Scott Hahn – Emily Stimpson Chapman: Remélem, meghalok! A halál és a test feltámadásának keresztény értelme (Szent István Társulat, Budapest, 2021.) című könyvéről Koncz Attila ismertetését olvashatják.
A régi irodalomnak népszerű műfaja volt a „meghalás művészete”, vagyis annak alapos kifejtése, hogyan kell a keresztény léleknek felkészülnie földi életének utolsó pillanatára. Manapság mi sem áll távolabb az embertől, mint hogy a halálra gondoljon: figyelmét változatos módszerekkel igyekszik elterelni a témáról, és ebbe sajnos az is beletartozik, hogy kerüli vagy egyenesen magukra hagyja távozóban lévő barátait, rokonait. Felelősségét mindeközben azzal igyekszik elhárítani, hogy úgyse tudna mit mondani nekik. Ezt a kifogást teszi okafogyottá Scott Hahn (Emily Stimpson Chapman közreműködésével készült) ragyogó könyve, amely a Szent István Társulat jóvoltából nemrég látott napvilágot magyar nyelven.
„Remélem, meghalok!” – olvassuk a címlapon a provokatív kijelentést, amit aztán a szerzőpáros a következő alcímmel szelídít meg: „A halál és a test feltámadásának keresztény értelme.” A könyv nagyszerűségét éppen ennek a két mondatnak a feszültsége, illetve alapos, magyarázó kifejtése teremti meg, hiszen aligha van ember a teremtésben, akit olykor ne foglalkoztatna, ugyanakkor ne bizonytalanítana el az egyház testről és halálról szóló tanítása.
Scott Hahn amerikai teológus eredetileg presbiteriánus lelkész volt, és 29 éves korában kérte felvételét a katolikus egyházba. Döntését alapos teológiai megfontolás után hozta meg, elsősorban a „sola scriptura” és a „sola fide” protestáns tantételének megkérdőjelezésével, amelyek – véleménye szerint – nem vezethetők le a Szentírásból. Egyházképét ugyanakkor az a meggyőződés határozza meg, hogy a pápai primátusnak megvannak a megfelelő ószövetségi előképei. A bibliatudomány művelése folyamatosan végigkíséri pályafutását, és az ebből fakadó szemlélet meghatározza a szóban forgó kötet mondanivalóját is.
Furcsa paradoxon Hahn gondolatmenetének kiindulópontja. Egyrészt joggal állapítja meg, hogy materialistákként élünk, és nihilistákként halunk meg. Másrészt viszont éles szemmel fedezi fel cselekedeteink mögött a teremtett anyag szentségének tagadását, amit világosan bizonyít, hogy mennyire nem vigyázunk a testünkre, és az, ahogyan a halál után bánunk vele.
Aztán ott van egy másik – ezúttal csupán látszólagos – paradoxon: mire jó a halandó test, ha egyébként hívő emberként folyamatosan a lélek és a spiritualitás elsőbbségét hangsúlyozzuk, meglehetősen vulgárkeresztény módra. Hahn válasza szerint az anyagi természetű test, amely a feltámadás után újra kézzelfogható lesz, az ember földi életének lenyomata, sebei és más sajátos jegyei pedig egyszerre beszélnek a személy és a világ üdvösségének történetéről. Olyan ez – teszi hozzá az író –, mint a kedvenc filmünk: soha nem unjuk meg, soha nem fáradunk bele, és mindig találunk benne valamit, ami újdonságával bűvöl el.
A testtel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet még egy fontos gondolatra, amelynek a szeptemberben tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is aktualitást ad. Hahn érvelése Mária testének romlatlanságából indul ki, emlékeztetve rá, hogy az Jézus otthona volt kilenc hónapig, így érthető, miért nem engedte a Fiú, hogy oszlásnak induljon. „(N)em égeted le a házadat csak azért, mert már nem laksz benne” – teszi szemléletessé kijelentését a szerző. Nos, hasonlóképpen történik velünk is, amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, testben és lélekben hordozva Jézust „A test a megszentelő kegyelem állapotában mindig templom. Viszont minden test, amely valamikor befogadta Krisztust az Eucharisztiában, szintén az ő otthona” – ami egészen más távlatba helyezi nemcsak fizikai valónk értékét, hanem mindennapos vallási gyakorlatunk minőségét is.
Scott Hahn már könyve elején leszögezi: nem akar kultúrharcot folytatni, nem akar vitatkozni, és nem akar ítélkezni. A feltámadás tanításából és a test tiszteletéből ugyanakkor számára még egy fontos következmény fakad, amiről napjaink ember megfeledkezni látszik – ez pedig a keresztény temetkezés formájának kérdése. A szerző elfogadja mindazokat a szempontokat, amelyek a hamvasztás mellett szólnak, tudja, hogy ma már ennek a gyakorlatnak nincs semmilyen kereszténységellenes éle, és természetesen ismeri az egyház vonatkozó tanítását, amely nem tiltja azt – mindezek ellenére azonban a test földbe temetése mellett érvel nagyon határozottan.
Álláspontját tömören így foglalja össze: „A hamvasztás olyasmit tanít a testről, amely ellentétben áll mindazzal, amit az Egyház valójában hisz. Azt sugallja, hogy a test eldobható, és nem az emberi személy integráns része. Azt a gondolatot erősíti, hogy amikor a lélek elhagyja a testet, már értéktelen, pályája véget ért és nincs jövője. Nincs feltámadás, nincs átalakulás, nincs megdicsőülés. A hamvasztás egyfajta igazságot közöl a testről. A hagyományos temetés szokása viszont mást tanít. Nemcsak a halálunkra, hanem az életünkre is hatással van, hogy mely igazságot fogadjuk el.”
Nos, bármi is legyen a saját meggyőződésünk ebben a kérdésben, Scott Hahn könyve mindenképpen megfontolásra érdemes érveket vet föl a halál, a feltámadás és a test keresztény értelmezésével összefüggésben. Aligha van alkalmasabb pillanat ezek átelmélkedésére, mint most, amikor az Ige megtestesülésének ünnepére készülünk.
Koncz Attila
