KELlett a folytatás. Veni Sancte misét ünnepeltek Kolozsváron

1
2081
Fotók: Péter Loránd

Ünnepélyesen, egyházi keretben is kezdetét vette az egyetemi év, amelyről az ismét fiatalokkal megtelt padsorok tanúskodnak a kolozsvári piarista templomban. Tegnap este a Veni Sancte évnyitó szentmise kereteiben ismerhették meg az egyetemisták a Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) új lelkészét, Jánossi Imrét és lelkipásztori kisegítőjét, Forró Csaba Roland diakónust.  

Megtörtént az, amire már több mint egy éve várunk: a helyszínen, sok egyetemistával együtt kérni a Szentlelket a sikeres tanévkezdéshez. Jánossi Imre prédikációjában bátorította a fiatalokat, hogy merjenek kérdezni és bevállalni a második válasz eshetőségét is, amely annak ellenére, hogy fájdalommal járhat, megéri. A közösség kollektív erejére hívta fel a figyelmet, annak a felismerésére, hogy a középpontban nem az ÉN, hanem a MI legyen. 

Az olvasmányok és egyetemes könyörgések felolvasásába kapcsolódtak be régi és új egyetemisták, ezáltal is közösségi élménnyé alakítva az évnyitást. A zenei szolgálatot a Szent Cecília-kórus és zenekar látta el, fiatalos lendülettel és harmóniákkal igazodva a hangulathoz. A szentmise végén Jánossi Imre köszöntötte a fiatalokat, ismertette a KEL következő programjait, majd ismerkedésre hívta a jelenlévő fiatalokat egy állófogadásra, ahol a közvetlenség és a jó hangulat tanúskodott a közösség jövőjéről. 

Jánossi Imre és Forró Csaba Roland válaszolt kérdéseinkre a kezdést, programokat, találkozásokat illetően.

Új kihívás és új feladat betöltésére kértek fel. Milyen gondolatokkal kezded az egyetemi lelkészségnél az új tanévet?

Jánossi Imre: Váltakozásban éled nap mint nap újjá elégségem és elégtelenségem. Ami állandó, az a vágy arra, hogy nagyon vagány tud ez lenni, abból kiindulva, ami örökségként ránk maradt szellemiekben és „régi arcokban”. Folyamatosan tervezzük az arculat és forma feltöltését, e hónapi kilátásaink főként arra fókuszálnak, hogy felmérjük az emberi terepet, az egyetemisták érdeklődési tereit és csapatot szervezzünk, ami képes mozgatni közösségi alkalmainkat. Az apró léptek híve vagyok, egy egész évi vízióban, mely hamarosan világossággá lehet mindannyiunknak.

Öröm bennem az Isten mosolya, amit az elmúlt két hét – számomra – átláthatatlannak tűnő rengetegében szinte döbbenettel tapasztalok: megannyi ismerős, tettre kész embert ismerek, akik szinte gondolkodás nélkül meghallják a (segély)kérő szót.

Forró Csaba Roland: Amikor a megbízást kézhez kaptam, őszintén megijedtem, hiszen nekem ez az első kinevezésem és úgy éreztem, hogy ez nekem nagy falat lesz. Viszont a kezdeti félelmeket a Veni Sancte szentmisén felváltotta a bizakodás és az öröm, mert a padokban rengeteg ismerős arcot véltem felfedezni a maszkok mögött, az ismeretlenek között pedig leendő ismerős arcokat. Ekkor úgy éreztem, igen, jó helyen vagyok, igen, itt a helyem, hiszen minden fiatal papnövendéknek az az „álma”, hogy fiatalokkal foglalkozzon és ez nekem megadatott. Nagy reményekkel, erővel és lelkesedéssel lépek az új egyetemi tanévbe, bizalommal, hogy együtt könnyebben tudunk mozdulni, haladni a szép felé, Isten felé. Szeretném, hogy ebben az állandóan változó, bizonytalan időkben a kolozsvári egyetemistáknak a KEL egy biztos pont legyen, mely értük van, mely nekik van. Ahogyan a közkedvelt sorozatban, a Trónok harcában George R. R. Martin megfogalmazta: „Amikor leesik a hó és fehér szelek fújnak, a magányos farkas elpusztul, de a falka életben marad”, valahogy így vagyunk mi is, egyedül minden nehezebb, de ha van egy közösség, amely támaszt és biztonságot nyújt, könnyebb elviselni mindent, könnyebb haladni az úton.

A KEL már sok éve működik, sok vezetőt ért meg, változáson ment keresztül. Milyen programokkal készültök a kolozsvári egyetemistáknak? Mi lesz új, mi marad a régiből? 

J. I.: Ebben a hónapban részben marad az örökölt alapstruktúra, és nem változnak helyszínek-időpontok: heti két szentmisével kedden és vasárnap, a szerda estéken a Mécses-közösség imaalkalmain találkozhatunk. Hétfőn és csütörtökön összerázók és a havi téma köré gondolt estek lesznek, más-más csoportdinamikai kidolgozással. Novembertől ezek helyén új tervek várakoznak startvonalnál, melyek kissé átszabnák a lelkészség jelenlegi arculatát. A tervek hónapokra bomlóak, egy-egy divatos dalból született mottó margóján feszegetve magán- és hitéleti kérdéseket. 

A KEL-re mint headoffice-ra tekintek, melynek sikeressége abból mérhető igazán, hogy hogyan hajtják előre annak irodái. Éppen ezért a lelkészség közösségeinek megerősítése lenne prioritás számomra mindamellett, hogy piacképes szolgáltatóteret építünk, a magunk kereteivel és eszközeivel. 

F. CS. R.: Ebben a hónapban mindenképpen maradunk a régi struktúránál és időpontoknál. Elsődleges célnak az újak be-, illetve a „veteránok” visszahívását tűztük ki célul, hiszen a pandémia miatt egy teljes év és évfolyam kiesett a tavalyi évben. Így a hétfői és csütörtöki napok közösségépítő, -formáló és önismereti programokat fognak tartalmazni. 

Tegnap megvolt az első találkozás a már tapasztaltabb egyetemistákkal, de az elsőévesekkel is. Milyennek tűnik a közösség? Hogyan szólítod meg őket? 

J. I.: A közösségi szentmise számomra ünnep volt: és nem a túlzó mód kedvéért kezdeném az azt követő találkozások leírását. Az ünnep segített elindulni és meglátni bizonytalanságom miértjeit, s ezek feloldásához szükséges emberi kéznyújtásokat. A megszólításra sosem módozatként és koreográfiaként tekintettem, sokkal inkább a konstruktív együtt vizionálás útján születik bennem/köztünk megszólítás. Tudom, hogy lesz kivel indulni, bízva abban, hogy csakis előre!

F. CS. R.: Én azt tapasztaltam, hogy minden negatívuma ellenére a pandémia éhesebbé tette az egyetemista fiatalokat a közösségre. Éppen ezért is választottuk a hónap témájának a magányt, hiszen sokan megtapasztalják ezt az érzést a kimaradt egy év után, amikor az otthoni online közegből (újra) becsöppentek a nagyváros forgatagába. A tegnap többen megfogalmazták köszönetüket, már az agapé után, hogy olyan jó érzés újra tartozni valahová, amely személyesebb és mélyebb, mint az egyetemi közösség. A programjainkkal azt célozzuk meg, hogy legyen egy közösség, ahol otthon érzik magukat, ahol meghallgatják őket és ami a legfontosabb, ahol szeretik őket. Közhelynek hangozhat, de én hiszem, hogy a szeretet az egyetlen út, amely által igazi otthon lehet a KEL közössége, ezért sokat kell dolgozni, sok áldozatot kell hozni, viszont megéri.

1 HOZZÁSZÓLÁS