Bátorítás és útbaigazítás a járvány idején, az új egyházi év kezdetén

0
590

Böcskei László váradi püspök legújabb körlevelét november közepén tették közzé a varad.org honlapon. E levél első pontjában a váradi főpásztor ismertette a szinodális út egyházmegyei szakaszára vonatkozó tudnivalókat, majd kitért az év végi programokra: a Krisztus király ünnepéhez kapcsolódó szentségimádásra, a székesegyház előtt tartandó adventi gyertyagyújtásokra, illetve a Ferenc pápa által meghirdetett Szent József-év lezárására. A körlevél bátorítást és útmutatást is tartalmaz a járványhelyzetben és az új egyházi év kezdetén. Ennek legfontosabb gondolatait olvashatják itt.

A második olyan esztendő végéhez közeledünk, amelynek alaphangulatát a koronavírus-járvány határozza meg. Korábbi reményeink nem váltak valóra: az idei esztendő nagy részét is a járvánnyal kapcsolatos szigorítások, majd feloldások és újabb szigorítások követésében és az ezekhez való alkalmazkodásban töltöttük. Az év elején megfogalmazott terveinknek is csak egy részét tudtuk megvalósítani, le kellett mondanunk olyan programokról és rendezvényekről, amelyek a személyes találkozáson keresztül igazi feltöltődést, növekedést és kibontakozást jelentettek volna közösségeink számára. Szent Pál apostol szavai –„Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” (2Tim 1,7) — lelki balzsamként enyhítik szorongásainkat, hiszen a bizonytalanság nyomasztóan hat mindennapi életünkre: nem tudjuk, hogyan alakul a jövőnk, nem tudjuk, mikor térhetünk vissza egy óhajtott és vírusmentes normalitáshoz, nem tudjuk mikor és mennyien mondhatjuk majd magunk mögött hagyott tapasztalatnak azt, aminek lehetőségére sem gondoltunk volna pár hónappal ezelőtt!

A világjárvány okozta alaphangulat komoly megpróbáltatás elé állítja az egyént és a társadalmat egyaránt. Ennek ellenére, tudatában kell lennünk annak, hogy a fejlődés határozza meg a boldogsághoz vezető utat. Bár ismét nyilvánvalóvá lett, hogy mennyire kicsik és törékenyek vagyunk, és nem kis keserűséggel állapítjuk meg, hogy egyénenként, de közösségileg is megpróbál a ránk nehezedő helyzet, mégis van ennek egy másik oldala is, amit sokszor nem veszünk észre, mert túlságosan átengedjük magunkat a félelem, a szorongás és az árnyak világának: minden korlátozottság ellenére állíthatjuk, hogy Isten új esélyeket kínál fel számunkra a koronavírus-járvány idején. Esélyeket a tökéletesedésre, a szeretetteljes cselekedetek gyakorlására, az együttérző magatartás felvállalására, az egymás iránti felelősségvállalás szabad megélésére.

Olyan lehetőségekkel látogat meg bennünket az Úr, amelyek minden látszat ellenére nem az eltávolodásról, hanem a közeledésről és az igazi találkozásról szólnak. A média szünet nélkül tájékoztat bennünket a járványhelyzetről. Annyira
intenzív ez a nyomás, hogy a statisztikai adatokat természetesnek vesszük. Például az elhalálozások számát az új normalitás részeként könyveljük el, és már nem is érint meg igazán, holott szűkebb környezetünkben is látjuk, hogyan távoznak az élők sorából olyan emberek, akiket közvetlenül vagy közvetve érintett a megbetegedés. A hivatalos értesítéseken túl találkozunk a sok véleménnyel, a hozzászólásokkal, a könnyelműen megfogalmazott vádakkal és gyanúsításokkal, amelyek az elbizonytalanodást táplálják azokban, akik minden szűrőt mellőzve, idejük jelentős részét ezen megszólalások követésére fordítják.

Ugyanakkor ott van a valóság, amelyre aggodalommal tekintünk, bár nem szívesen beszélünk róla: halálozási rekordok, zsúfolásig megtelt kórházak, orvosok és ápolók emberfeletti helytállása, kimerültsége. Ezzel szemben sokan még mindig „csodadoktorok” véleményére hagyatkoznak, ahelyett, hogy az illetékes szervek megoldásaira és felhívásaira figyelnének, hogy helyt tudjanak állni a testi-lelki egészség biztosításában.

A fent említett tények, sok más tapasztalattal együtt, komoly átalakulásokat idéztek elő saját magunkban, környezetünkben és társadalmunkban, és érdemes volna alapos önvizsgálatot tartani, hogy a ránk váró kihívásokra megfelelő döntésekkel tudjunk válaszolni a jövőben is. A komoly önvizsgálat alatt azt értem, hogy az elmúlt hónapok tapasztalatainak fényénél gondoljuk át prioritásainkat, terveinket és félelmeinket, értékeljük tettrekészségünket, a kapcsolatépítésben és a közösségszervezésben alkalmazott módszereinket, amelyek mind együttvéve elköteleződésünk mérőfokát mutatják hivatásunk gyakorlásában. Az őszinte önvizsgálat megerősítheti bennünk azt a felelősségtudatot, amely a ránk bízott közösség javának és biztonságának szempontjából kötelez. Akik felelősséget hordoznak egy közösség élén, azaz hivatalt gyakorolnak egy közösség javára, mindenben és minden eszközzel a közösség javát és annak boldogulását kell szolgálják!

Szent Pál apostol Timóteushoz írt leveléből vett idézet visszacsenghet fülünkben, hisz nem a várakozásban találhatjuk meg nyugalmunkat, hanem az Isten népe javára kifejtett munkában, a megfontolt kezdeményezésekben, a cselekvésben és a kitartó összefogásban, azok között és azok javára, akikhez küldetést kaptunk. Mindez pedig megtisztult és felfrissült felelősségtudattal teljesített szolgálat által tud kibontakozni a jelen körülmények között is.

Az elmúlt napokban egy ismerős személlyel volt alkalmam beszélgetni. Megkérdezte tőlem:

– Ön be van oltva?

– Igen – válaszoltam.

– És mégis megfertőződött! Milyen volt a betegsége? – kérdezte tovább, mire én:

– Nem volt súlyos, de nem kívánom senkinek!

– Látja! – mondta – Oltás ellenére is beteg lett. Nem ér az egész semmit. Egy nagy becsapás az egész. Ezért nem is foglalkozom ezzel a járvánnyal.

Majd én is megkérdeztem őt:

– Amikor ön úgy döntött, hogy nem oltatja be magát, átgondolta azt is, hogy mennyit segíthet vagy árthat valakinek azzal, hogy engedi magát beoltani vagy nem oltatja be magát?

– Nem gondoltam ilyen dolgokra, mondta ő, az egész egy mese, ezért nem foglalkozom vele!

Megütköztem az ismerősöm viselkedésén, hiszen nagy veszélyt látok a szavak mögött, amit káini magatartásnak merek nevezni: az ember nem akar kilépni saját korlátai közül, hanem csak önmagára figyelve gondolkodik és cselekszik. Nem az oltástól való tartózkodása zavart engem, hanem a meggondolatlan megközelítése egy olyan helyzetnek, amely már sok szenvedést okozott és továbbra is szenvedéssel fenyeget sokakat.

Szomorúan vettem tudomásul ezt a másokat lealacsonyító szemléletet, az együttérzés teljes hiányát, az eluralkodó közömbösséget, amely könnyelműen fordít hátat mindenki másnak. Ez történik akkor, amikor valaki csak az álhírekre, részigazságokra, könnyelmű állításokra alapozva, a dolgok megfelelő átgondolása nélkül, a szeretetlenség foglya lesz abban a közösségben, amelyben nem csak jogait kellene lássa, hanem kötelességeit is, saját maga és közössége iránt. A megtisztult és felfrissült felelősségtudatból eredő szolgálat az, amire törekednünk kell a járvány adta rendkívüli körülmények között! Nagy szükség van a helytállásra a mostani időkben, a mai világban, mert ez vezet a gyógyulás igazi útjára, amely nemcsak a testi veszélyeztetettségből emel ki bennünket, hanem a lelki bénulás, a másoktól való elidegenedés, a közömbösség és az elkényelmesedés gyorsan terjedő betegségével szemben is védettséget és biztonságot ad.

„Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” (2Tim 1, 7) Fontoljuk meg az apostol szavait és igazodjunk hozzájuk. Ne engedjük, hogy bárki is megtévesszen bennünket, mert így másokat is félrevezetünk. Nekünk, lelkipásztoroknak lelki orvosokként kell az emberek között helytállnunk. Ebben a küldetésben kell jeleskednünk: odaadással, áldozatvállalással és kitartóan. Ne engedjük, hogy bármi eltávolítson bennünket küldetésünktől. Az emberek biztonságra vágynak! Segítsük elő ezt önzetlen és felelősségteljes szolgálatunkkal akár úgy is, hogy mások javáért, biztonságáért, nyugalmáért lemondunk saját elképzeléseinkről.

Ezen gondolatok megosztásával elsősorban elismerésemet szeretném kifejezni azon paptestvérek és világi munkatársak iránt, akik a jelen helyzetben új eszközökkel, bátran és kreatívan mertek kezdeményezni a sokszor leszűkült cselekvési térben. Felbecsülhetetlen értékű szolgálatot jelent ilyenkor minden együttérző szó és gesztus. Isten szeretetét fokozott módon jelenítjük meg, ha nem saját magunkra, félelmeinkre és szorongásainkra összpontosítunk, hanem azokra, akiket Isten ránk bízott, hogy gondoskodjunk róluk és vigyázzunk rájuk. Köszönöm, hogy egymás felkarolása és bátorítása által az érettség jelét adjuk, amely tapasztalataink szerint a mai társadalomban sokszor hiánycikknek számít. Azokhoz is szeretnék szólni, akik ellenállnak, és még most is tagadják azt, amiben emberek milliói hunytak el. Az ilyen magatartás megütközést vált ki, és megoszláshoz vezet, a mi küldetésünk pedig az, hogy az egységre vezessük a ránk bízottakat. Ezen kell fáradoznunk még akkor is, ha a hivatalos állásponttól eltérő véleményen vagyunk. A közösség élén nem saját véleményünket kell hirdessük, hanem azt, amit az Úr Jézus tanított: legyünk együttérzőek és szeressük egymást! Vigyázzunk egymásra, hogy senki se szenvedjen hiányt, senki se szenvedjen kárt miattunk! Beszédünkben legyünk megfontoltak, viselkedésünkben pedig kifogástalanok, hogy mindenki számára megközelíthetőek maradjunk. Legyünk elérhetőek mindenki számára: azok számára is, akik veszélyeztetve érzik magukat, és azok számára is, akik tagadják a veszélyt. Saját véleményünktől függetlenül úgy kell teljesítsük a szolgálatunkat, hogy abból mások erőt, bátorságot és gyógyulást meríthessenek. Szent Pál apostol szavainak követésével gondoljuk át küldetésünk súlyát!

Összegzéseként a következőkre kérem paptestvéreimet:

– Legyünk közel a ránk bízott hívekhez. Érezzék, hogy lelkipásztoruk nem fordul el tőlük, hanem vigyáz rájuk!

– Az adott körülményekhez igazodva, merjünk kezdeményezni a hívek lelki megerősödését tartva szem előtt. Átgondolva módszereinket, kihasználva a lehetőségeket, teremtsünk alkalmat arra, hogy a hívek „együtt maradjanak”! Ne engedjük, hogy elszigetelődjenek híveink.

– A lelkiatya szerepe fokozott felelősséget követel a mostani időben! Az atya közelében biztonságra talál a gyermek! Nekünk is tennünk kell azért, hogy lelki gyermekeink, azaz híveink, biztonságra találjanak a közelünkben. Tegyük mindenki számára biztonságossá környezetünket, és ne engedjük, hogy a saját véleményünkhöz szabott és az
evangélium szellemével ellenkező magatartás következtében, kárt szenvedjen a közösség egysége és gyengüljön annak ereje.

– Az együttérzés, a másokról való gondoskodás az a szeretetcselekedet, amely sok esetben a gyógyuláshoz vezet. Figyelmesen kövessük közösségünk életét, szóval és tettel álljunk azok mellé, akiknek különleges szüksége van a vigasztalásra, támogatásra. Egy élő közösségben senki sem érezheti egyedül magát! Még járvány idején sem!

Kedves Paptestvéreimnek azt kívánom, hogy folytonosan erősödjünk a Szentlélek fényénél! Ez vezessen bennünket az úton, hogy életünk és szolgálatunk tanúságtétel legyen a lelkek javára és gyógyulására.

Advent első vasárnapjával egy új egyházi- és liturgikus évet kezdünk. Tegyük ezt reménységgel, meghívó és vonzó nyitottsággal, hogy a gondokkal küzdő emberek, enyhülésre találjanak Istennél, a szent liturgiában és minden olyan kezdeményezésben, amelyet megvalósítani szeretnénk a téli hónapok idején.