Reményik Sándor emlékezete

0
297

Nyolcvan éve, 51 évesen, október végén hunyt el Erdély egyik jellegzetes költője. Értékelője, a katolikus pap-tanár Rass Károly, akinek 1926-ban megjelent írásával emlékezünk a költőre, úgy véli: “a kifejezés művészetében Reményik nem mindig egyenlő”, ezzel együtt “ő megmarad Erdély egével, parányi égboltjával”.

Reményik igazi költői lélek. Nem tudok elgondolni olyan értéktelen semmit a világon, amire rá ne tudná borítani Salamon templomának minden pompáját. Keze olyan, mint a Midásé: minden arannyá válik, amihez hozzányúl.

Kolozsváron született 1890. augusztus 30-án Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fiaként. Evangélikus elemi után a református főgimnáziumban érettségizett. Jogi tanulmányokat folytatott négy éven át, de utolsó szigorlatát nem tette le. Első versei az Új Idők című újságban jelentek meg 1916-ban. Az Erdélyi Szemle állandó munkatársa lett 1918-tól. 1921-ben az ő szerkesztésében indult meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz. Életében két fontos tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Édesanyja irodalomszerető és -értő hallgatója volt. Trianon utám Reményik elhallgatott, illetve Végvári néven írt verseket, ezeket a nagy megrendülés élménye színezi. Testi szenvedésekben is része volt, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen, mégis mindig a reményt, az életet igyekezett képviselni, hirdetni. Emberileg reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Reményik a transzilvanizmus lírai képviselője volt. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki aki nála több gondolatot, mégis kedvelt, sojat idézett szerző. Ebben szerepet játszott Reményik Sándor példamutató sorsvállalása is. Az átéltek és saját érzékenysége miatt súlyos depresszióba esett, majd ebből a morfium csapdájába. Fiatalon, alig ötvenegy évesen, 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg. 

A lelke gyémánt patak: elsárgult falevél, igénytelen féreg vagy száraz ág hulljon bele, mindjárt gyöngyszemek rakódnak rájuk s csodaszép tündérnippekké lesznek, ékességei királyi fejeknek (Halotti beszéd a hulló leveleknek, Jégvirág, Egy téli tölgylevélre). Egy tárgy, egy elejtett szó, természeti tünemény, ötlet egyszerre megnyitja geniálitásának kincsesházát, gondolatok ömlenek kiapadhatatlan gazdagságban. „Szálla alá poklokra…” talán a templomban hallotta, talán magányos sétáin jutott eszébe, de behullott a lelkébe s egyszerre kapcsolatot talál:

Mielőtt felmennék az égbe,

A látásaim hetedik egébe:

Először poklokra kell szállnom.

Mert, jaj, a költőknek sem mindig könnyű a mennybemenetel, sokszor meg kell harcolni a fásultság, az ihléstelenség sárkányával. Így neki is előbb lelki tusái vannak: viaskodnia kell a szépségért a hétfejű sárkánnyal, a mennyországért az egész alvilágért.

Kevés a dolgom, mikor Reményikről, a művészről kell szólanom. Forma, szó, kifejezés most már teljesen a hatalmában van. Szín és zene minden költeménye.

Hogy mezítelen csupasz

vállát Irgalom-palásttal borítsad be.

Hogy zajlását álommá finomítsd,

s éjjelét csillaggal ültesd tele.

Hogy néma nyelvét beszédre megoldjad,

És száraz kínját könnybe kifakaszd.

Az nem szenved kétséget, hogy a kifejezés művészetében Reményik nem mindig egyenlő, ez a fejlődés dolga s nála is láthatók a fejlődés állomásai, mert ez nyomon kísérhető a legnagyobbaknál és a legkisebbeknél egyaránt. Mondhatná valaki, hogy ezt vagy azt a gondolatot lehetett volna szerencsésebb formába önteni. Ez azonban nem sokat von le Reményik értékéből. Nincs költemény, amelyen ne lehetne még valamit csiszolni. De utolsó kötete alapján megállapíthatjuk róla, hogy lépésről-lépésre közeledik a klasszikus ideálhoz.

Reményik vérbeli költő, aki nagy műgonddal s költői lélekkel dolgozik. Nála a versírás nem hányaveti nyegleség, nem is a poéta doktusz kínszenvedése, amikor a hidraulikus sajtó minden teljesítőképessége működésbe hozatik, hogy végre kipréselődhessék a ridiculusmus.
Nála minden költemény benső lelki folyamat, amely a lélekben marad a fogamzástól a teljes kifejlődésig … Vad vizek zúgása, fagyöngyök nézése megérinti a húrokat…

Egy eszme indul lelke műhelyében s ott is marad, amíg megkapja minden szépségét. Ő így dolgozik. Csak így…

Reményik soha sem tollal írja a költeményt, hanem a lelkével: szívében hordja és őrzi, ott dolgozza ki a legutolsó szóig s akkor lediktálja. Ez a legjellemzőbb a költő és alkotása közti viszony megvilágítására. Azután már alig javít rajta valamit, legfennebb édesanyja kívánságára. Mert Reményik minden verset édesanyjának olvas fel legelőször. Talán azért van annyi melegség költeményeiben, mert egy édesanya szeme is rábocsátja a napsugarat.

Írók párhuzamba állítása nem tartozik a sikerült foglalkozások közé, mert nagyon ötletszerű szokott lenni s különben is a hasonlóság rendesen csak reminiscenciát jelent s nem lelki rokonságot. En nem egészen a főütőerek után indulok, mikor Reményiknek társat keresek irodalmunk klasszikusai között. Ez a párhuzam nem is értéklemérés és egyensúlyozás akar lenni, a fajsúlymegállapítás itt egészen figyelmen kívül marad. Reményik engem Kölcseyre emlékeztet. Kölcsey is az a mimóza-Iélek, mint Reményik, vergődő passzivitással, akit a lidérckarmok a földre tépnek, de aki mindig a szférák fölé vágyakozik s örökké idegen marad köztünk a maga eszményi,
világával ; a nagy Wesselényi is azt mondta róla, hogy nem közénk való volt. Kölcsey is ugyanaz a finom álmodozó lélek, aki fél a reális élet lehelletétől, mint Reményik. Kölcsey is az a nagy mélységű prófétaiélek, aki a költői hivatást nem játékdélutánnak nézi, hanem halálosan komoly missziónak. Mindkettő nemzeti költő, akikből egy-egy korszak bánata beszél egyforma reménytelen séggel. Talán ez a misszió hozza magával, hogy a magánéletük is hozzá komolyul hivatásukhoz: mindkettő puritán polgár és talpig férfi. Még a nuance-ok is ugyanazok. Reményik barátainak felszámolására is sok a tíz ujjunk, de ezeket megbecsüli hűséges odaadással. Kölcsey is épp ilyen rigorózus barátainak megválasztásában. „Az én szívem legszentebb érzelmei csak lelkem rokonai előtt nyílnak fel. Kevesen vágynák ezek, s hogy kevesen vágynák, ez az én büszkeségem”, mondja ő maga a Vilma nekrológban. Reményik is zárkózott, kevés emberrel érintkezik, nem keresi a társaságot; Kolozsvárt minden írót jobban ismernek az utcáról és nyilvános helyekről, mint őt; nikotin, alkohol sohasem kerülnek asztalára, csaknem szerzeteséletet él. Kölcseyről hasonlót olvasunk Vértessy monográfiájában: se bor, se pipa, úgy él, mint egy barát.

Reményik társaságban is ugyanolyan finom, tartózkodó, mint verseiben, a dekadencia kedveskedései nélkül; Kölcsey ajkán soha ki nem esik az illetlen szó, s Obernyik feljegyzi róla, hogy férfi korában is el pirult egy-egy pikáns vagy sikamlós megjegyzés hallatára. Az a nagy eszményiség tehát, ami költészetükből kiviláglik, nem hamis fény, amit az élet meghazudtol, hanem
lelkük igaz kisugárzása.

A Reményik-tanulmány szerzője, Rass Károly maga is író, irodalomtörténész, paptanár. Aranyosgyéresen született 1872. április 12-én, iskoláit Torockón, Kolozsváron és Gyulafehérváron végezte, majd szintén Gyulafehérváron teológiát tanult, majd 1895-ben pappá szentelték. További egyetemi tanulmányokat folytatott Kolozsváron, Münchenben és Bécsben. 1896-tól a gyulafehérvári Római Katolikus Főgimnázium magyar-német szakos paptanára. 1916-tól az Erdélyi Római Katolikus Irodalmi Társaság elnöke, 1922-től az Erdélyi Irodalmi Társaság tagja. Szerepe volt az Erdélyi Katolikus Akadémia létrehozásában, majd részt vett annak utódja, a Pázmány Péter Társaság munkájában. Főszerkesztője volt a Gyulafehérváron megjelent Közművelődésnek (1916-19), társszerkesztője (1925-28) a Minerva Könyvtárnak. Elhunyt 1962. május 28-án Kolozsváron.

Rass Károly Reményik Sándor című, 1926-ban az Erdélyi Tudományos Füzetekben megjelent tanulmányának részlete. A teljes írás olvasható a Keresztény Szó 2021 októberi számában

MEGOSZTÁS