Jubiláns papjaink: Fejes Rudolf Anzelm OPræm

A jubiláns papokkal készített interjúsorozatunk mindenike egyedi, különleges életutat mutat be, mindeniknek sajátos tanítása van az olvasó számára. Huszonöt év „kalandjait”, tanulságait összegzi: Fejes Rudolf Anzelm OPræm.

Milyen megfontolással indult el a papság felé vezető úton?

Úgy gondolom, Isten hívása egyfajta folyamatos vonzás, és erre egy idő után választ kell adni. Nagyon fiatalon, már kilencedikes koromban tudtam, hogy pap akarok lenni, onnantól kezdve efelé irányítottam a lépteimet, ami a kommunista időben nem volt könnyű. Családban is mindig azzal a jelzővel illettek, hogy én a tipikus jófiú vagyok, aki nem bosszant senkit, nem okoz kellemetlenséget, nem volt hozzám köthető balhé, botrány. A családomban előttem még nem volt pap. Édesanyám református volt, édesapám katolikus és vallásosabb volt, két évet a premontrei gimnáziumba járt, de aztán őket elcsapták, mert akik anyagilag jól álltak, nem érettségizhettek, nem tanulhattak tovább annó.

Dászkál István plébános volt gyermekkoromban a Szent Lászlóban, aki a nagyobbacska fiúkat tanította ministrálni, egyszer én is odanőttem, és végig ministráltam 8-9 éves koromtól, pedig régi felfogás szerint csak hat ministráns lehetett. De volt is kiből akkoriban választani: nyolcvanan-kilencvenen is voltunk hittanórákon. Gyakorlatilag a templomban nőttem fel, de nem volt ez túlbuzgóság a részemről, inkább lelki igényből fakadt. Számomra normális volt, hogy reggel hét órakor, főként mikor Budai Márton misézett, ministráltam, utána mentem nyolcra az iskolába. Ez nagyjából nyolc éven keresztül mindennapos volt. A lelki fejlődésemhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy megismertem olyan papokat, akiknek a gyermek nem volt nyűg, akik szívesen tanítottak, nem ráztak le, sőt, lelkiekben is eligazítottak, hiszen rendszeresen gyóntam náluk. Próbálták a belső fórumon kitágítani a látókörünket. Akkoriban még nem volt lelki olvasmány, én gyakorlatilag a tisztelendő uraktól kapott, az 1800-as évek végén és 1900 elején nyomtatott lelki irodalmat olvastam. Megbeszélték egymás közt, hogy ki mikor lép be a nevelésbe, de számon is kérték az olvasmányt, hogy lássák, mit értettem meg belőle. Ami újszerű volt, azt én a vincés nővérektől kaptam, ők be tudták szerezni az újvidéki ferences nyomtatványokat. Amit még tőlük kaptam, az a rengeteg imádság, amit értem mondtak el.

A premontrei rendbe lépés mindig is a perspektívájában volt?

Amikor érettségiztem, még nem gondoltam arra, hogy premontrei leszek. Akkoriban még működött a numerus clausus Gyulafehérváron, maximum nyolcan lehettek egy évfolyamban. A vikárius az előkészítőkön bátorított, de heten voltunk két helyre. Dászkál István úgy gondolta, mivel én vagyok a legfiatalabb, maradjak vissza egy évet, és nem írta alá a felvételihez szükséges kérvényemet. Ez nagyon rosszul esett, és ment a huzavona: a szüleim nem akarták, hogy pap legyek, az orvosi pálya is felmerült az esetemben, a békesség kedvéért arra készültem. Ha már egy évet ki kellett hagynom, Darvas úr felvett a premontrei rendbe egy év noviciátusra. Akkor kaptam két könyvet: az egyik Szent Norbertől szólt, a másik pedig az egyik rendtársunk történelmi tanulmánya volt. Miután elolvastam ezeket, rájöttem, éppen ezt akartam, csak addig éppen nem tudtam róla. A vincés nővérek közben akcióba léptek: Dászkál plébánost sikerült rávegyék, hogy aláírja a kérvényemet. Így mentem Gyulafehérvárra felvételizni. Be is jutottam.

Felvételi után rögtön elvittek katonának, ekkor még nem is töltöttem be a 18-at. A karánsebesi állomáson voltam beosztva a kapitány mellé, nekem kellett lőni tanítani a munkaszolgálatosokat. Akkor döbbentem rá, hogy Romániában létezik olyan, hogy emberek írástudatlanok. Amikor a muníciót kiosztottam nekik, nem tudták aláírni, személyi igazolványuk sem volt, ott csináltak nekik a katonaságnál… Egy éjszaka elküldött ellenőrizni a kapitány egy állásunkra, szerencsére betartottam a kötelező lépéseket, amiket bemgaoltattak régebb. A katona felhúzott fegyverrel aludt, amikor megszólítottam, megijedt és rám lőtt. Szerencsére én még hasaltam, így nem lőtt le, de ezután egyik szememmel nem láttam és egyik fülemmel nem hallottam. A katonakórházban azt mondták, sokkot kaptam, s vitaminoktól helyrejövök, de időváltozáskor ma sem hallok rendesen. A fordulat után Tempfli Józsefet kinevezte a szentatya váradi püspöknek, ő pedig nem engedett vissza  Fehérvárra, hanem Szegedre küldött tanulni. Én örültem a lehetőségnek, mert a családom onnan származik. Az év végén érkezett a generális apát levele, nekem pedig választanom kellett: vagy az egyházmegyében, vagy a rendben maradok, és akkor elvégzem a noviciátust. Gödöllőre kellett menjek, nagyon szigorú időszak volt, három hónapig nem léptem ki az utcára, hírzárlat volt, imádság, belső élet. A noviciátusi év végén egyháztörténelemből még vizsgáznom kellett, utána a budapesti központi szemináriumba kerültem, Paskai bíboros szárnyai alá, mert úgy döntöttek, hogy ne biológia-, hanem hittanár legyek, mert arra van szükség. Budapesten sem volt rossz, de Szegeden jobban éreztem magam. 

Amikor egy holland apát látogatást tett nálunk, nehezményezte, hogy nem vagyok rendi közösségben, és a központi szemináriumban nincs megengedve a rendi ruha viselete, azt mondta ez káros a hivatásomra nézve, és úgy döntött, hogy nekem Rómába kell menni. Egy szót nem tudtam olaszul, és bonyolult volt tanulmányi vízumot szerezni. A jezsuiták vettek fel végül, külön tanrendet készítettek nekem, beírattak esti órákra, legtöbbször reggel fél kilenctől este fél kilencig tartottak az órák. Szürke, munkás hétköznapok voltak, minden nap legalább kétszáz fogalmat meg kellett tanulnom, hogy egyáltalán megértsem, mit mondanak. Januárban letettem tizennégy vizsgát, így fejeztem be az egyetemet, de még visszaküldtek egy évet a filozófiára tanulni, abból ott bakalaureátusi fokozatot szereztem, ami itt a mesterinek számít, utána még két évet töltöttem a teológián a noviciátus és a pótlások miatt. Mivel itthon az állam semmit nem akart visszaadni, nem volt semmi kilátásban, azt mondták, maradjak még tanulni, így folytattam a filozófiát a javaslatukra, később e döntésnek hála hét évig tanítottam filozófiát a Partiumi Keresztény Egyetemen. Aztán kezdődtek a visszaszolgáltatások, a rendfőnök úr egészsége viszont megromlott, már nem tudta ellátni az összes feladatát. Így kerültem haza 1997-ben Rómából, kis időre rá a generális apát úr kinevezett kormányzónak. A rendfőnök úr címzetesen maradt rendfőnök, de az ügyvitelt már nekem kellett csinálnom. Hamarább lettem apát, mint plébános. Engem úgy választottak apáttá, ahogy nem lehetett. A rendi előírások szerint harmincévesnek kellett lennie legalább az apátnak, én pedig 29 voltam – szentszéki különengedéllyel lettem elöljára. Életfogytiglanra, 80 éves koromig választottak meg. Azt a útra bocsátást kaptam akkor, apátként én is málhás szamár vagyok, rám tették a terheket, majd egy kicsit lépkednek még a szamár mellett, de aztán magamra maradok. Másik intelmet is kaptam: fiatalkorod miatt mindenki irigyelni fog, de senki nem fog rajtad segíteni. Így is volt.

Az eltelt huszonöt év nehézségei, megpróbáltatásai ellenére mi az, amiért hálás tud lenni?

Az ember 25 év után már azt mondja, van, mire visszatekinteni, akármilyen is volt, de amit lényegesnek látok, hogy én is és szerintem minden pap minden nap meg kell hogy értse az ő papságának a misztériumát. A papságra felkészítő lelkigyakorlaton azt mondta Benkő jezsuita atya, hogy mindenkinek meg kell találnia az apostolok között azt, akihez az ő papsága lelkiekben tud kapcsolódni, és akinek a felidézése az életben mindig erőt fog adni. Én az apostolok közül Pétert érzem magamhoz közel. Ennek az az oka, hogy nekem nem az jutott, amit egy pap jámboran elképzel magának: épít egy nagy közösséget, lelkipásztori élményei vannak, vagy templomot épít, ezekből a nemes dolgokból nekem nem jutott, csak a  harc. A harchoz pedig állandó éberség kell, ami Péterben mindig megvolt. Persze, én is sokszor éreztem azt, amit ő, hogy Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Péter lelkileg olyan éber, hogy érti, Jézus mit akar. Ugyanakkor Péter az, aki a helyes kapcsolódást előmozdítja az apostoli közösségben, és végül vezeti az egyházat: valahol minden apát egy kicsit Péter, hiszen vezetni kell. Péterek vagyunk, akik követjük az Úr Jézust: ez az egyik, amiért hálás vagyok, hogy ezt megértettem. Bármilyen nehéz helyzet jön, ez mindig erőt ad. De született bennem egy másik nagy megértés is a 25 év alatt: nincsenek céljaim. Nem azért, mert depressziós vagyok, hanem mert csak egy dolgom van: Krisztust követni. Aki viszont követ, nem tudja, hogy merre halad az, akit követ. Nagy bizalom kell ehhez: tudni, hogy az Úr rosszat nem akar. A bizalomból pedig hit születik, hogy érdemes követni. A másik pedig, hogy a Jóisten eszközként használ a szentségek kiszolgáltatására. Minden alkalommal jelet, kegyelmet ad, amitől azt érzi az ember, hogy a helyén van. Ezt tartom a gyakorlati részben kincsnek.

Kérdezett Serbán Mária, az elkészült anyagot szerkesztette Dénes Gabriella.