Szent Ferenc példát mutat az imára és a megállásra

Beszélgetés Gegő Julianus ferences szerzetessel

0
693


Ferences ki kicsoda címmel interjúsorozatban mutatkoznak be az Erdélyi Ferences Rendtartomány tagjai. Ezúttal rendhagyó módon vallanak többek között hitükről és a Szent Ferenc-i értékekről. Gegő Julianussal, szászsebesi ferences szerzetessel, a ferences jelöltek és ideiglenes fogadalmasok magiszterével beszélgettünk.

Ki Gegő Julianus?

Székelyudvarhelyről származom. Középiskola után jelentkeztem az Erdélyi Ferences Rendtartományba. A képzési idő elteltével első fontosabb állomás Szécsény volt, ahol a magyarországi és az erdélyi novíciusok segédmagisztere voltam. A novíciusok a szerzetesi életre való bevezetésben részesülnek. Itt tapasztaltam meg először, mit jelent valakit meghallgatni. A novíciusokkal és a lelkivezetésre jelentkezőkkel való beszélgetéseim, illetve a gyóntatások Mózesnek az égő csipkebokorban lakó Istennel való találkozásához hasonló tapasztalatok voltak. Akkor is és azóta is azt keresem, hogyan tudok valakit jól meghallgatni, hogyan válhat ez Istennel való találkozássá.

Mikor és hogyan találkozott a jó Istennel?

1995 nyarán részt vettem egy személyesen kísért lelkigyakorlaton, ahol a Szentírással imádkoztunk. Amikor a lelkigyakorlatra indultam, nem tudtam, hogy pontosan hová megyek, mi vár rám. Csodás tapasztalat volt. Először ott éreztem rá az imádság ízére, a csendre. És arra, hogy vannak belső történések; hogy a Szentírás nem arravaló, hogy okosságokat levezessünk belőle. Azon a helyen a Szentírás megszólított, a Szó szóhoz jutott és megelevenedett, életre kelt. Egy másik meghatározó tapasztalat Szászvároson a jelöltség idején, a ferences képzés első évében történt: Leó testvér a kolostor udvarán játszott a kutyával. A kutya a poros lábával ugrándozott a habitusba öltözött testvéren, összemocskolva a szent(!) ruhát. Ez a látvány megrendítő volt: Isten is ennyire és ily módon enged közel magához. Isten szentségének új megjelenítése ez. Mindnyájan Isten szentségéhez tartozunk. És a Legszentebb engedi, hogy hozzáérjen az is, ami poros, értéktelen, ami tisztátalan.

Mit csodál Assisi Szent Ferencben?

Ki szeretném emelni a szent életéből azt a mozzanatot, amikor különösen megtérésének kezdetén barlangokba húzódik vissza. Nehezen megközelíthető spirituális szentélyeknek látom ezeket a helyeket. Szemlélhetem úgy is, mint az elutasítás és a menekülés helyeit, és megláthatom bennük a letisztulás és az újjászületés, illetve a védelem és a megnyugvás helyeit is. „Mint a gyermek anyja ölén” (Zsolt 131,2), Szent Ferenc a föld ölében talál rá a Kincsre és a tőle eredő megerősítésre és oltalomra. Rendalapítónk az Úristen Lelkének birtoklásán kívül semmi mást nem kívánt magának, így veszítenivalója nem volt. Szemlélem azt a mérhetetlen szabadságot, ami életének minden területén megnyilvánult. Így a sajátos istenkapcsolatában; ahogy jelen volt és ahogyan otthon érezte magát a teremtett világ minden szegletében; a testvérekkel való kapcsolatában. Nem ismert lehetetlent a török szultánnal való találkozásában sem, amikor gyakorlatilag besétált az oroszlán szájába. Szent Ferenc írásait és életrajzait olvasva lépten-nyomon erről a belső szabadságáról és az Evangélium megjelenítéséről kapok képet. Például az első közösségnek nem lévén zsolozsmáskönyve, egy Újszövetségből olvasták a hajnali zsolozsmához tartozó olvasmányokat. A közösség Szent Ferenc szavaira ettől az egyetlen Újszövetségtől is kész volt megválni, hogy két testvér rászoruló édesanyja annak árából fedezni tudja szükségleteit. „A könyv szövege úgyis arra int bennünket, hogy ne szűnjünk meg segíteni a szegényeket” (2Cel 91). Szent Ferenc engedi, hogy amit az Evangéliumból olvas vagy hallgat, az történjen, mozgásba hozza.

Mi a kedvenc igerészlete? Miért?

Nem tudok egyetlen mondatot kiemelni a Szentírásból. Ahogy időszakonként megvan, hogy mit hallgatok (pl. adventkor J. S. Bachtól a Magnificat-ot, karácsonykor pl. Charles Camille Saint-Saënstől a Karácsonyi oratórium-ot), úgy minden időszaknak megvan a saját vissza-visszatérő igéje is. Keresem bennük, hogy Isten milyen ünnepet készít számomra. Például az ádventi időben azonosulok a próféta mélyről feltörő vágyával: bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál (Iz 64,1). Az ég elválasztja Isten világát az én világomtól. Nevezhetjük akár falnak is, akadálynak, bejárhatatlan távolságnak. Az ég a világítótestek helye: innen hívja a próféta Istent, hogy legyen ott is, ahol nem minden világos, a zavarosba. Erre a hívásra, erre a vágyra válaszol számomra a verembe bedobott Józsefről szóló ige a Bölcsesség könyvéből: leszállt vele a verembe (10,13). Nem is olyan biztos, hogy Isten ott van, ahol könnyűszerrel elképzelem – az imádságos lelkekben és az aszketikus élet szent cselekedeteiben. Valóságosabban van jelen az emberi élet nyomorúságaiban, küzdelmeiben, kételyeiben, a poklok poklában; akár a bűnök mélyén. Valóságosabban van jelen ott, ahonnan legszívesebben kivezetnénk, azzal a felszólítással, hogy „Istenem, ott neked semmi keresnivalód, nem méltó hely ez számodra; ez egy bűnfészek”. Isten kivonul a templomokból vagy legalábbis azokból a szívekből, akik kisajátították és behatárolták Őt; és bevonul azoknak a szívébe, akik nem tudnak vele mit kezdeni. Azt azonban tudják, hogy valahol lelkük mélyén nagyon vágynak rá. És megtapasztalják, hogy leszállt vele a verembe. A görögkeleti karácsonyi ikon közepén feneketlen sötét mélységet láthatunk. Ide születik a Gyermek. Az ikon nem istállót ábrázol, a Kisded nem egyszerűen barlangban vagy istállóban születik, hanem egy nagy sötétségbe: az emberi lélek, az emberiség sötétjébe. Noha a Kisded eljövetelére a körülmények nem kedvezőek, mégsem lehet feltartóztatni: minden sötétség ellenére megszületik. Ez a sötétség jelzi, hogy a pokolra szállás már most elkezdődik. Hallatlan! Ez lenne a karácsony? A pokolra alászállás kiindulópontja? Ez az ikon itt talál a húsvéti ikonnal: Krisztus száll alá poklokra, és a sötétség mélységeiből kézen fogva emeli ki az első emberpárt, benne az egész emberiséget.

Ön szerint a ma embere mit kéne megtanuljon Szent Ferenctől?

Imádkozni. Szent Ferenc nem technikázik, nem magyaráz, nem teljesít, hanem vesz két botot, s elkezd azokkal „muzsikálni” Istennek. Az imádságról már könyvtárnyi könyv jelent meg. Az imádkozás, Istennel való találkozás viszont rendkívül egyedi. És nem is menetrendszerű, inkább meglepő. Rádöbbenhetek arra, hogy pl. elmondva a reggeli és esti imádságot, nem is olyan biztos, hogy ezzel imádkoztam is. És lehet, hogy először tanácsra várok: hogyan kellene azt jól csinálnom. Pedig sehogy. Szent Ferenctől tanulható nagy szabadsággal ráérezhetek, hogy hol van elrejtve az Isten jelenlétéhez segítő „két botom”.

Megállni. A szent életében megfigyelhető, ahogy Jézushoz hasonlóan betartotta a visszavonulás és az aktivitás ritmusát. A remeteségek kialakításának csodálatos helyei kifinomult ízléséről árulkodnak. Kiváltságos lehetek, ha rendkívüli módon alkalmanként a szabadságomból, szabadnapomból áldozhatok a csendre, kivonulhatok a nyüzsgésből. Ajándék, ha megvalósítható. A ritmusra hétköznapjaimban is odafigyelhetek. Temérdek tevékenységeim közepette megtanulhatok jelentőséget tulajdonítani a szüneteknek. Ezen szünetek szerepe legalább annyira jelentős, mint a zenében és a beszédben. Két tevékenység között visszatekintek előző tevékenységemre, hálát adok érte. Ha csak annyit is tettem, hogy pl. kitakarítottam a szobám, megállok, veszek egy mély levegőt, s ránézek, hogy milyen jó érzés ebben a rendben itt lenni. Mielőtt nekilátnék valami új feladatnak, ismét lélegzem egy jó mélyet, és csak létezem. Majd újabb lélegzettel köszöntöm az új tennivalómat, felkészülve a következő feladatra. Ez a ritmus tanít, hogy tudjak megállni, nem sietni a pillanatban.

Biró István, az Erdélyi Ferences Rendtartomány sajtóreferense
Fotó: Hargita Népe-archívuma

MEGOSZTÁS