Szívem-lelkem a Vasárnap

0
857

A hétfői lapzárták alkalmával tapasztaltuk a kollégákkal, milyen jó, ha van valaki, akinek a nap végén még futja arra is, hogy „sólyomszemével” észrevegye a Vasárnap hasábjain mindazt, amit egyáltalán nem szeretnénk nyomdába küldeni. Aki a végén egyszer mindig átfutja a 12 oldalt – és (jut eszembe) akitől nem áll távol, hogy vezércikkeibe gyakran dalszövegeket csempésszen: Molnár-Gál Katalint kérdeztem.

Mi volt az első „vasárnapos” élményed – és milyen minőségben, olvasóként vagy szerkesztőként?

A Vasárnap kisgyerekként néha került a kezembe nagymamámnak köszönhetően (a legértékesebb „kincseket” rejtő fiókja például pitypang-oldallal volt kibélelve), de ebből az időszakból nem sok maradt meg. Ami már elevenebb, hogy a teológia szakos ballagásunk a címoldalon jelent meg, emlékszem, Bodó Márta asszisztálta, fényképezte végig az amúgy nagyon szép, napsütötte napot. Olvasója két év múlva lettem a lapnak, amikor egyben a szerkesztőjévé is váltam a teológia mesteri és az önálló magyar szak befejezése után. A már nyolc éve tartó kaland azzal indult, hogy egy hónapra helyettesítem az egyik csoporttársnőmet, barátnőmet. A dolog érdekessége, hogy sokáig a pitypang- és az ifi-oldalt szerkesztettem…

Mit szólt nagymamád, miután először látta a neved az újságban?

Akkor ő már demenciás volt, így ezt nem tudta. Vele megélhettük ennek a betegségnek az árnyoldalát és a ritka, tiszta, szép perceket, amikor újra önmaga volt. Nagyon szép kapcsolatom volt vele, még akkor is megismert, amikor senki mást nem, de ilyen részletkérdésekkel már nem tudtunk foglalkozni. De nagyon büszke lett volna (mosolyog).

Ezt az időszakot nagyban megkönnyítette számomra, hogy a mesteri tanulmányaim részeként tanultam a demenciáról. Így sokkal könnyebb volt kezelni a helyzetet.

Miért választottad annak idején a teológia szakot, illetve a magyart? És hogyan, miben segítették leginkább a tanulmányaid ezt a „hosszúra sikerült helyettesítést” a Verbumnál?

Igazából a magyar szakot választottam, és majd később a teológiát (mosolyog). A magyar szak adta magát, hisz az irodalom örök szerelmem marad (azóta társul hozzá a mitológia és kicsit a történelem is, meg persze sok egyéb dolog). Líceumi éveimben úgy gondoltam, magyart fogok majd tanítani. Aztán a gondviselés valahogy úgy alakította lépteim, hogy a kezdetben magyar–német szakot teológia–magyarra váltottam (az egy másik történet, hogy fél év múlva a téli szesszió előtt kaptuk a bejelentést: szétváltak az egyetemek, többé nincs ilyen szak). A teológián tapasztaltam meg a kis csoport előnyeit, hogy milyen az, amikor igazi közösséggé tud kovácsolódni a csoport.

A nyolc éve tartó helyettesítésben jól jönnek a teológiai tanulmányaim, főként ha vallásos témájú szöveggel, anyaggal dolgozom. A filológia pedig minden nap hasznos, úgy érzem. Ennek köszönhetően szeretem csinosítgatni a szöveget. Néha szintén jól jön a pasztorális tanácsadás mesteri is, saját magammal, illetve a kollegákkal és a szerzőkkel is.

Említetted, hogy kezdetben a pitypang- és az ifi-oldalakat szerkesztetted. Később tied lett az egészségsarok is. Volt-e, van-e kedvenced a „gyermekeid között”, szerkesztőként milyen témák vonzanak leginkább?

A Pitypang, avagy a gyerekoldal volt az, ami nagyon sok munkával járt, de főként kivételes ünnepek alkalmával, amikor színes lehetett, nagyon szívmelengető volt a végeredmény. Rengeteget segített a gyerekoldalon lévő anyagok beszerzésében, kitalálásában és a bonyolultabb rejtvények kivitelezésében is kolléganőm, Szabó Anikó. Főként az ő kapcsolatai révén lett saját szerzőnk, aki gyerekverset írt nekünk. Személyes kedvenceim a mesék voltak, s Bak Sára szívmelengető illusztrációi, rajzai – főként, amikor színes lehetett. Kedvenc „gyerekeim” az ifi-oldal szerzői közül vannak. A gyerekeket úgy kell elképzelni, hogy alig egy-két évvel kisebbek, mint én, de egy idő után előre tudtam, hogy milyen témára kit érdemes felkérni, mert akkor biztosan nagyon jó írás kerekedik ki belőle. Őket még ma is szívesen kérem, kérjük fel, ha alkalmas téma adódik, s célom, hogy minél inkább bevonzzuk a lap életébe a fiatal szerzőket is, hisz nagyon szép színfoltjai ők a hétköznapoknak. Mai napig azokra a témákra kapom fel rögtön a fejem, amiben főként gyerekek, fiatalok vannak jelen. Különösen megérint és foglalkoztat a (gyerek)szegénység, hogy miként lehet jól segíteni, kezelni ezeket a helyzeteket, mit tehet a hétköznapi ember – volt is már hasonló témában összeállítás. S vannak szervezetek is, akinek követem a munkásságukat, mert dinamikusak, lendületesek, s olyan dolgokkal foglalkoznak, amikkel mások nem vagy csak ritkán. Legutóbbi katekézisében Ferenc pápa azt mondja: Jézus mindig a perifériák felé megy – nekünk is többet kellene figyelnünk erre, úgy érzem.

Az egészségsarok régen hivatalosan nem volt az enyém, csak úgymond „belekontárkodtam”, besegítettem. Azóta már én szerkesztem az életmód-oldalt, ami feltölt, felüdít, s nagyon jónak tartom, hogy az időskori spiritualitás, a gyomorfekély vagy a dietetikus cikke is belefér, hogy szakemberek írásait, tanácsait tolmácsolhatjuk az olvasók felé.

Már ha a „gyermekeidet” említjük, hadd kérdezzelek Mátéról és a családodról is. Milyen „útravalót” hoztál magaddal a szüleidtől, nagyszüleidtől, és mi az, amit ebből mindenképp szeretnél továbbadni fia(i)dnak is?

Igen, van egy hároméves kisfiam, Máté, akivel nagyon gyakran együtt lapzártázunk, dolgozunk. Ő tavaly bölcsődébe járt, idén pedig óvodába, de ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy nagyon gyakran van otthon velem (vagy épp orrfolyás miatt van otthon, vagy a vírus miatt van lezárva minden). Már a várandósság alatt megtanultam azt, hogy ne legyenek gyereknevelési elveim, rájöttem, hogy mennyi elképzelésem volt a gyereknevelésről, ami a gyakorlatban egyáltalán nem tartható, s a gyerek nem úgy születik, hogy ugyanazokat a szakkönyveket olvasta, amit mi. Közhely, de tényleg az a legfontosabb, hogy szeretve neveljük. Tőle tanulom az önfeledt örömöt, vidámságot, s habár egy gyereket sok mindenre tanítani, nevelni kell, ő is rengeteg dologra tanít minket.

Életmódunkból, vagyis szüleim életmódjából adódóan is mélyen belém ivódott a természet szeretete, hisz egész gyerekkoromtól rengeteg időt töltöttem a szabadban, a természetben. Ez az, ami Kolozsváron még mindig hiányzik. Habár jómagam kicsit sem vagyok gyakorlatias alkat, tőlük, főként édesapámtól tanultam a józan realitást. Apai nagymamám velünk élt, 19 évig volt a mindennapjaim része, s miután egyetemre mentem is mindig nagyon várt haza. Tőle tanultam, tanultuk azt, hogy a nehézségekben mindig a jó Istenhez, a hithez menekülni. Az ő mindennapjait átszőtte az ima, az istenszeretet. Amióta az eszemet tudom, ő nyugdíjas volt, így kiskorunkban gyakran ő vitt templomba engem és a nővéremet. Amikor már demenciás volt, a tiszta perceiben nagyon hasznos tanácsokat mondott az élethez való hozzáállásról, olyan életbölcsességet, amit csak 86−89 évesen lehet, azt hiszem. Anyai nagyszüleimtől mindig nagyapám végtelen türelme az, ami eszembe jut, nagymamámról pedig a tréfás lelkület, ahogy a bosszantó dolgokat elüti egy-egy tréfával.

Összegezve: tőlük hozom a türelmem, az erdő, mező iránti szeretetem, az olvasás szeretetét, s sok olyan útravalót, amire a kolleganőm néha megjegyzi, ezt is itthonról hoztam útravalóul magammal. A nővéremet sem hagyom ki a sorból, hisz félénk, csendes kislány lévén mindig ő vigyázott rám, nélküle a gyerekkorom sivárabb, unalmasabb lett volna, a mostaniról nem is beszélve (nevet). A gyerekemnek, gyerekeimnek ezekből is szeretnék továbbadni.

Mi az, ami a legnehezebb volt számodra az elmúlt egy évben, és mi az, amiért nagyon hálás vagy?

Az elmúlt egy év legnehezebb időszaka az elmúlt egy hónap volt, hisz egy családtagom is megbetegedett a már sokat emlegetett koronavírussal, s néhány napig az életéért aggódtunk. Még sosem éreztem ennyire, hogy kirántják a lábam alól a talajt, még sosem féltem ennyire. De mint minden nehézség, ez is rávilágított arra, hogy nem árt kicsit lelassulni, s hogy nem kell mindig a munka a legfontosabb legyen, annak ellenére, hogy szívem-lelkem a Vasárnap. Hálás vagyok, hogy újra megtapasztaltam Isten szeretetét, s azt, hogy minden apróbb-nagyobb bajban lehet hozzá fordulni. Ő erőt ad, kapaszkodót, s megnyugtat.

Ha számot vetnék az elmúlt egy évről, akkor kicsit visszamennék, egészen a tavalyi karanténig. Az egy szép időszak volt számomra, hisz lelassult az élet, s ez a lassúság, meg az addig még sosem tapasztalt virágillat a teraszunkon kicsit kárpótolt azért, hogy a vírus óta alig láttam a külföldön élő nővéremet. Aztán elérkezett az ősz, én dolgozni kezdtem, előre a kisfiammal, majd ő bölcsődébe ment. Van abban valami, hogy a szülőnek is be kell szokni a bölcsibe, óvodába, hisz felborult a napi ritmusunk, nekem meg nagyon furcsa volt online, egyedül dolgozni, olyan csend volt, nem kellett két mondat között felugrani… De nem kell aggódni, ez nem tartott sokáig, jött az első orrfolyás, és ismét együtt lapzártáztunk (mosolyog). Az online munkának pedig van előnye is: lehet éjszaka is dolgozni, vagy éppen akkor, ha alszik a gyerek, vagy az édesapjával játszik épp.

Mit üzennél az Olvasóknak, mivel biztatnád őket az új egyházi év kezdetén?

Olvassanak helyettem is egy jó könyvet (mosolyog), az olvasás a kedvenc hobbim, de egy ideje nem nagyon van esélyem olyasmit olvasni, ami nem a munkához kell. Emellett, persze, hogy továbbra is támogassák kiadványainkat, hisz dolgozhatunk bármilyen lelkesen, ha nincs célközönség. Az új egyházi év kezdetén, ha bármit is üzennem kellene, az lenne, hogy ebben a zűrzavaros időszakban próbálják megtalálni a hétköznapokban a szép pillanatokat, dolgokat. Töltsenek (minőségi) időt szeretteikkel, s ne feledkezzenek meg továbbra sem Isten gondviselő szeretetéről.

(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. december 5-ei számában jelent meg.)