Ne várjunk el túl sokat a kisiskolástól

0
304
Illusztráció: Pixabay

Sokkal komolyabban kellene venni az iskolaérettség kérdését

Elemis korban a gyermek már lassan önállósodik, eljönnek azok a percek, amikor szülői jelenlét nélkül kell megállnia a helyét. Ez önmagában is megterhelő, de pláne az, ha nem látjuk be: esetleg még nem érett meg rá a gyermekünk. Ugyanakkor az iskolaérett gyerekeket is sokszor túlterhelik a szülők.

Kisiskolásoknak azokat a gyermekeket tekintjük, akik most léptek ki az óvodáskorból és már iskolaérettek. Ők az elemisek, vagyis előkészítőtől a negyedik osztály végéig kisiskolásról beszélünk, azaz a 6–11 éves kor közötti életidőszak ez. Ennek a korosztálynak a fejlődését különösen erősen meghatározza az iskola: az előkészítő, de van, akinek inkább az első osztály megkezdése egyfajta önállósodásnak tekintendő időszak. Bár a gyermek a bölcsődei, óvodai években is elszakad kicsit otthonról, megtanul időszakosan elválni a szülőktől, de ha őszintén belegondolunk, inkább gyerekparkolóként működnek ezek az intézmények. A dolgozó szülőknek gyakorlatilag nincs idejük, lehetőségük foglalkozni a nap első óráiban a gyermekkel, nagyszülők nincsenek a közelben vagy ők is elfoglaltak, így a bölcsi és ovi tölti ki a kisgyermek jó néhány óráját.

„Nem arról van szó, hogy a bölcsődében és óvodában nem történik fejlesztés, ez viszont nem elvárásszintű, hiszen amikor egy feladattal találkozik a gyermek az óvodában, akkor ha megoldja, jó, ha nem, egyszerűen várnak, amíg eléri a megfelelő érettségi szintet. Az iskolában viszont mindez megváltozik, ott már ugyanis évekre lebontva adott fejlődési szintet kell meglépnie, teljesítenie a gyermeknek, hogy az osztályát követve továbblépjen. Legtöbb esetben ez meg is történik, ugyanis a gyermek, amikor beíratják az iskolába, azzal a feltétellel kezdi meg első tanulmányi éveit, hogy rendelkezik az iskolai feladatok meglépéséhez, a nyomás elviseléséhez szükséges érettséggel” – magyarázza dr. Plesek Zoltán pszichológus, pszichoterapeuta.

Óvatosan az önállósodással

Az iskola a szabályok, az elvárások és a teljesítményorientáció helyszíne, már nem a jól ismert otthoni környezet. Három különböző világgal néz szembe a kisgyermek ebben a korban, amelyek egyikében sincs már jelen a szülő vagy nagyszülő, aki mögötte álljon és támogassa: az első ezek közül az osztálytársak világa. A szakember elmagyarázza: a társakat meglehetősen gyorsan megismeri a kisiskolás, ezek közül van, aki baráttá, kedves ismerőssé, de mindenképpen ismerős környezetté válik a számára. A másik új dimenzió egy családon kívüli felnőttel, a tanítóval, tanítónővel való kapcsolata, akitől sok tekintetben függ is a gyermek. Az iskolát megkezdő gyermek nevelésének egyik oldala, képességei fejlesztésének egy része innentől kezdve erre a pedagógusra van bízva, ő felel érte az intézményben töltött időszakban. Ugyanakkor ott van az iskola maga: amikor a kisgyermek kimegy a szünetre, azzal találkozik, hogy nála jóval nagyobb gyerekek is rohangásznak, lökdösődnek, játszanak, neki pedig a nagyok között önállóan meg kell állnia a helyét. Röpködnek a focilabdák, a lépcsőn tolakodnak a nagyobbak, az udvaron idegen és nagy gyerekek között találja magát – ezek mind ismeretlen és kemény kihívások a kisiskolás számára.

Az iskolában a nagyobb gyerekek mellett egy sor felnőtt van ott, akikkel viszont nem feltétlenül van annyira személyes kapcsolatuk, mint a tanító nénivel. A pszichológus elmagyarázza: különleges a tanító szerepe, hiszen egyfajta átmenetet képez a szülői és a tanári szerep között. Éppen ezért az elemi osztályos életciklus sajátossága, hogy a tanítónő általában akarva-akaratlan megpróbál maga is alkalmazkodni a gyerekhez: amikor a kisiskolásnak nehézségei adódnak adott tanterületen, esetleg a nevelésből származó hiányosságok érzékelhetőek a viselkedésében, amelyek megnehezítenék a közös munkát, akkor ezeket a tanító automatikusan pótolja. Azzal kompenzál, hogy ő is nyit a gyerek irányába, alkalmazkodik sajátosságaihoz. A későbbiekben a tanárok ezt viszont már nem teszik meg.

„Egy tanár általában alkalmazkodik az osztály hangulatához azért, hogy hatékonyan tudja a munkáját végezni, de az egyéni változókhoz, egyéni lemaradásokhoz, különbségekhez alkalmazkodni legtöbbször már nincs ideje. A tanító viszont még különösen odafigyel arra a gyermekre, amelyiknek éppen valamilyen téren nehézségei vannak, még megtalálja azokat az utakat, amelyek mentén a gyermek át tudja lépni a személyes korlátait” – részletezi a pszichoterapeuta. Az iskolapszichológusként is dolgozó szakember hozzáteszi: ez azért is működik így, mert egy tanítóval majdnem egy egész hetet tölt el a kisiskolás gyermek, hiszen legtöbb tantárgyba ekkor még ez az egy pedagógus vezeti (kiegészítve mások munkájával). Szerencsés esetben ez négy éven keresztül így zajlik, ha az előkészítőt is beleszámítjuk, akkor öt éven át. Pont emiatt a tipikus fegyelmi gondok ebben a korban éppen a más tanárok által tartott órákon jelennek meg: angol-, vallás-, torna-, esetenként rajzórákon olyan felnőttekkel is kapcsolatba kerül a kisdiák, akihez sokkal gyengébb szálú kötődés fűzi.

Plesek Zoltán hangsúlyozza: alapvetően egy gyermekről elmondható az, hogy az iskolában megpróbál teljesíteni, legtöbb esetben a kisdiák még elfogadja a kapott feladatokat, általában élvezi a tanulást, a tanulás lehetőségét egészen addig, amíg a képességeit rendszeresen meg nem haladja valamely feladat, elvárás. A baj akkor kezdődik, amikor már ő is észreveszi, hogy a képességei alulmaradnak az iskolai elvárásokhoz képest, és bekerül a felcímkézett gyerekek körébe, akikről azt mondják, hogy nem képesek megfelelni. Ilyen esetben vagy a gyermeknek van más pedagógiai módszerre szüksége, vagy otthonról nem kapja meg azt a támogatást, ami megsegítené az előrehaladásban. Ha a gyermek ugyanis érezhetően lemarad, ott bizony a szülőnek be kell avatkoznia ebben a korban, ki kell egészítenie az iskolai oktatást, ami odafigyelést, komoly időbeni ráfordítást igényel. Ha lehetőség van rá, segíthet egy nagyobb testvér is. A pszichológus elmondja, mindig vannak olyan gyerekek, akik lényegesen elmaradnak a tanulásban: az optimális megoldás a szülő részéről az lenne, ha csak szükség esetén vonná be magát tettlegesen is az oktatás kisegítésébe, viszont mindig figyelemmel kísérné a gyermeke fejlődését. A kisiskolás mellett ott kell lenni fizikailag, amikor a házi feladatait készíti, és bátran be kell avatkozni minden egyes esetben, amikor a gyermek elakad, és a kudarc következtében feladná, félretenné a tanulnivalót.

„A szülőnek, főleg ha dolgozik, nyilván megvan az igénye, hogy a gyermek önállósodjon, de éppen emiatt sokszor ott tévednek, hogy akkor sem adják meg a gyermeküknek a segítséget, amikor ő nagyon igényelné. A szülő, sokszor önhibáján kívül, de fizikailag nincs eleget jelen, a gyermeke pedig nem kapja meg azokat a plusz magyarázatokat, plusz türelmet, plusz külső motivációt, ami fenntartaná benne a lelkesedést a tanulás iránt. Szülőként tehát a legjobb, amit tehetek, hogy szükség esetén mindenképpen beavatkozom, de rögtön békén is hagyom, amint látom, hogy ismét felvette a fonalat, tudja önállóan folytatni a munkát” – magyarázza a szakember.

Biztos, hogy iskolaérett már a gyermek?

Napjainkban komoly problémát jelent ennél a korosztálynál az iskolaéretlen gyermek esete. A pszichoterapeuta leszögezi: mindenkinek egyéni fejlődési ritmusa van, ugyanakkor a közvetlen környezet is komoly behatást gyakorol a fejlődés menetére, milyenségére, hiszen hiába adott egy gyermeknél a művészi hajlam, ha mondjuk a családjában nem nagyon értékelik a rajz- vagy zenei pályafutást. A legnagyobb probléma viszont az, amikor az iskolai mindennapokhoz szükséges ellenálló képesség még nem forrt ki, de mégis beíratják. Az iskolakezdéshez a gyermek nyelvezetének annyira fejlettnek kell lennie, hogy az írás-olvasás egy megléphető, teljesíthető feladat legyen majd a számára, ehhez ugyanennyire fontos, hogy a finommotorikus és teljes testet igénybe vevő mozgások is kellően fejlődtek-e. Mindemellett érzelmileg már egyfajta ellenálló képességgel is kell rendelkeznie az iskolába készülőnek, hogy meg tudja állni a helyét, amikor a szülők nincsenek mellette, és nem tudják kimenteni őt egy megterhelő helyzetből.

„Az iskolában már parancsszóra ülnie kell általában 40-50 percet, ez türelmet igényel. Azokat a feszültségeket, amelyek felmerülnek az osztályközösségben, csak egy bizonyos idegrendszeri fejlettséggel lehet elbírni. A szülők nagyon gyakran ott tévednek, hogy az otthoni környezetbeli megfeleléshez mérik az iskolaérettséget, holott a gyermek már ismeri a megszokott közegét, az otthoni stresszhelyzeteket többé-kevésbé erre a korra megtanulja kezelni, viszont az új közegben csupán önmagára hagyatkozva kell döntenie. Az óvodai környezetben sokkal kevesebb még az elvárás, sokkal kevesebb a nyomás, nincs még magára hagyva a gyermek” – hívja fel a figyelmet Plesek Zoltán. Alapvetően két szülői típusról beszél: vannak azok, akik az iskola kapcsán hosszú távra terveznek, úgy képzelik el, hogy a gyermekük majd megfelelően halad, jó teljesítményt fog nyújtani, a formális oktatási rendszerben fog kiteljesedni, továbbtanulást, esetleg egyetemet képzelnek el neki. Ha pedig hosszú időt fog a gyermek az iskolapadban tölteni, akkor úgy gondolják, hogy mindenképpen legyen jó a kezdés, az indítás. Az ilyen szülők általában jobban megértik, ha a gyermekük még nincs felkészülve az iskolára és érdemes halasztani. A másik típus viszont az iskolát alapvetően szükséges rosszként kezeli, úgy gondolja, hogy mindenkinek el kell végeznie a kötelezőt, de a gyermek fejlődését nem feltétlenül csak a formális oktatáson belül képzeli el. Elviselendőnek tekintik az iskolát, nem a fejlődés helyszínének: a pszichológus tapasztalatai szerint sokkal nehezebb ezeknek a szülőknek elmagyarázni, hogy amit otthon látnak a gyermeküknél, az az iskolában már nem egészen úgy van. Sokszor azzal érvelnek, hogy a gyermekük unatkozna már az óvodában, hadd ne járja ki másodszor a nagycsoportot, de ez nem feltétlenül van így, éppen a gyermek érettségi szintje miatt. Az ilyen családoknál az elsődleges a családi érdek- és értékrendszer megvalósítása, másodlagos helyre csúszik a gyermek valós helyzete, a rövid távú célokért feláldozzák a hosszú távúak esetleges sikerét.

Plesek Zoltán úgy véli, a rendszer meglehetősen felületesen kezeli az iskolaéretlenség kérdését, s bár vannak kognitív, memória- és nyelvi kompetenciát mérő tesztek, amelyeken át kell mennie egy, még hatodik évét be nem töltött gyermeknek, de ezek éppen azért nem fedik le a szükséges mérést, mert az említett képességek mellett a stresszt tűrő képességet is figyelembe kell venni. Vannak ugyanakkor bizonyos testi mutatók, amelyek egyenesen arányosan fejlődnek az idegrendszerrel. A Waldorf-kézikönyvben alaposabb mérési rendszerrel találkozhatunk: eszerint az iskolára érett gyereknek már kihullt egy-két tejfoga, már átment egy hirtelen növekedési ugráson, ugyanakkor az óvodásokra még olykor jellemző gyerekpocak lassan eltűnik erre az időszakra. A gyakorlatban nem a tanítók mérik fel az iskolaérettséget, hanem iskolapszichológusok, tanácsadók, logopédusok, akiknek viszont standard tesztanyagot adnak, amelyekben szó sincs sem az alaposan áttekintett testi fejlődésről, sem a stressztűrő képességről.

Az iskola utáni tevékenységek megszervezése, menete sem mellékelhető téma. Ebben a korban már új feladatokkal is elbír a gyermek, ilyenkor érdemes sporttevékenységre vagy valamilyen zenei vagy kézműves programra beíratni, amire óvodáskorban még nem lett volna értelme. Ezeknek a programoknak az indulása általában egyidejű az iskolakezdéssel, és a fejleszteni akaró szülők buzgósága miatt könnyen túlterhelődik a gyermek. Ha például nagyobb városban él a család, a távok, lassú közlekedés miatt a sok átöltözés és iskola utáni program miatt este 7-8 órára ér haza a gyermek. Emellett ennie és tanulnia is kellene még. Egyáltalán nem könnyű meghúzni az egészséges határokat, de semmiképpen se fosszuk meg a valóságos szabadidőtől.