Nagy utazás

0
271

Koncz Attila írása Tóth Tamás: Hungaria Rómából. Tanulmányok az új- és jelenkori magyar egyháztörténelemből (Szent István Társulat, Budapest, 2021.) című könyvéről.

Két éve annak, hogy az első hírek megjelentek a koronavírusról, amelyről akkor még aligha sejtettük, hogy ilyen mértékben fogja megváltoztatni mindennapjainkat. A legszembetűnőbb korlát, amivel azóta együtt kell élnünk, a szabad mozgás hiánya. Az ember azonban ugyanúgy evolúciós „termék”, mint valamennyi élőlény, így elkezdtünk alkalmazkodni az új helyzethez, még ha nehezünkre is esett. A fizikai, valóságos helyváltoztatás lehetőségének beszűkülésével máshol és másképp keressük a kalandozás módját, amihez nagyszerű segítséget nyújtanak az olyan munkák, mint Tóth Tamás Hungaria Rómából című kötete, amely témájánál fogva nem csupán térbeli, hanem időutazásra is meghívja olvasóját.

A könyv már borítójával foglyul ejti azt, aki kézbe veszi. Önkéntelenül elkezdjük böngészni az 1579-es Magyarország térképet, megkeresve rajta nemcsak szülőhelyünket vagy későbbi életünk fontos helyszíneit, hanem mosollyal konstatálva a névelírásokat, a rossz helyre tett településeket vagy éppen az itt-ott üresen maradt helyek kitöltésére használt, hangulatos ember- és állatábrázolásokat. Tóth Tamás kötetét több szempontból is remekül szimbolizálja ez a pompás kartográfiai műalkotás: a negyedfélszáz oldalon egymást követő tanulmányok egyrészt maguk is olyan aprónak tűnő, de izgalmas kérdésekre irányítják rá a figyelmet, mint a térkép gombostűfejnyi jelei, másrészt arra emlékeztetik a laikus olvasót, milyen felületes, sőt egyenesen torz lehet tudása a magyar egyháztörténet különböző korszakairól, hasonlóan egy XVI. századi földabroszhoz a műholdas térképészet korában.

A kötet körülbelül fele-fele terjedelemben foglalkozik a régebbi múlttal, illetve a XX. századdal. Előbbiből feltétlenül ki kell emelni – pandémiás aktualitása okán – azt a tanulmányt, amely a pestisjárványok korából, egész pontosan 1739-ből származó lelkipásztori útmutatót ismertet, máig érvényes tanulságokkal. Meglepőnek hathat, mennyire tisztában voltak a szociális távolságtartás és a fertőtlenítés fontosságával már akkor is, bár korántsem álltak rendelkezésükre olyan hatékony tisztító szerek, mint ma nekünk. Ha pedig a lelki buzdításokat olvassuk, egyrészt az Isten jószándékába vetett bizalom, másrészt a keresztény szeretet gyakorlásának fontossága hangzik ma is érvényes figyelmeztetésként a hívő ember számára.

Egészen más világba enged betekintést az az izgalmas tanulmány, amely az 1848/49-ben elmaradt magyar püspökkinevezések körülményeit tárja föl, jelentős részben vatikáni levéltári források alapján. Igazi „terra incognita” még a művelt olvasó számára is, pedig két évszázadnál kisebb a távolsága tőlünk időben, ráadásul a szabadságharc történetírásunk egyik leginkább kutatott és a közvélemény által legjobban ismert eseménysorozata. Tóth Tamás írásából kiderül például, hogy a XIX. század közepének magyar egyházi vezetése mai szemmel egészen rendhagyó, sőt renitens módon tudott viselkedni. Csak a legkirívóbb esetet említve: Horváth Mihály karrierje a csanádi püspöki kinevezéstől egy, a Rómától való függetlenséget kimondó nemzeti zsinat tervén át egészen a távollétében történő jelképes kivégzésig ívelt.

A kötet második felét adó, XX. századi tanulmányokban sajnos jóval kevesebb a mozivászonra kívánkozó kaland, miközben sokkal több az egyéni és közösségi tragédia. Mai ésszel felfoghatatlan, hogy a történelem milyen mértékben szólt bele a magyar egyház életébe. A trianoni békével szétszakított, majd a második világháború árnyékában rövid időre újraegyesülő kalocsa-bácsi érsekség például szó szerint játékszerévé vált a folyamatosan változó politikai helyzetnek, és a pusztító hullámok jellemző módon mindig megtalálták azokat az embereket, akik Isten ügyénél fontosabbnak tartották saját feljebb jutásukat és nacionalista politikai céljaikat. Tóth Tamás a források alapján drámai erővel rekonstruálja a Bácsi Apostoli Kormányzóság vezetője, a magyarellenes Budanovich Lajos regnálása, felmentése, majd a háború után hivatalába való visszahelyezése körüli turbulenciákat, elrettentő példáját adva az asszimilálni akaró – jelen esetben délszláv – nemzeti türelmetlenség vallási köntösben való megnyilvánulásának.

„A történelem az élet tanítómestere” – mondta Cicero, a jeles római szónok. A szállóige azonban legalább annyira kétértelmű, mint a görögök még régebbi, Delphoi-ban működő jósdájának tanácsai. Ha ugyanis a hozzá tartozó szövegkörnyezetbe visszahelyezve vizsgáljuk, kiderül, Cicero szerint a történelem valójában nem azt mutatja meg, hogyan cselekedjünk, hanem sokkal inkább azt, hogyan ne. Tóth Tamás tanulmánykötete ebből a szempontból is jelesre vizsgázik, mert amellett, hogy laikusok számára érthető és élvezhető, stílusában egyszerre precíz és könnyed, időnként egyenesen szépírói erényeket felcsillantó – olyan figyelmeztető történelmi tanulságokkal szolgál az olvasó számára, amelyek a jobbnak remélt jövőre nézve is iránymutatók lehetnek.

Koncz Attila

MEGOSZTÁS