Mindenki irigykedik…?

Mások lehúzásával saját életünkben nem lépünk előre

Állandóan tapasztalható, szembejövő érzés, a magyar mentalitás igen gyakori terhe, mégis nagyon kevés szó esik róla. Szégyelljük. Erdélyben talán még erősebb hátrahúzó erőként érzékeljük, hiszen elég gyakran panaszkodunk így-úgy a megtapasztalásáról. Hogy mi ez? Az irigység, ami valóban kis zöld szörnyecskeként bújik meg térségünk mindennapjaiban, pedig a lehúzás helyett motiváló erőként is használhatjuk. Hogy hogyan? – erről beszélgettünk dr. Almási Kitti ismert és elismert klinikai szakpszichológussal.

Almási Kitti Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyve 2018-ban jelent meg, s bár az anyaországi közéletben azóta elő-előkerül a téma, nálunk, a romániai magyarság mindennapi érdeklődési körében említjük ugyan, de nemigen ásunk, ástunk még a mélyére. Talán éppen azért, amilyen motivációval a kötet is született: nem szeretjük vállalni, ha irigykedünk valakire, ha mar belülről ez az érzés, csak azt emlegetjük, ha esetleg ránk irigyek. Nemrég került a kezembe a kötet, és rádöbbentett, hogy erdélyi mindennapjainkat mennyire átszövi a sok helyen kis zöld szörnyecskeként ábrázolt, pusztító érzés, pedig egy kis mentalitásváltással az előnyünkre is fordíthatjuk, ugyanis tetszik, nem tetszik: mindannyiunkban ott van és felbukkan időnként. A kérdés az, hogyan reagálunk rá.

Az oktatás is közrejátszik

„Ez nem kifejezetten magyar jelenség, minden kultúrában felfedezhetjük, inkább az a sajátos nálunk, hogy mennyire adnak hangot ennek az emberek; az a fontos kérdés a mi térségünkben, hogy tudunk-e örülni egymás sikerének. Nálunk ezt nem tanultuk még meg, emiatt tűnhet úgy, hogy a magyarok irigyebbek. Egy kicsit talán a stílus is közrejátszik ebben, hogy az ezzel kapcsolatos véleményüket egészen leplezetlenül képviselik az emberek. Nem feltétlenül csak Magyarországon, hanem mindazokban a kultúrákban, ahol a sikerrel szemben kevésbé elfogadó a társadalom, ott ez csapódik le az emberben. Hiszen ezekben az országokban olyan társadalomban él az egyén, ahol valójában inkább az egyformaság, az ugyanolyanság az elfogadható, aki pedig eltér az átlagtól, az már negatív színezettel jár” – magyarázza kérdésünkre Almási Kitti klinikai szakpszichológus. Valóban felismerhető a jelenség: nálunk alapvetően rosszul tűri a társadalom jó része azt, ha valaki valamiben kiemelkedik. Ehhez képest a nyugati kultúrákban egészen más a hozzáállás: ott inkább egyfajta közösségi öröm fogadja az eredményességet, azzal az elgondolással állnak a kiemelkedéshez, hogy „jaj de jó, neki összejött”, ez viszont nem véletlen. A nyugati kultúrák oktatási rendszere, az ott működő képzési formák egyaránt a siker, a lehetőségek irányába terelik a fiatalokat: a kiemelkedő életpéldákkal azt hangsúlyozzák, hogy te is elérheted ezt a szintet, ezt a minőséget, te is képes lehetsz, képes vagy rá szorgalommal, azoknak a lehetőségeknek az igénybevételével, amiket megtalálsz magad körül.

• 

Ha az ember elhiszi, hogy ő is el tud érni bizonyos célokat, akkor a látott sikerekből valóban tud meríteni, viszont ha úgy látja, hogy mindaz, amit a kiemelkedő ember képvisel, számára elérhetetlen, rögtön következik a negatív érzés, ami irigység formájában fogalmazódik meg bennünk. Itt rögtön rávághatjuk, hogy nálunk nem olyan az életminőség, nálunk nehezebb boldogulni, kevesebb a lehetőség, a szakember szerint ez viszont korántsem ilyen egyértelmű.

„Azt gondolom, hogy lehetőség mindenhol adódik, csak másként érhetőek el azok a bizonyos esélyek. Nyilván egy olyan kultúrában, ahol elsődleges fontosságú a tehetséggondozás, az egyéniség kibontakoztatása, ott sokkal több olyan eszköz áll rendelkezésre, ami segít a személyes célok elérésében. A későbbi sikert valóban befolyásolja, hogy adott országban a fiatalok milyen oktatási szellemben tanulhatnak, milyen képzésekben részesülhetnek, milyen önismereti lehetőségeket kapnak, milyen tanfolyamokra iratkozhatnak be, mennyire elérhetőek a valóságban az egyes képzések, de helytelen azt a megállapítást tenni, hogy a környezetünk dönti el: van-e lehetőségünk a fejlődésre. Nálunk is vannak lehetőségek, csak sokkal göröngyösebb, nagyobb utat kell érte bejárni, időnként valóban ki kell kaparni egy-egy esélyt, hiszen nem arra vagyunk szocializálódva, hogy a körülöttünk található forrásokból merítsünk” – világít rá a pszichológus. A nyugati kultúrára jellemző, hogy a pályakezdők megkeresik azokat a szakmabelieket, akiket nagyra tartanak, akiknek az útján szeretnének járni, merítenek az életpéldájukból, megküzdési módjaikból, ezzel szemben nálunk ez még korántsem természetes. A szakember azonban felhívja a figyelmet, hogy Magyarországon például egyre több ehhez hasonló kezdeményezést lát, mentorprogramokat, amelyek biztatóak, a mi térségünkben viszont sokkal többet kell tenni, dolgozni az esélyek eléréséért. A sikerért, ami sokszor nem is a valódi vágyott cél, hiszen számtalanszor nem arra a konkrét élethelyzetre, munkára, szintre vágyunk, amit az irigyelt személy elért, hanem mindössze az életérzésre, amit az elképzelve nyújt.

• 

Hamis boldogságkép?

Almási Kitti kiemeli: nagyon sokszor feltételezett boldogságot csatolnak az emberek a siker fogalmához, legyen szó ismertségről, magas pozícióról, vonzó fizikai adottságokról vagy éppen anyagi jólétről, és azt gondolják, hogy akiknek ezek közül valamelyik vagy akár több megadatik, az valószínűleg boldogabb az átlagnál. És amint ezt valaki megállapítja, abban a pillanatban azonosítja is az irigyelt személyt azzal az egy-két tulajdonsággal, eredménnyel, ami szerinte őt automatikus előnyökhöz juttatja az életben. A probléma az, hogy sokszor így egydimenziós emberképet látnak: aki szép, az csak szép, aki okos, az csak okos – kicsit mintha az egész személyisége erről szólna, és már nem is érdeklik az embereket az elismert/sikeres egyén személyiségének további szeletei, vagy az, hogy ő konkrétan hogyan éli meg azt a sikert, számára valóban boldogságot hozott-e az, hiszen ez sok esetben nem ilyen egyértelmű. Jellemzően azt gondolják, hogy mivel több figyelem irányul egy sikeres emberre, esetleg több lehetőség, ez egyértelműen egyfajta boldogsággal jár. Meggyőződésig is erősödhet valakiben ez az egyébként fals hozzáállás, ami sokszor helytelen irányba is terelheti az életutat, hiszen sokan a fél életüket arra áldozzák, hogy elérjék a másiknál látott, vágyott állapotot, amihez hozzácsatolják elméletben ezt a boldogságérzést, végül pedig, amikor elérték a kitűzött célt, csalódnak: mégsem hozta el az új helyzet a vágyott életérzést. Sokszor valóban meg kell élnie, tapasztalnia valakinek egy-egy ilyen kemény munkával kivívott folyamatot ahhoz, hogy rájöjjön: a boldogság ennél sokkal összetettebb. Az, hogy az ember jóban van önmagával, teljesnek érzi magát, önazonos tud lenni adott helyzetben, általában ritkán kapcsolódik ilyesfajta sikerekhez.

Pillanatnyi tűzoltás

„Az irigységet magát nagyon ritkán vállalják emberek. Szinte soha nem hallani, hogy valaki magáról azt állítja: ő irigy. Nem könnyű felvállalni ezt az érzést, adott esetben állapotot, talán azért is, mert az irigység kimondásával kicsit olyan, mintha rögtön magunk fölé helyeznénk az irigyelt személyt. Valamelyest elismerjük ezzel, hogy az illető előttünk jár valamiben. Általában bújtatott formában érzékelhető az irigység, kívülállóként könnyebben tudatosítható, hogy bizonyos megjegyzések mögött ez az érzés húzódik meg. Legtöbb esetben valamilyen kritika formájában fogalmazódik meg. Főként, ha valaki nem hiszi el magáról, hogy adott dolgot ő is elérhet, akkor úgy érzi, az irigyelt személy a társadalmi hierarchiában fölötte helyezkedik el, ha pedig ezt a tehetetlenséget éli meg, akkor sokszor csak egyetlen lehetőség marad a számára: le kell rántani az illetőt a maga szintjére, vagy még rosszabb: ha annyira besározza, befeketíti az illetőt, akkor még maga alá is nyomhatja” – részletezi a pszichológus. Ez átmenetileg adhat megnyugvást az irigylőnek, pontosabban azt az érzést, hogy valamiben most nem előztek meg, én kerültem jobb pozícióba. Erről szólnak a rosszindulatú kommentek a közösségi médiában, a lehúzó megjegyzések a nyilvános térben, miközben az irigylő nem veszi észre, nem tudatosítja, hogy attól, hogy a másikat lerántotta a maga szintjére, ő még nem jutott előrébb, feljebb. Ilyen esetben az irigylő szenvedése abból ered, hogy valamit esetleg nem ért el az életében, amire nagyon vágyott volna, de tudatosítania kell magában, hogy az ő elégedetlensége nem fog megszűnni attól, hogy másokat lehúz magához. Ezek pillanatnyi tűzoltások, ahogy Almási Kitti fogalmaz, és nyilvánvalóan nem jelentenek megoldást.

• 

Ugyanakkor az esetek általában nem ennyire szélsőségesek, azaz nem minden irigy pillanat vezet minket oda, hogy életenergiánk nagy részét mások életének tönkretételébe fektessük, viszont mindannyian irigykedünk néhanapján, csak nem ennyire fajsúlyosan. Gondoljunk csak hétköznapi helyzetekre, például munkahelyi közösségre, ismerősi/baráti társaságra, ahol megjelenik valaki, aki valamilyen szinten vetélytárs a számunkra, és esetleg odasúgjuk egy harmadik félnek: szerintem egy kicsit közönséges, vagy hallottam, hogy azért az ő élete sem éppen fenékig tejfel. Apró megjegyzések szintjén tehát senki nem tudja megkerülni, hogy néhanapján ne bukjon ki belőle az irigység – ami önmagában még nem okoz súlyos gondot, a probléma ott kezdődik, amikor ezek az érzések már átszövik a mindennapjainkat. Amikor az életünk nagy területein elakadva ebbe az irányba fordulunk, a mások lehúzását látjuk megoldásnak, mert ez egyértelműen azt jelzi, hogy elakadtunk, nem tudunk előre jutni a saját életünkben, és az emiatt felhalmozódott dühünket, frusztrációnkat ömlesztjük a külvilágra. A szakember felhívja a figyelmet: ilyen esetben az irigység akár pszichoszomatikus betegség melegágya is lehet. Ha állandóan ebben a versengő, küzdő, frusztrált életérzésben él az illető, ezt a kellemetlen, nehezen elviselhető, állandó feszült állapotot enyhíti az esetleges támadással. Tehát lehet meggyengítő állapot, megoldatlanul, azaz kezeletlenül hagyva pedig az illető szociális kapcsolatai is megromolhatnak az állandó negatív megjegyzések miatt, elmagányosodhat így az irigylő ember, ami miatt még dühösebb lesz majd a külvilágra.

Az irigység motivál

Ha a környezetünkben ilyen okok miatt szenvedő embert ismerünk, nem könnyű közeledni feléje azzal az elhatározással, hogy valahogy rávezessük: az irigység mérgezi a lelkét. Almási Kitti mindenképpen az asszertív megközelítést ajánlja, tehát azt a fajta kommunikációt, amely során, bár közöljük a meglátásunkat, de tiszteletben tartjuk a másik fél igényeit, határait, ennek módjaira ma már bárki rákereshet az interneten. A nyers, direkt közlés ugyanis ilyen helyzetben csak további dühöt szül. Ilyenkor érdemes elmondani a másiknak, hogy milyen érzéseket kelt bennünk adott esetben az ő megjegyzése, de a humor útján is könnyebb eredményt elérni, a lényeg, hogy első ízben mindenképpen óvatos kommunikációval kell próbálkozni, azaz megadni a lehetőséget arra, hogy hátha az illető magára döbben. Például akár így kezdeni: biztos vagyok benne, hogy számodra ez nehéz téma, hogy alapos okod van arra, hogy ezt így gondold, így éld meg azt, ami most velem történik, mégis nagyon rossz érzést kelt bennem, ahogyan reagálsz, inkább próbáljuk a jövőben ezt meg másként. Ez a módszer azért is használ, használhat sok esetben, mert egy-egy irigy kitörés során az ember arra számít, hogy akkor az irigyelt személy maga alá kerül vagy dühös lesz, nem tudja kiélvezni sikere pillanatát, de ha mégsem így történik, nem kardot rántunk, hanem asszertíven reagálunk, az hozhat meglepő fordulatot is. Eljuthatunk akár oda is, hogy az időnként felbukkanó, megkerülhetetlen irigységérzést motiváló erőként használjuk fel az életünkben.

Ahhoz, hogy az irigység ne lehúzzon, megkeserítsen, hanem motiváljon: jó, ha közelebb próbálunk kerülni valamilyen módon ahhoz az emberhez, az ő életútjának a megismeréséhez, akihez hasonló sikert szeretnék elérni – ezt az alapelvet követik az előbbiekben említett nyugati kultúrák tehetséggondozó oktatási rendszerei is. Almási Kitti is vett már részt olyan mentorprogramon, amely során csoportos beszélgetések, akár egy vacsora alkalmával volt lehetősége őszintén kérdezni a résztvevőknek. Ilyenkor kerülnek szóba fontos kérdések: például hogy nehéz életpillanatokban mit tett, hogyan oldotta meg az illető sikeres személy a helyzetet, hogyan küzdött, küzd az elbizonytalanodásaival. Azok, akik valóban szeretnének tenni a fejlődésükért, sikerükért, találhatnak rá módot, lehetőséget, de nemcsak mentorprogramok útján, hanem személyiségfejlesztő, önismereti úton is.

• 

Mindenkire alkalmazható megoldókulcs nyilván nincs, hiszen az egyes esetekben hosszú út vezethetett esetleg odáig, hogy az irigységgel már ártson önmaga pszichéjének vagy a környezetének: lehet, azért is, mert hosszú ideig, esetleg kiskorától elnyomták őt a környezetében, nem tudta magát kellően érvényesíteni, esetleg volt/van egy testvére, akit hozzá képest kiemelten kezeltek a szülők, de még számos oka lehet. A pszichológus felhívja a figyelmet: ha valaki kiváltja ezt a rossz érzést, akkor érdemes magunkban feltennünk a kérdést: valójában mi esik most rosszul, mi fáj nekem tulajdonképpen ezzel kapcsolatban? A következő kérdés pedig legyen ez: én mit tettem meg azért, hogy elérjek oda, ahol az irigyelt személy tart? Attól teljesen függetlenül, hogy egyszerűbb, hétköznapibb célról vagy összetettebb vágyról van-e szó. Szólhat ez arról is, hogy az egyik kolléga magasabb pozícióba jutott a munkahelyen, de akár arról is, hogy egy ismerős sokkal fittebb testalkatot ért el, mint én. Érdemes ilyenkor elgondolkodni, hogy én mennyire voltam szorgalmas, ugyanazokat a dolgokat, amiket a másik befektetett eddig, azokat én is megtettem-e vagy megtenném-e. Nagyon sokszor az ember ilyenkor eljut arra a megállapításra, hogy bizonyos árat ő már nem fizetne meg azért az eredményért. Egy ilyen megállapításnál pedig akkor le is kell zárulnia az irigykedés folyamatának: meg kell és be kell látnom, hogy azért nem tartok ott, ahol a másik, mert nem fektettem annyi időt, energiát, nem áldoztam annyit a célért, mint a másik – összegez a pszichológus.

Almási Kitti Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvében felhívja a figyelmet még egy érdekes jelenségre a téma kapcsán: általában nem irigylünk olyanokat, akiket potenciálisan jóval magunk fölé helyezünk a társadalmi ranglétrán, ez a negatív érzés többnyire azokkal szemben jelenik, jelenhet meg bennünk, akikkel valamennyire hasonló szociális, munkahelyi stb. szinten mozgunk, ha egyenrangúnak tartjuk az illetőt. Egy népszerű tudóst, világszárt, híres sportolót valószínűleg nem irigylünk, de éppen az előbbiek okán „irigységünk és utálatunk tárgyaivá válhatnak könnyedén szomszédaink, rokonaink, osztálytársaink, munkatársaink – minden olyan ember, akivel hasonló platformról indultunk, hasonló sanszokkal, de a másik valamiben előrébb jutott. Mindenki, akiről az juthat eszünkbe: ez nekem is sikerülhetett volna.” Ilyenkor persze a legjobb, ha felismerjük, hogy irigyek vagyunk, az első lépés után pedig, ahelyett, hogy a dühnek teret engednénk, léphetünk az önvizsgálat és önfejlesztés útjára is. Fontos felismernünk, hogy nem a másikra kell haragudnunk, hiszen ő a saját életében ért el valamit, nem a mi kárunkra cselekedett, mi viszont valamely eltérő élethelyzetünkből fakadó frusztrációnkat, kihagyott életlépésünkből fakadó rossz érzéseinket vetítjük ki rá.