Betegből kórházpasztorációs referens: Gáspár Annamária története

0
432
Fotók: A Szatmári Egyházmegye Kórházpasztorációs Irodájának Facebook-oldala

Gáspár Annamária 20 éve dolgozik kórházpasztorációs referensként a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökségen. “A szolgálatomban a legfontosabbnak azt tartom, hogy minden betegben Krisztust szolgáljam” – vallja Gáspár Annamária, aki 2001 óta látogat betegeket kórházpasztorációs referensként. A Szatmári Egyházmegye Kórházpasztorációs Irodájának Facebook-oldalán megjelent írásában arról beszél, hogyan kapta a meghívást, hogy súlyos betegségéből felépülve ezt a hivatást, szolgálatot végezze.

Nem terveztem ezt a hivatást, szolgálatot. A gyermekem születése után évekig voltam beteg. Szinte állandóan kezelésekre jártam. De ezt az időszakot is örömként éltem meg, hiszen a fiam első éveiben jelen voltam, vele lehettem. Aztán jelentkeztem a püspökség által felnőttek számára szervezett Hinni, élni, cselekedni szemináriumra. Nagyon meghatározó volt ez a képzés az életemben. Majd következett a műtét – a már meglévő probléma miatt volt szükség rá. Akkor még nem lehetett tudni, hogy jó vagy rosszindulatú daganatról van-e szó. Istennek legyen hála, jóindulatú volt. Akkor Isten kezébe tettem mindent. Sikerült kimondanom: „Uram, legyen meg a te akaratod!” És ezzel születtem lelkileg újjá. Megéreztem Isten szerető jelenlétét és azt, milyen megnyugvást jelent a teljes ráhagyatkozás, az, hogy a tenyerén hordoz életemnek minden napján. Csak arra kértem, ha ő is úgy akarja, engedje, hogy felnevelhessem a gyermekem.

Egyik kedvenc szentírási részem jut azóta is gyakran eszembe, ha meglátogat a betegség: „És azt mondtam, onnét van most sajgó sebem, hogy az Úr keze most másképp érint” (Zsolt 77,11). A műtét utáni éjszaka édesanyám nem maradhatott mellettem influenzajárvány miatt, így beteg szobatársaim egymást váltva vigyáztak rám egész éjjel az intenzív osztályon: egy katolikus hölgy, aki ahányszor kinyitottam a szemem, mindig imádkozta a rózsafüzért mellettem, egy református néni, aki szintén imádkozott és egy ortodox szerzetesnővér, aki időként elbóbiskolva, de szintén imádkozva vigyázott rám azon az éjszakán. Akkor és ott nagyon mélyen éreztem az Úr jelenlétét, azt, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben is velem van, szeret engem, gondomat viseli. Ott van az orvosokban, ápolókban, szeretteimben, és embereket küldött mellém, hogy legyen emberem azon a november 17-ei éjszakán. Meghívott arra, hogy majd, ha felépülök, ugyanez legyen a feladatom: ott lenni, jelen lenni a beteg testvéreim mellett, megerősíteni őket abban, hogy az Úr szereti őket, a betegség idején talán még inkább.

Ennek ma 23 éve. Gyógyulásom után először önkéntesként, majd 2001 óta a Szatmári Római Katolikus Püspökség munkatársaként, kórházpasztorációs referenseként látogatok betegeket Szatmárnémeti kórházaiban.

A szolgálatomban a legfontosabbnak azt tartom, hogy minden betegben Krisztust szolgáljam. Minden pillanat ajándék, mert megengedi, hogy felismerjem őt testvéreimben. A saját példámon látom, hogy Isten tervében minden benne van, mindennek megvan a maga értelme, a betegségnek is. Betegségem ideje volt az iskola, amivel az Úr felkészített arra, hogy mások szenvedését megértsem. Alkalom volt arra, hogy átértékeljem az életem. Az egyházmegyénkben a Gondviselés éve van. Az Úr gondviselését gyakran megtapasztalom a hivatásomban. Ő az, aki meghívott és alkalmassá tett ennek a szolgálatnak a végzésére. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy ki tesz jót kivel. Én, mert meglátogatom a beteget, vagy a beteg, mert megengedi, hogy meglátogassam őt? Nagy kegyelem, hogy felismerhetem a Megváltót, Krisztust, hiszen minden betegben ő is szenved. A találkozásban tehát hárman vagyunk jelen. Minden beteggel töltött idő kegyelmi idő.

Az a tudat, hogy ő örök szeretettel szeret engem, úgy, ahogy vagyok, mindig örömmel tölt el. Hálás vagyok az életem minden pillanatáért! Naponta hálát adok gondviselő Istenünknek a családomért, a hivatásomért, az önkéntes beteglátogatókért, az atyákért, akik mindig örömmel mennek azokhoz a betegekhez, akik szentségekhez szeretnének járulni, nagyon fontos az ő szolgálatuk, a betegek mindig nagyon örülnek a velük való találkozásnak. Hálát adok a munkatársaimért, akikkel együtt dolgozom a püspökségen, az egyházamért…

Nagyon hiányzik a kórházban fekvő betegekkel való személyes találkozás, az önkéntes beteglátogatókkal való közös szolgálat! Ebben a hivatásban nagyon fontos a személyes jelenlét, egy biztató mosoly, egy érintés, a testtartásunk, hogy a beteg érezze, fontos, figyelnek rá! Sokan imádkozunk hála Istennek ma is a betegekért, hozzátartozókért ápolókért, orvosokért. Gyakrabban kellene ezt tennünk! Legyünk emberei egymásnak! A mai helyzet nem engedi, hogy tevőlegesen ott lehessünk a beteg testvéreink és a hozzátartozók mellett, de imádkozhatunk értük, felhívhatjuk őket telefonon, esetleg bevásárolhatunk nekik. Ugyanígy segíthetjük az orvosokat, ápolókat is!

Nem tudom, meddig tart ez a helyzet, de hiszem, hogy Isten tervében minden benne van. Most, ebben a helyzetben is fel kell ismernünk, mit üzen számunkra az Úr. Fontos bátorítás az, amit a Szentírásban, Szent Pálnak a korintusiakhoz írt második levelében olvasunk: „Minden értetek történik, hogy minél bővebben áradjon a kegyelem, s mind többen adjanak hálát az Isten dicsőségére” (2Kor 4,15).

Forrás: Szatmári Egyházmegye