Schönberger Jenő szatmári püspök karácsonyi üzenete

0
1005

Montforti Grignon Szent Lajosról jegyezték fel, hogy a város főutcáján egy koldust talált, aki kiéhezve, elcsigázva, sebekkel borítva ült. Anélkül, hogy a koldus kérte volna, átkarolta, vállára vette, s vitte magával a kolostorba. Késő éjszaka volt, a kapu zárva. A szent határozottan kopogtatni és kiáltani kezdett: Nyissátok ki a kapukat Jézusnak!

Egyházmegyénk gondviselés évében és a világegyház család évében nem is lehetne ennél szebb felhívás az idei év karácsonyán: Nyissátok ki a kapukat Jézusnak!

Isten gondviselő szeretete emberi értelmünket meghaladó csodával lépett világunkba a megtestesülés titka által. Ma e titok előtt térdre ereszkedünk, és ez nem is okoz nehézséget számunkra, mert lelki szemünkkel egy újszülött gyermeket pillantunk meg egy szegényes istállóban, jászolba fektetve, aki Isten szemével néz vissza ránk. Kicsi Jézus, ki vagy te, akinek ma születését ünnepeljük?

A szentmisében így imádkozzuk: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt, […] született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű… Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett.”

Hogy jobban megértsük, ki is Jézus Krisztus, újra fel kell elevenítenünk anyaszentegyházunk tanítását a megtestesülésről. Az Atya elhatározásából, a Szentlélek közreműködésével, a második isteni személy, a Fiúisten, az Isten igéje a Boldogságos Szűz Máriától emberi testet és lelket vett föl, az ő méhében egyesült az emberi természettel, és emberként kezdett létezni. Maradt, aki volt, az Isten Fia, és lett, aki eddig nem volt, ember, az ember fia. Ezért Jézus Krisztus az Atyától való örök születése révén valóságos Isten, a Szűzanyától való születése révén pedig valóságos ember.

A Szentháromság titka mellett hitünk második nagy titka a megtestesülés. Az emberi értelem számára akárhogy is kifejtenénk, felfoghatatlan titok marad. A gondviselő Isten mégis kinyilatkoztatta, mert ezzel többek között két nagyon fontos dolgot akart közölni velünk.

Először is azt, hogy Isten szeret minket, és üdvözíteni akar bennünket. Azzal, hogy Isten elküldte egyszülött Fiát a világba, azt bizonyítja, hogy az emberiséget nem tekinti elveszett tömegnek. Becsül bennünket, értékeli fáradozásainkat, munkánkat, hiszen Jézus Krisztus értünk lett emberré, vállalta életünket, munkánkat, fáradozásainkat, fájdalmainkat, sőt halálunkat is. Ezzel megmutatta, hogy az emberi életnek célja és rendeltetése van. Nem lehet kétséges számunkra, hogy a mi végső célunk is Isten és a vele való közösség a teljes ismeretben és a teljes szeretetben, vagyis az üdvösség.

Másodszora megtestesülés titkában Isten azt sugallja, hogy ez a reményünk nem hiú ábránd, hanem kikezdhetetlen bizonyosság. Jézus Krisztus megtestesülése óta az emberiség története üdvösségtörténet lett. Isten elkötelezte magát az üdvösségünk mellett. Jézus Krisztus miatt annyira elkötelezte magát, hogy azt az elhatározást már nem is vonhatja vissza. A megváltást nem lehet kitörölni az emberiség történetéből. Bárhogy is érzed magad, Jézus hozzád, érted jött, és úgy szeret, ahogy csak Isten tud szeretni. Kisgyermekké lett érted, keresztre ment érted, a kenyér és a bor színe alatt miattad rejtőzik – de egyszer majd a tied lesz egészen! Öleld magadhoz, és mosolyogj vissza rá!

Régen történt. Hideg nyirkos decemberi este volt, nem sokkal karácsony előtt. A plébános még egyszer elindult, hogy utolsó próbát tegyen egy házaspárnál, akik válni akartak. Hónapok óta próbálkozott azzal, hogy kibékítse őket. Ma még egyszer megpróbálja. A két ember 32 éve él együtt, de néhány éve válságba jutott a házasságuk. A háború évei alatt elhidegültek egymástól.

– Nos, hogy döntöttek? – A férfi megmerevedett arccal, alig hallhatóan válaszolta: ahogy megegyeztünk, plébános úr. Pokol lenne együtt maradni.

Mind a hárman elnémultak. A hallgatást az ajtócsengő hangja törte meg. Az asszony nyitott ajtót. A postás állt ott, és átadta a meglepődött asszonynak a táviratot. Az asszony átvette, kinyitotta, és kábultan olvasta: „Ma érkezem a határra, holnap jövök, fiatok!” Lesújtva állt ott. Hát a fiúnak éppen most kell hazajönni a fogságból, amikor kétszeresen otthontalanná válik? Egyik összeomlásból a másikba?

A férfiak némán várakoztak odabent. Az asszony tétovázva megjelent az ajtóban, megállt, majd remegő hangon végre kimondta: „Jön a fiú!”

A férje rábámult, majd akadozva ismételte a szavakat: Jön a fiú! Az asszony bólintott, és könnyek fakadtak a szeméből. A férfi zokogva rejtette kezébe arcát. Aztán minden erejét összeszedve felállt, s szemét le nem véve az asszonyról, elindult feléje. Nem szóltak, de tekintetük mindent elárult, s végül megtörtént a csoda. Amit hónapokon át nem tudott elérni, azt egy mondat pillanatok alatt elvégezte: Jön a fiú!

A plébános észrevétlenül elhagyta a szobát, s hazafelé a szürke decemberi ködben ujjongva ismételgette: Jön a Fiú! (Kat. Kal. 2016).

Nyissátok ki a kapukat Jézusnak! Már tudjuk, hogy ki jön. A Fiú, Isten Fia és a mi testvérünk, s aki ajtót nyit előtte, aki befogadja, nem azt mondom, hogy elmúlnak a problémái, hogy az életében nem lesz fájdalom, de minden értelmet kap. Igen, még ez a mostani járvány is, sőt még a halál is. A család évében a jászolban fekvő kisdedet nézzük, aki mindenről le tudott mondani, csak a családról nem. Őt nézve megértjük Isten szeretetének gyöngédségét, szelídségét, amellyel minden családot szeret.

Jön a Fiú! Az ő érkezésére készültünk advent folyamán. Ő Emmanuel, a velünk lévő Isten, aki az oltáriszentségben most is kopogtat lelkünk ajtaján. A Fiú, Jézus Krisztus üdvösségünk záloga, aki testvérünkké lett. És ez mindig így is lesz, az utolsó napig, amikor is vágyakozásunk betelik, s az egész emberiség, mint egy nagy család, helyet foglal Isten örök ünnepi asztalánál.

Engedjék meg, hogy ezen ünnepi alkalommal megköszönjem a pap- és szerzetes testvéreim, valamint az egyházmegyei Caritas szervezetünkben dolgozó munkatársaim áldozatos munkáját, helytállását ezekben a nehéz időkben. Továbbá köszönöm szeretett egyházmegyénk híveinek és minden jótevőjének az anyagi támogatást, amellyel lehetővé tették intézményeink zavartalan működését. Köszönöm alkalmazottjaink, önkénteseink és az egyháztanácsosok becsületes és szorgalmas munkáját, amit szerte az egyházmegye plébániáin és intézményeiben végeztek. Isten fizesse meg százszorosan!

És végül főpásztori áldásomat küldve kívánok mindenkinek kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és Istentől áldott, békés, boldog új esztendőt!

Schönberger Jenő szatmári püspök

Fotók: a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Facebook-oldala