vádirat.

Seewald azonban szerencsésen egyensúlyoz a két véglet között, amivel nagyon sokat tesz XVI. Benedek személyének és karakterének megkedveltetéséért, ráadásul mindezt úgy sikerül elérnie, hogy megállapításai pontosan adatoltak, és kiállják a tudományos ellenőrzés próbáját is. Ami egy nagyközönségnek szánt könyvnél ugyancsak fontos, hogy a szakszerűség nem válik a stílus kárára, sőt kimondottan lebilincselő a szöveg, nem kis megkönnyebbülésére a több mint ezer oldal terjedelmű munka olvasójának.

Mielőtt rátérnénk az életrajz legérdekesebb tanulságaira, muszáj egy percet elidőzni a címnél. Német szárazsággal és tömörséggel megfogalmazva mindössze ennyi: XVI. Benedek – Egy élet. Ami aligha lehetne megtévesztőbb, mert egyrészt sokkal inkább Ratzinger, mint Benedek, másrészt nem egy, hanem szinte megszámlálhatatlan élet. Előbbin azt értem, hogy Seewald megközelítése magára az emberre koncentrál, annak természetére, jellemére, pszichológiájára és spiritualitására, nem pedig az általa betöltött hivatal vagy tisztség külsőségeire. Ugyanígy az életesemények puszta kronológiája helyett folyamatos szellemi útkeresést, morális döntési helyzeteket, kétségeket és azokra adott válaszokat látunk egymás után sorakozni a könyv lapjain.

Ezeknek az izgalmas, ám önmagukban nehezen értelmezhető történéseknek a kontextusba helyezése pedig logikusan vezet el ahhoz, hogy egyetlen élet helyett miniportrék gazdag sorozatát is művébe komponálja a szerző, széles korrajzot festve főszereplőjének alakja köré.

Erre pedig bizony nagy szüksége van a nem egyháztörténész végzettségű olvasónak, aki eleve hajlamos rá, hogy a jelenben érvényes állapotot vetítse vissza a távoli múltba. Joseph Ratzinger ma például úgy áll előttünk, mint saját korának egyik legtekintélyesebb teológusa, Seewald könyvéből viszont kiderül, hogy tudományos pályája korántsem volt kudarcok nélküli. A professzori kinevezéshez szükséges habilitációs dolgozatát ugyanis első alkalommal tartalmilag és formailag is elégtelennek minősítette annak bírálója. Sőt, az eljárásban túlságosan érzelmesnek, egy adott pillanatban pedig szó szerint „nem egészen katolikus”-nak minősítették azt a tudóst, aki számunkra már a racionalitás és az egyház doktrínájához való hűséges ragaszkodás megtestesült szobra.

Ez a történet egyébként sok mindenre rávilágít a későbbi pápával kapcsolatban: kiderül belőle, hogy ő sem kész tudósként született, az útkeresést nem spórolhatta meg; hogy milyen élményekből származik az a tanításbeli óvatosság, amit aztán jóval később rendszeresen felróttak neki bírálói; hogy milyen elszántság és kitartás munkált benne, amikor ilyen körülmények között sem adta fel kitűzött célját; és hogy milyen leleményesen tudott kilábalni egy végleges kudarccal fenyegető kínos helyzetből. Az történt ugyanis, hogy másodjára a teljes dolgozatnak már csak az utolsó negyedét nyújtotta be bírálatra, amelyhez ellenlábasa nem fűzött semmilyen elmarasztaló megjegyzést, gondolván, hogy eléggé megsemmisítőek voltak a korábbiak.

Záróakkordként érdemes megemlíteni azt is, hogy a szóban forgó értekezés ezután fél évszázadnál tovább hevert az íróasztalfiókban, és kiadására csak 2009-ben került sor, a pápa összes műveinek sorozatában. Ennél világosabban talán semmi sem tanúskodhat az ötvenes évek közepén szerzett lelki sebek mélységéről és egyben a főhős fejlett önkritikával társuló érzékenységéről. „Joseph Ratzinger életében újra meg újra feltűnnek kísérők, többnyire atyai jóbarátok, akik felismerték a rendkívül tehetséges és nagyon motivált ifjút, és támogatták” – írja Seewald még a kezdő szeminaristáról. Ugyanezt a forgatókönyvet látjuk aztán a habilitáció előbb említett történetében, amelynek sikeres végkimeneteléhez erősen hozzájárult mentora, Söhngen professzor, aki a nyilvános vitán oroszlánként harcolt tanítványáért; és ott sejthetjük az ifjú teológusnak a II. vatikáni zsinat idején szakértőként befutott karrierje hátterében is. Fontos szempont ez Ratzinger lelki alkatának és pápai működésének megértéséhez, hiszen az ilyen helyzeteknek mindig ellentmondásos a dinamikájuk: a pártfogás sok esetben azt jelenti, hogy az ember a második vonalban ragad. Amikor pedig mégis elkövetkezik a reflektorfénybe lépés lehetősége, bizony nehéz egyik pillanatról a másikra tudós, de valódi felelősség nélküli tanácsadóból erőskezű, rutinos kormányossá változni, aki jó előre látja a kimondott gondolatok várható következményeit.

Ratzinger számára a teológiai, tehát tisztán tudományos kérdésekben a zsinati idők tapasztalata volt meghatározó: a kölni Frings bíboros szakértőjeként kimutatható hatást gyakorolt már a kezdetektől a római eseményekre, a tanácskozás irányára, mindezt azonban úgy tehette, hogy a végső döntéseket főnöke hozta meg, és a valódi felelősséget is ő viselte értük – a félreérthetőséggel és a belőle következő esetleges politikai következményekkel ugyancsak neki kellett számolnia.Hogy az akadémiai gondolkodás „kiszabadulása” a nyilvános térbe mivel járhat, azt aztán már pápaként tapasztalta meg Joseph Ratzinger a legfájdalmasabban.

A muszlimellenesnek beállított, úgynevezett regensburgi beszéd körüli botrány ugyanis a legkevésbé sem teológiai vagy filozófiai természetű volt, hanem egyszerűen a tanár és az egyházfő szerepe közötti különbségből következett:ami egy egyetemi előadás keretei között szabadon elhangozhat, az egészen más hatást vált ki a világpolitika soktényezős és nehezen kiismerhető erőterében. Seewald könyve alaposan körüljárja az eseményeket, és forrásainak egyöntetű véleménye szerint senki sem sejtette, mekkora ódiummal fog járni a Mohamedre vonatkozó, körülbelül hatszáz éves idézet. A történet így azt is jól mutatja, milyen csikorogva és rossz hatásfokkal működő intézményrendszerre kellett támaszkodnia pápasága alatt Benedeknek, ami nyilván hozzájárult szellemi és fizikai erejének egyre gyorsuló ütemű felőrlődéséhez. Ahogyan az olasz egység megvalósulását követő évtizedekben a pápák a „Vatikán foglyának” tekintették magukat, mert nem hagyhatták el a városállam területét, ugyanígy joggal nevezhetjük XVI. Benedeket a „Szentszék foglyának”, utalva a hivatali apparátus súlyos felelősségére egyházfői szolgálatának vitatott lépéseivel kapcsolatban.Végezetül természetesen nem kerülhetjük el, hogy a pápa lemondásának történetére, illetve annak a könyvben szereplő értelmezésére reflektáljunk. Ezzel összefüggésben egyébként Seewald is megenged magának egy első látásra talán cinikusnak látszó kijelentést, amikor így fogalmaz Joseph Ratzingerről: „Életútját paradox módon végigkíséri bizonyos állhatatlanság, amint úgy találta, hogy a körülmények az általa felismert feladat teljesítését lehetetlenné teszik.” Nos, az állhatatlanság kifejezést aligha szokás pozitív jelzőként használni, ebben az esetben azonban – úgy tűnik – kivételt kell tennünk. Itt és most ugyanis az éppen a hiúság, a hatalomvágy, a saját tévedhetetlenségbe vetett hit ellenpontjaként, igazi erkölcsi értékként jelenik meg, és teljes joggal. Bármi álljon ugyanis a lemondás hátterében (egyik, másik, mindegyik vagy egyik sem a különböző feltételezett okok közül), egy biztos: a szinte példa nélkül álló döntéshez önismeret, bátorság, kötelességtudat és felelősségvállalás kellett, ami így, együtt csak a legnagyobbak sajátja.Hogy kicsoda Joseph Ratzinger? És kicsoda XVI. Benedek? Erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia.

Peter Seewald életrajzának ritka értéke, hogy monumentális terjedelme, páratlan ismeretanyaga és irodalmi, olykor egyenesen szépírói stílusa ellenére sem rág szájba semmilyen álláspontot. Bár a szerzőt időről időre kétségtelenül elragadják az érzelmek, a főhősével való lelki azonosulás, mindvégig meghagyja az olvasó szabadságát, hogy ki-ki megalkothassa a maga portréját Róma 265. püspökéről. Seewald maga így összegzi véleményét: ő volt a kicsi pápa, aki ceruzával nagy műveket írt. Vonzó ez a kép, és találóan foglalja össze Joseph Ratzinger személyiségét. Ha azonban egyházfői működését szeretnénk összegezni, inkább a híd jut eszünkbe róla. Nem a hídverő, a pontifex, ami hagyományosan a pápák egyik címe, hanem a híd. XVI. Benedek ugyanis az az összekötő kapocs két hatalmas kontinens, az egyház múltja és jövője között, amely nélkül aligha volna lehetséges az átjárás egyikből a másikba. Rendíthetetlenül álló híd, amelyen úgy haladunk át, hogy létezését magától értetődőnek vesszük, ottléte természetes, és csak a hiánya tűnne fel rohanó, felületes, mindent relativizáló korunkban. Peter Seewald könyve jelentős hozzájárulás ahhoz, hogy ezt a hiányt nekünk, akik olvastuk az életrajzot, soha ne kelljen megtapasztalnunk.

Koncz Attila

Magyar Kurír

Fotó: Szent István Társulat, Vatican News, CNS