Hatvan év a hit fényében

0
1065
Márton Áron püspök a mai napig példaképem, hitben való állhatatosságával példát mutatott arra, mit jelent Jézus Krisztust követni. Fotók: gerhardus.ro

A bánsági sváb közösségből származó Andreas Straub lelkipásztor a mai napig szoros kapcsolatot ápol honfitársaival, és mindig elérhető mindenki számára. Papságának 60. évfordulója alkalmából Katharina Schmidt, a szentannai Heimatortsgemeinschaft (HOG) társelnöke készített vele interjút, mely a Banater Postban jelent meg.

2021. december 8-án ünnepelte papságának 60. évfordulóját. Egy ilyen jubileum jó alkalom visszatekintésre. Kezdjük gyermek- és serdülőkorával. Újaradon nőtt fel, tanár szeretett volna lenni. Milyen emlékei vannak azokból az időkből?

Szeretettel emlékszem vissza gyermek- és ifjúkoromra, a szülői házra, családomra és barátaimra. Rendezett körülmények között nőttem fel édesanyámmal, Katharinával és édesapámmal, Franz Straubbal, Magdalena nővéremmel (férjezett Raaber) és Franz Straub lelkipásztor testvéremmel. A család legfiatalabb tagjaként sok törődést és szeretetet kaptam. Ez a tapasztalat, valamint az egymás iránti felelősség és törődés vezérelt a pályaválasztásomban. Érdekeltek az emberek örömeikkel és vágyaikkal, már gyermekként is szerettem volna találkozni és kísérni őket. Így természetes volt, hogy eredetileg a tanári pályát választottam. Nagyon vallásos családban nőttem fel, ministráltam, lenyűgöztek a szentmisék, valamint a papság. Ez formált engem, és ez volt az egyik oka annak, hogy pap lettem.

Ez a tanúságtétel megerősíti az otthoni nevelés és a papokkal való kapcsolattartás fontosságát a papi hivatások tekintetében. Miután elvégezte a tanítóképzőt, Temesváron két féléven keresztül matematikát és fizikát tanult. A nagy fordulópont 1954-ben következett be: Isten kopogtatott, és ön válaszolt hívására. Honnan tudta, hogy Istennek más tervei vannak?

Útmutató volt számomra az élet mélyebb értelmére vonatkozó kérdés: honnan, mire és hová vezet az én/ a mi életutunk? Gyorsan rájöttem, hogy az istentelenségnek és a materializmusnak semmi értelme, többnek kell lennie. Szóval elkezdtem keresni. Az akkori politikai valóság és a megtorlások, amelyeknek a katolikus papok ki voltak téve, mély nyomot hagytak bennem. Olyan példaképek, mint Márton Áron és Pacha Ágoston püspökök, valamint útitársaim késztettek arra, hogy pap legyek. 1954-ben Pacha püspök ravatalánál meg voltam győződve arról, hogy papként ezt az utat választom. A „Kopogtató Jézus” kép a Jelenések könyvéből (Jel 3,20) végigkísért papi életem során. Még most, advent idején is találkozunk ezzel a motívummal. Jézus szívünk ajtajában áll és kopogtat. Hogyan reagálunk? Meghalljuk életünkben a kopogást? Vágjunk neki, hisz csak egy válasz van: követni őt.

1955 és 1961 között filozófiát és teológiát tanult a gyulafehérvári szemináriumban. 1961. december 8-án Márton Áron püspök szentelte pappá a gyulafehérvári székesegyházban. Milyen különleges és felejthetetlen emlékei vannak a felszentelés pillanatáról?

A pappá szentelés Jézus követésének döntő lépését jelentette számomra: Istent és az embereket szolgálni, örömöt és bánatot megosztani velük. Az oda vezető út nem volt egyszerű. Márton Áron püspök, a szeminárium egyik tanára, a mai napig példaképem, hitben való állhatatosságával példát mutatott arra, mit jelent Jézus Krisztust követni. Egy róla készült emlékkép a mai napig kísérőm.

Papi szolgálatának nagy részét a Bánságban töltötte, Újszentannán, 1962 és 1965 között káplánként, 1971 és 1981 között pedig lelkipásztorként. Sok honfitársa számára ön volt és most is az a lelkész, akinek megadatott a kegyelem, hogy megnyissa az emberek szemét, átadja a Jézus Krisztusba vetett hitet, és hitelesen hirdesse az evangéliumot. Milyen eseményekre, találkozásokra, élményekre gondol vissza még ma is azokból az időkből?

Örömmel emlékszem vissza azokra az időkre. Mindenekelőtt a teli templomban ünnepelt szentmisékre, a sok gyermek és fiatal hitoktatására, a szentségek előkészítésére, és különösen arra, hogy megtapasztalhattam egy hívő életet élő, éneklő és imádkozó közösséget. Hiszen az egyház ebből él. Paptársaimmal közös utat jártunk be, rengeteg papi barátságot és segítséget tapasztaltam: az újaradi káplánoktól, Karl Hampel plébánostól, Johann Wolf plébánostól, Klemens Zwick, Gottfried Borth és Pius Hofmann szalvatoriánus atyáktól, dr. Kienitz Géza és dr. Anton Schulter plébánosoktól.

A papi életben vannak pozitív élmények, de vannak keresztek és megpróbáltatások is. Hogyan élte meg ezeket a különleges helyzeteket, és honnan merített erőt a kitartáshoz és a továbblépéshez?

Mindig is tisztában voltam azzal, hogy aki hisz és bízik Istenben, soha nincs egyedül. Ez az alapvető meggyőződés adott mindig erőt a romániai „politikai kihívások” hosszú távú megküzdéséhez. Éreztem, hogy imában egybekapcsolódtam híveimmel, az ima által támogattak. Sok imádság, sok fiatal és idős ember állt mögöttem. Hálásan köszönöm. Isten fizesse!

Negyven évvel ezelőtt, 1981-ben kivándorolt a Német Szövetségi Köztársaságba, hogy kiszabaduljon a Securitate, illetve a kommunista rendszer csapdáiból. Megtette ezt a lépést, és 45 évesen újrakezdte. 1982-től 2003-ig a bambergi érsekségben dolgozott münchbergi lelkészként, valamint a sparnecki, a zelli és a weissdorfi filiálákban. Karl Braun érsek kinevezte Érseki Lelki Tanácsosnak. Ezt a periódust ön úgy írta le, mint életének legintenzívebb időszaka. Milyen okból?

Egyik korábbi állomáshelyemen sem voltam olyan sokáig aktív, mint Münchbergben. Több mint 20 éven át végezhettem itt lelkipásztori munkát, felelősségteljesen vezethettem az egyházközséget, nagymértékben formálhattam a lelki életet és megvalósíthattam egy számomra nagyon fontos célt: ökumenikus együttélést a helybeli felekezetekkel. Ez idő alatt különféle tisztségeket is kaptam: Kolping család elnöke, óvodák vezetőségi tagja, valamint a Német Püspöki Konferencia és a Szent Gerhard Művek megbízottja. A lelkipásztori feladatok intenzívek és változatosak, ha van szíved és Jézus példája szerint dolgozol. Mert az embereknek jók az ösztöneik, és felismerik, ki gondoskodik problémáikról és szükségleteikről. Ez a visszajelzés motivált.

1984 és 2003 között iskolaigazgató és hitoktató volt a münchbergi gimnáziumban. Milyen élményekre emlékszik vissza szívesen?

Természetesen sok szép és kihívást jelentő helyzet volt. Hitoktatóként mindig is fontos volt számomra, hogy a fiatalok megtapasztalják a hitet, és bátorítsam őket. Egy tanév végén a münchbergi gimnáziumban három lány odajött hozzám, és így szólt: „Plébános úr, nem volt mindig könnyű dolgunk. De nagyon sokat adott nekünk az élethez.” Ez elég dicséret és elismerés egy papnak.

Ha visszatekint a 60 éves papságra, azt jelenti, hogy 60-szor ünnepelte a karácsonyt, 60-szor prédikált húsvétkor, megannyi szentmise, áldozás, keresztelő, esküvő, temetés. Hogyan sikerült megelőznie a megbénító rutint?

A megoldás egyszerű: minden ünneplés és minden találkozás egyedi. Hozd ki belőle a legtöbbet az embereknek! Minden pillanat és minden ember egyedi. Ezt a meggyőződést élem meg, ez lehetővé teszi számomra, hogy hiteles és nyitott legyek a liturgiákban, hétköznapi helyzetekben és az emberek felé, akikben Jézussal találkozom. Ez a fiatalokat is vonzotta, sőt Szentannán arra késztette őket, hogy maguk is papok legyenek: Andreas Reinholz, Franz Marksteiner, Michael Henger, Sepp Tänzler, Josef Hell, Karl Zirmer és újaradon Egmont Topits. Minden nap hálás vagyok ezért Istennek.

Primíciai idézete, a Te Deumból, így hangzik: „Te vagy Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!” Miért ezt a szöveget választotta?

A reménytelen, megosztott világban csak egy világosság és egy bizalom van a hívek számára: Isten, népének Ura és Pásztora. Mivel mi, keresztények Istenbe helyezzük reményünket, nekünk is van reményünk erre a világra, s ezzel megváltoztathatjuk. Kockáztassunk és merjünk részt venni! Merjünk bízni és hinni, hogy a másikban is van jó! Mindig reménykedjünk Istenben! Egy másik fontos idézet, amely elkísér, a Zsoltárok könyvéből (Zsolt 36,10): Tenálad van az élet forrása, a te fényedben látjuk a világosságot.” Ha saját szemünkkel akarjuk látni, megérteni és áttekinteni életünket, világunkat, gyakran csak töredékeket ismerünk fel, vagy ködben botorkálunk, és elakadunk a feltételezésekben, hipotézisekben vagy áligazságokban. Csak a Teremtő fényében kerülünk mi magunk a megfelelő megvilágításba, és nyerünk világosságot róla, erről a világról és önmagunkról. Az ő fényében esik világosság életünkre, így munkánkra is ebben a világban és a világért.

Húsz éven keresztül, 1991-től 2011-ig a Német Püspöki Konferencia megbízásából „a dunai sváb etnikumhoz tartozó papok és hívek szóvivőjeként”, illetve „a dunai svábok és a délkelet-európai németek vizitátoraként” dolgozott. Ebben a funkcióban ön kezdeményezte a „Dunamenti Sváb Mártirológiát” a Szent Gerhard Művekkel, amelynek lelki tanácsadója is volt. Van valami különleges emléke ezzel kapcsolatban?

A szentatya 2007-es látogatása során a dunai svábok és az ökumenikus munkatársak küldöttségével a Martyrologiumban – a kommunista korszak hitéért tett áldozatok összeállításában − a dunai svábok vizitátoraként mutattak be XVI. Benedek pápának. Kérdése ez volt: „A dunai svábok összetartanak még?” Válaszom: „Szentatya, ők mindig szentmisével ünneplik az összejöveteleiket, és a Mária-kegyhelyekre zarándokolnak”. Azt válaszolta: „Mindannyian részesülnek áldásomban”. Honfitársaink számára ez azt jelenti: „Minden Isten áldásán múlik”. Mire van még szükség a jelenlegi járvány idején?

2003-ban elbúcsúzott a münchbergi plébániától, és Bayreuthba költözött. Azóta nyugdíjas lelkész, de mindig elérhető távolságban van! Bayreuth és Auerbach lelkipásztori körzetében különösen aktív, illetve a Michelfeldi Regens-Wagner Alapítványban. 2007-ben XVI. Benedek pápától megkapta a pápai káplán kinevezést, amely sokrétű papi munkásságának különleges elismerése. Ma is sok honfitársa kér öntől tanácsot.

Papként mindig nagyon közel állok az emberek életéhez. Még mindig lenyűgöz, ahogy Isten munkálkodik az emberek szívében, új és szép dolgokat hoz létre. Különösen örülök, ha visszajelzést kapok arról, hogy szavaim segítettek. Amikor megosztjuk egymással a hitet, az mélyebbre hat. Az emberi és keresztény élettapasztalatok értékes kincsek forrásai.

Két alapvető tulajdonság jellemzi önt: alázat és humor. Hogyan tudja fenntartani ezt az egyensúlyt?

Szent XXIII. János pápa, aki a nyitottság útját járta a II. vatikáni zsinaton keresztül, valószínűleg a tükör előtt állva ezt mondta magában: „Giovanni, ne gondold magad olyan fontosnak!” Ez segít megnyugodnom és bíznom Istenben.

Az egyház és a hit manapság nincs olyan jó helyzetben. Ebben a hat évtizedben szinte drámai fordulatot élt át – az érintetlen katolikus struktúráktól (a népegyház) a fokozódó szekularizációig. Mit kellene változtatni, mire van szükség?

Átmeneti időszakot élünk, beleértve az egyházat is. Mindenekelőtt újra kell gondolnunk és elmélkednünk: tőlem neked, tőled nekünk. A makacsság és az egoizmus helyett a közösséget, az összetartozás és a szeretet kultúráját ápoljuk intenzívebben. Több tett, mint szó. A Gotteslob-ból idézem Klaus-Peter Hertzsch (1989) szövegét:„Bízzunk azokban az új utakban, amelyeket az Úr mutat nekünk, mert élni azt jelenti, hogy mozgunk, mert élni azt jelenti, hogy vándorolunk. Amióta Isten tűzoszlopa felragyogott a magas égen, az emberek elindultak az ígéret földjére. Bízzunk az új utakban, és kanyarodjunk vissza az időben! Isten azt akarja, hogy áldás legyünk a földje számára. Ő, aki életet lehelt belénk a korai időkben, oda fog vezetni, ahová akar, és ahol szüksége van ránk. Bízzunk azokban az új utakban, amelyekre Isten küldött minket! Ő maga jön, hogy találkozzon velünk. A jövő az ő országa. Aki elindul, az időben és az örökkévalóságban reménykedhet. A kapuk nyitva vannak: a föld világos és széles.”

December 8-án szűkebb csoportban ünnepelte évfordulóját. 1961. december 10-én, újaradi primíciája alkalmából a kommunista rezsim megtiltotta a nyilvános ünneplést. Ki gondolta volna, hogy ma, 60 év elteltével egy vírus miatt – ismét a politikai szabályozás miatt – nem lehet nyilvános ünneplést tartani. Mit üzen honfitársainknak gyémántmiséje alkalmából?

Az, hogy akkoriban nem tudtunk ünnepelni, ma más formában ismétlődik, de ma már szabadságban élünk. Még csak felvétel sincs rólam primíciám alkalmával… Akkor is, mint most, hiányzik az emberekkel való találkozás, hogy együtt ünnepeljünk a szentmisén, együtt adjunk hálát és dicsérjük Istent. Papi életem akkor értelmes és beteljesedett, ha szeretetem Isten. Példaképem a Szűzanya, otthonom az Isten háza és az oltár, lelkipásztori gondozásom pedig eljut az emberekhez. Imádkozzanak velem és értem! Áldásom kísérje önt és családját.

Forrás: gerhardus.ro