Martin Roos ny. püspök 1942. október 17-én született a Temes megyei Temeskenézen. Leiprecht püspök szentelte pappá a Rottenburg-Stuttgarti Egyházmegye számára. Augustin Pacha és Sebastian Kräuter főpásztorokat követően Martin Roost 1999. június 24-én nevezték ki a temesvári egyházmegye harmadik püspökévé, és 1999. augusztus 28-án, Szent Ágoston napján dr. Jean-Claude Perisset érsek, pápai nuncius szentelte fel. Több kötet szerzője, közülük kiemelkedő a temesvári egyházmegye történelmét átfogóan és részletesen taglaló „Erbe und Auftrag – Die alte Diözese Csanád” című többkötetes munka. Idén júliusban Prinz-Eugen-Nadel kitüntetést kapott. A nyugalmazott püspököt a temesvári egyházmegye sajtóirodájának munkatársai kérdezték pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából.
Püspök úr, időutazásra, emlékezésre kérjük pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából. Milyen utat járt be a szülői háztól a püspöki székhelyig, vagyis az indulástól a megérkezésig? Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
A gyermekkorom örömteli volt, mert mindig voltak, akik gondoskodtak rólam, mivel a szüleim nem voltak otthon, mellettem. Édesapám a háborúban volt, majd angol hadifogságba került, az édesanyámat kényszermunkára hurcolták Oroszországba, úgyhogy engem a nagyszüleim neveltek, és szerencsére még jó erőben voltak ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak rólam. Számomra ez idő alatt ők voltak a pót-szülők. Édesanyámat hétéves koromban ismertem meg, amikor a Szovjetunióból hazatért, édesapámat pedig majdnem húszéves koromban, 1962-ben láttam először. De a nagyszüleim végig gondoskodtak rólam, nem kellett éheznem és semmiben nem szenvedtem hiányt. A szüleim persze hiányoztak, ez kétségtelen, őket nem lehetett pótolni. A szülőfalum aránylag csendes volt, de valójában zavaros időket éltünk. A légkör bizonytalan volt. A háború minden falubeli ember életét megnehezítette, a front átvonult a falun, az oroszok gyakran lövöldöztek, itt-ott embert is öltek. A nagyanyám nagyon határozott asszony volt, amikor a szovjet katonák teherautóval behajtottak az udvarra, és lelőtték a disznóinkat, elébük állt, magára mutatott és németül azt mondta nekik: „most lőj le engem, aztán még lelőhetsz egy disznót …” Akkor azok felpakolták a leölt állatokat és elhajtottak. A falubelieknek kellett sütni-főzni, mosni rájuk. Ezt többnyire csapatmunkában végezték, mindenki segített. Tőlünk, németektől mindent elvittek az udvarból, lovakat, teheneket, disznókat, kocsit, mezőgazdasági szerszámokat és gépeket, az egész élelmiszer-készletet. Még egy nagy halom téglát is, amiből apám új istállót akart volna építeni.
Az egykori iskolájáról milyen emlékei vannak?
Nagy szerencsém volt, hogy anyanyelvemen tudtam elvégezni a hét osztályt. Annak idején hét év volt az elemi iskola. Az enyém volt az utolsó évfolyam, amelyik még otthon, a faluban kijárhatta mind a hét évet. A papunk, a németszentpéteri születésű Augustin Lehnert nagyon kedves ember volt. Szívesen jártunk hozzá hittanórára, vasárnap meg ünnepnapokon ministrálni, még ha ezt nem is nézték jó szemmel az iskolában. A tanítók egy része azonban még a régi iskolából került ki, és szemet hunytak efölött. Mind a két szemüket! Ünnepnapokon a szünetben elszöktem az iskolából a templomba ministrálni, és a következő szünetben „visszaszöktem”. A tanárok ezt hallgatólagosan tudomásul vették. Annak idején naponta volt kora reggel szentmise, és mielőtt az iskolába indultam, ministráltam a templomban. Előfordult, hogy csak hárman voltunk a templomban, a pap, a sekrestyés meg én, az emberek ugyanis dolgoztak.
Hatással volt-e a helyi lelkipásztor a pályaválasztására?
Nem, mert számomra kezdettől, kisgyermek koromtól, amióta emlékszem, egyértelmű volt, hogy pap leszek. Honnan jött ez az elhatározás, nem tudom megmagyarázni. Az első emlékem egy bérmálás, amelyen, körülbelül négyévesen, jelen voltam. A püspök Augustin Pacha volt. Csak nagy tömegre emlékszem a templomban, a sok emberre, közöttük állva egyébként nem sokat fogtam fel a nagy ünnepből. A székesegyházban akkor jártam először, amikor Pacha püspök meghalt (1954. november 4.), és ott ravatalozták fel. November 5-én, pénteken, amikor délben hazaértünk az iskolából, harangoztak, és gyorsan elterjedt a hír, hogy Pacha püspök elhunyt. November 7-én, vasárnap kora reggel az idősebb unokatestvéremmel az első vonattal Temesvárra utaztunk, hogy lássuk az elhunyt püspököt. A székesegyházat akkor nyitották csak ki, amikor megérkeztünk, és így mindketten az elsők között imádkoztunk a püspök ravatalánál. Ezekre a pillanatokra most is élénken emlékszem!
Ha jól emlékszem, 1955-ben áthelyezték a mi papunkat Nagyjécsára. Hozzánk a haulikfalvi plébános jött, a szentandrási születésű Karl Stefan Ritter. Az ő idejében fejeztem be az általános iskolát, és kezdődött a további út- és iránykeresés a cél elérése érdekében. Mindössze két évig szolgált itt, majd elment Szentandrásra, és mi kaptunk egy orczyfalvi születésű plébánost, Johann Schneeweiss-t. Ő volt az utolsó helybenlakó plébános. Ettől kezdve az egyházközség lelki gondozását a szomszédos falvak papjai végezték.
Hol folytatta a tanulmányait?
Miután elvégeztem a hét elemit, Gyulafehérvárra készültem a kántoriskolába. Az volt az első megpróbáltatás, mert magyarul nem tudtam, a román szekciót pedig éppen akkor áthelyezték Iași-ba. Próbáltam megoldást találni. Némi önállóan lefolytatott levelezést követően felvettek a látogatás nélküli képzésre. Az egyes tantárgyak programját elküldték nekem, így önállóan készülhettem a vizsgákra. A plébánostól tanultam a latin nyelvet, valamint játszani a harmóniumon, a többi tárgyból egyedül készültem otthon. Így végeztem el magántanulóként az első évet. Az első vizsga 1957 januárjában volt. Egyik unokatestvéremmel utaztam Gyulafehérvárra, akinek éppen véget ért a katonai szolgálata, és mivel ő addig Petrozsényben szolgált, „világot jártabb” volt nálam. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen távol kerültem otthonról. Nekem ez akkor világutazásnak tűnt. Nagyon hideg volt, havazott, és mivel sokat késett a vonat, csak késő este érkeztünk meg Gyulafehérvárra. Egy himbálózó fiáker vitt felfelé a várba, és a csúszós, jeges úton szegény ló csak nehezen kapaszkodott fel velünk. A nagy kapu előtt megálltunk, csengettünk, és hosszú idő után végre beengedett valaki, majd kedvesen bevezetett mindkettőnket egy jéghideg szobába, ahol az első éjszakát töltöttük. Másnap volt az első vizsga. A második félévi vizsgákra június első felében került sor.
Hogy sikerültek a vizsgák?
Nagyon jól. Ezek az 1957. januári vizsgák a legsikeresebbek közé tartoztak. A tanulás sohasem okozott nehézséget nekem, a nyelv azonban eleinte igen. A tanártól függött, hogy milyen nyelven vizsgáztunk. Ha a tanár tudott románul, akkor románul feleltem. Ha tudott németül, mint például Blédy Lajos professzor, akkor annál jobb volt! Tanulni is több nyelven tanultam. Attól függött, hogy milyen könyvet kaptam. Mert a könyveket is magamnak kellett beszerezni, összevásárolni. A plébános is segített, volt ismeretsége Temesváron, szülők, akik gyermekeinek voltak ilyen könyveik, ezeket kölcsön adták nekem. A hittant egyedül tanultam a katekizmusból. A plébános szívesen a rendelkezésemre bocsátotta Franz Spirago nagy katekizmusát, és a szükséges témákat kijegyzeteltem belőle. Az első hittan vizsgán Tyukodi Mihály tanár úr fordította le Sturek professzor kérdéseit magyarról németre és a válaszaimat németről magyarra, mert ő mindkét nyelvet jól beszélte. Sturek professzor ugyanis erdélyi származású lévén, nem tudott németül és románul se nagyon. A második évben azonban az állami tanfelügyelőség már nem engedett magántanulóként vizsgázni. Így ezt az évet elveszítettem. A harmadik évben viszont felvettek a nappali tagozatra, és akkor Gyulafehérvárra költöztem. A második évet ismételnem kellett, így más osztályba kerültem, és velük is fejeztem be a középiskolát. Az érettségi vizsgát a teológiai felvételi vizsga követte.
Voltak kedvenc tanárai?
Én mindegyiket kedveltem és tiszteltem, végül is ők vezettek közelebb a célunkhoz, mindegyik a maga módján. Dr. Faragó Ferenc kanonok volt a kántoriskola igazgatója és egyben a szentírástudomány professzora. Egy osztályban harminchárman voltunk, ezt a létszámkeretet államilag szabták meg, numerus clausus volt. A jelenlegi nagyváradi vikárius Fodor József, Paul Reizer néhai szatmári püspök, Csató Béla, dr. Czirják Árpád az osztálytársam volt. A négy év kántoriskolát lezáró érettségi után, 1961-ben felvételiztem a teológiára. A 33-ból végül 32-en maradtunk, közülük 16-an felvételiztünk a teológiára. Aki kántor akart maradni, annak még zenei vizsgát is kellett tennie, amely orgonajátékból és énekből állt. Bennünket, tizenhatunkat csak külön kérésre vizsgáztattak zenéből is. Az iskolában harmóniumon tanultunk játszani. A többi megszokott tantárgy, mint például matematika, földrajz, történelem, magyar irodalom mellett a kántoriskolában első évben katekizmust, majd egyháztörténelmet, morálteológiát, a negyedik évben pedig apologetikát tanultunk. Emlékszem, hogy például magyar nyelven a korabeli szocialista irodalmat kellett tanítania szegény tanárnak. Sokszor maga is mosolygott a tananyagon, de nem volt mit tenni. A hatóságok azonban nagyon rajtunk tartották a szemüket, állandóan jöttek látogatóba az inspektorok. Sosem lehettünk biztosak abban, hogy következő ősszel folytathatjuk-e a tanulást. Folyamatos rettegésben éltem, hogy bezárják az iskolánkat vagy nem engednek tovább tanulni, engem például azért, mert apám a háborúban a német hadseregben szolgált.
Milyennek tűnt a magyar nyelv így, első hallásra?
Tetszett a magyar nyelv. A némettől eltérő, egészen más a szórend, így mindent újra kellett gondolni és tanulni, amit érdekesnek találtam. Nem kényszerítettek minket arra, hogy feltétlenül és azonnal mindent bemagoljunk magyarul: a tanulók túlnyomó többsége egyébként is magyar nemzetiségű volt, az előadás nyelve az osztályteremben, valamint a köznyelv az osztályban és az egész iskolában magyar volt, ezért akik nem tudtak, arra törekedtek, hogy minél hamarabb megtanuljanak magyarul. A mi osztályunkban csak ketten voltunk németek, a nagyszentmiklósi születésű Adolf Fugel (†2019) meg én. De voltak osztályok, ahol több diák nem tudott magyarul. A kántoriskolában húsznál többen voltunk németek a temesvári egyházmegyéből, a teológián körülbelül húszan-huszonöten, vagyis hárman-négyen egy-egy évfolyamon. Mi, temesvári egyházmegyések nagyon összetartottunk, nemzetiségre való tekintet nélkül. A németek mellett voltak köztünk bolgárok, csehek, horvátok és néhány román is. Általában amikor a vakáció után visszatértünk, Aradon gyülekeztünk, és egy-két vasúti fülkét lefoglalva utaztunk mi, bánsági diáktársak, együtt Gyulafehérvárra. Első évben csak néztünk nagyokat, hogy kik lehetnek a földijeink, második évben pedig már azt lestük, hogy kik jönnek az első évfolyamra, akkor már volt valamiféle hierarchia közöttünk. A szigorú szabály az volt, hogy a kántoriskolában tanulás közben nem engedték meg, hogy a teológiai hallgatókkal beszélgessünk. Akkor mindkét tanintézetben szigorúság és fegyelem uralkodott, a kántoriskola gyakorlatilag egyébként is kis szemináriumként működött!
Döntésében támogatta-e a család, milyen útravalóval bocsátották el fiukat a szülők?
Őszintén szólva nem lelkesedtek a döntésemért. A szülőfalum lakosságára akkoriban nem volt jellemző a buzgó vallásosság. Vasárnap meg ünnepnapokon mentek a templomba az emberek, de ennyi. Azokban az években csak az édesanyám volt velem, és amikor megtudta, írt édesapámnak Kanadába a tervemről. Édesapám pedig visszaírt, hogy tegyem azt, amit szeretnék, válasszam azt a pályát, amelyiket szeretném. Így édesanyámmal szemben úgymond „csatát nyertem”. Végül elfogadta a döntésemet, de titokban azt remélte, hogy „majd úgyis hazajön” a fia a messze idegenből. Amikor az első vakációra hazautaztam, a szomszédunkban lakó idős kovácsmester, aki tudott magyarul, „levizsgáztatott” magyar nyelvből, feltett nekem néhány trükkös kérdést, amelyekre kapásból kellett válaszolnom. Kérdezte, hogy mondják magyarul: altes Eisen? Mit sem sejtve, azt válaszoltam: ócskavas. Hogy mondják magyarul: ein alter Mann? – Vénember. Hogy mondják: alte Stadt? – Óváros. Hogy mondják magyarul: alte Burg? – Régi vár – mondtam. És így több szót, kifejezést is le kellett fordítanom, majd az idős kovács a legközelebbi találkozáskor azt mondta édesanyámnak (ezt édesanyám már itt, Temesváron mesélte el nekem): „A te Mártonod ide nem jön többé vissza, ne is várjad! / Dei´ Martin, de kummt doher nimmi zuruck, do druf brauchscht du nimmi zu warte!”
Így kezdtem el 1961. szeptember végén teológiát tanulni Gyulafehérváron. Egyik október végi délutánon a spirituális bejött a tanulószobába, illetve az osztályterembe, kihívott, és azt mondta: „Itt van egy távirat a számodra, hogy megérkezett az útleveled Kanadába”, vagyis mehettünk végre édesapámhoz. Már többször kérelmeztük az odautazást, de egészen addig nem engedtek el minket. Édesapám akkor a Csendes-óceán partján egy alumíniumgyárban, az olvasztóban dolgozott Kanada vadnyugati részén. Édesanyámmal 1962. február 4-én indultunk, először Bukarestbe, mert csak onnan lehetett repülővel tovább utazni. Addig soha nem láttunk repülőt közelről, csak amikor átrepült egy-egy a falu fölött. Bukarestben a vámosok alaposan átkutattak bennünket, aranyat vagy tudja az ég, mit kerestek, és csak miután jól átvizsgáltak, indulhattunk tovább. Az első leszállás Bécsben volt, a következő Zürichben, onnan mentünk Párizsba. A párizsi repülőtéren először nem találtunk senkit, aki németül beszélt volna, mi pedig nem tudtunk franciául. Aztán anyám megpróbált elboldogulni azokkal az orosz szavakkal, amelyekre még a deportálása idejéből emlékezett. Mivel Párizsban azon a napon már nem indult járat Kanadába, csak másnap, elvittek minket a Szajna egyik szigetén (Île de la Cité) lévő előkelő szállodába, a Notre Dame templom szomszédságában, amit már messziről felismertem. Ott aludtunk, és másnap délután folytattuk utunkat, át az Atlanti-óceánon Kanada felé. Annak a napnak nem volt vége…, mivel mi is nyugat felé, a lenyugvó nap irányába repültünk. Hosszú órák után először Montrealban szálltunk le, ahol nyilvántartásba vettek, majd Winnipegen keresztül utaztunk Vancouverbe, ahol késő este landoltunk. Másnap reggel egy kis propelleres repülőgéppel az alaszkai határhoz repültünk, ahol apám várt minket. Majdnem száz kilométernyi, magas hegyeken és őserdőn keresztül vezető autózás után érkeztünk meg a városkába, ahol az alumíniumgyár volt, ahol édesapám évekig dolgozott és lakott.
Miután megérkeztünk, jelentkeztem a helyi plébánosnál, mondtam, hogy én pap akarok lenni. Nagyon jól szervezett plébániát találtam. Ő elvitt a püspökhöz, aki nagyon kedves volt, megkérdezte, honnan jövök, mivel foglalkozom, ismerem-e a romániai püspököt, és hogy az ismer-e engem? Mindenre igennel válaszoltam. Ekkor levelet írt Gyulafehérvárra, és információkat kért rólam. A válasz nem sokáig váratott magára. Márton Áron püspök, akitől annak idején elbúcsúztam, valószínűleg csak jót írt rólam, mert Carrol püspök azt mondta nekem: – Nagyon jó információt kaptam rólad. Felveszlek, jöhetsz. Csakhogy én akkorra már eldöntöttem, hogy visszatérek Európába, mégpedig Németországba. Édesapám is beleegyezett, hogy Németországban tanuljak tovább. Úgyhogy összesen nyolc hónapot töltöttem Kanadában, az idő alatt valamennyire megtanultam angolul. Levelet írtam tehát Németországba, abban az időben már Freiburgban élő Nischbach prelátusnak (†1970), aki a Frankfurt am Main melletti Königstein im Taunus-i Filozófiai-Teológiai Főiskolára irányított. Ez egyházmegyeközi szeminárium volt, ahol sok diákot készítettek fel a papi hivatásra az akkori szocialista országokból: Magyarországról, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Jugoszláviából, Romániából azonban én voltam az egyedüli diák. Szóval igen vegyes volt a társaság, mivel később spanyolok, katalánok és hinduk is csatlakoztak hozzánk. Felvettek, de az érettségimet további különbözeti vizsgákkal kellett kiegészítenem, továbbá meg kellett tanulnom, héberül és görögül.
Ezek szerint a fiatal éveiben püspök úr megtanult magyarul, románul, angolul, latinul, héberül, görögül… Gazdag „gyűjtemény”…
Akkoriban ezek voltak a továbbjutás feltételei! Abból a königsteini szemináriumból a negyedik félév után lehetőség nyílt választani egyházmegyét, ahol a fiatal pap később gyakorolhatja hivatását. Ugyancsak Nischbach prelátus, a mentorom javasolta, hogy válasszam a rottenburg-stuttgarti egyházmegyét, mert kellően nyitottak, jól és szívesen fogadnak. Tehát königsteini tanulmányaim befejezése után egy évre a rottenburgi egyházmegyei szemináriumba kerültem. Ez pasztorális év volt, amelynek első szemesztere után diakónussá szenteltek, és egy éven keresztül egy stuttgarti plébániára küldtek. Itt egy tapasztalt plébános irányítása mellett különböző pasztorális tevékenységet végeztem: prédikáltam, kereszteltem, eskettem, vallásórát, igeliturgiát tartottam, kiszolgáltattam a betegek szentségét és temettem. Az év végén, 1971. július 3-án szenteltek pappá. Akkor még huszonöten voltunk egy évfolyamon, a mienk volt az utolsó nagy létszámú évfolyam az egyházmegyében. A felszentelésemen a szüleim is részt vettek, mivel akkorra már ők is Németországban telepedtek le. Ezt követően egy és fél évre egy másik stuttgarti plébániára kerültem segédlelkésznek – Württembergben ezt vikáriusnak hívják. Majd az egyházmegyei személyzeti referens három plébániát javasolt, hogy nézzem meg és döntsem el, melyiket választanám. Felkerestem az elsőt. Szép barokk plébániatemploma volt, a védőszentje Szent György (mint a temesvári székesegyházé), a főoltár fölött pedig egy festmény, amely Nepomuki Szent Jánost (a Bánság védőszentje) ábrázolta. Ezzel eldőlt. A másik kettőt már fel sem kerestem. Így kerültem az elkövetkező évekre Stimpfachba, Württembergbe, Schwäbisch Hall kerületbe. Kezdődött a munka: a templom külső és belső tatarozása, a régi harangok felújítása, amelyek egy része a 15. századból származik, új orgona építése, a plébániaépület felújítása – aki dolgozni akar, mindig talál munkát. Szép tizenhat évet töltöttem ott.
Milyen népes volt az ottani közösség?
Mintegy kétezer hívet számlált. Eleven, aktív közösség volt. Plébánosként feladatomhoz tartozott a nyolc osztályos iskolában való hitoktatás, továbbá a plébánia kéttagozatos óvodájának igazgatói tisztsége is. Ez utóbbira sem Gyulafehérváron, sem később, Németországban nem készítettek fel. Segítségemre volt két szerzetesnővér, az egyik az óvodában tevékenykedett, a másik betegápolással foglalkozott. Működött egy, a plébánosnak és az egyháztanácsnak alárendelt betegápoló egyesület. Létezett továbbá alapszabályzat szerint működő egyháztanács meg különböző bizottságok: a plébániai közösséget irányító, az óvodai, a liturgikus, a betegápolási, mindegyik saját adminisztrációval és rendszeres ülésekkel. A fő tevékenység azonban a pasztoráció volt: szentmisék, vasárnap és ünnepnapokon délelőtt négy, hétköznapokon naponta egy, váltakozva a különböző templomokban, keresztelések, esküvők, temetések, bérmálási felkészítő és jegyesoktatás. A hívek is sokat segítettek, nélkülük nem lehetett volna „plébánoskodni”. Egy humoros esetre emlékszem: a segédpüspök bérmálni érkezett a helységbe. A sofőrje nem tudta, hol a plébánia, megállított hát egy járókelőt, sajnos éppen egy félnótást, és a segédpüspök megkérdezte tőle, hogy hol a plébánia? Mire az sváb nyelvjárásban: – Trotli! Mindenki tudja, hol a plébánia! / Trottl, jeder woiß, wo´s Pfarrhaus isch!
Püspök úr milyen gyakran járt Romániában?
Szinte minden évben hazajöttem, amíg a nagyszüleim éltek, de azután is jöttünk a rokonainkhoz, ők még majdnem valamennyien itt éltek. Szívesen kerestem fel azokat a papokat is, akiket ismertem: Kernweisz ordináriust, dr. Cziza vikáriust és számos olyan paptársat, akikkel baráti viszonyban voltam.
A határon nem akadtak gondok?
Nem. Fizetni kellett a vízumért, és akkor megadták két hétre, de lehetett hosszabbítani. Jelentkezni kellett a helyi rendőrségen, vagy ahogy akkoriban nevezték, a milícián. Eleinte mindent szigorúbban kezeltek, később viszont lazábban.
Amikor visszaköltözött a temesvári egyházmegyébe, mit talált itt?
Az 1989-es zűrzavaros karácsony után elkezdődött a németajkú hívek végleges kivándorlása a Bánságból és az egyházmegyéből, de a többi népcsoporté is, így a lakosok száma drasztikusan csökkent. Ismertem a romániai helyzetet, és már 1989 karácsonyán, a változás után, számomra nem volt kétséges, hogy visszaköltözöm. Jól éreztem magam Németországban, de vonzott a szülőföld. Először nem szóltam senkinek sem erről az elhatározásomról. Miután Németországból elindult a nagy segítségnyújtási hullám, és megérkeztek az első szállítmányok, én 1990 januárjában már itt voltam. Az utazásom elég kalandosra sikerült, ugyanis a nagy teherautóban, amely mélyhűtött vajat szállított Romániába, nem volt több hely az utastérben. De ha nagyon akarom – mondta a cég vezetője –, helyet foglalhattam a raktér tetején, de csak fekve, mert nem volt annyi hely, hogy ülni lehessen. Így hát felkapaszkodtam oda, és egy nagy bundába beburkolózva a lehetőségekhez mérten kényelembe helyeztem magam, és Münchentől Temesvárig végigaludtam az utat. Így kerültem január közepe táján vissza. Itt jelentkeztem Kräuter Sebestyén ordináriusnál (†2008). Ismertem őt, mivel 56-ban kántoriskolásként együtt zarándokoltam vele és a hívekkel Temesgyarmatról Máriaradnára gyalog. Ismertem a bátyját is, dr. Franz Kräuter (†1986) plébánost és neves történészt, aki már 1957-ben az első könyveket ajándékozta nekem a Bánság történelméről. Amikor visszatértem Németországba, írtam akkori püspökömnek, dr. Walter Kasper professzornak, hogy szeretnék visszatérni Temesvárra. Postafordultával azt válaszolta, hogy „én küldelek téged Romániába”. Ez több volt, mint amit reméltem. Kasper püspök 1990. július 1-jétől először csak két évre engedett el, amit később további öt évvel meg lehetett hosszabbítani. Amikor pedig az öt év is letelt, kaptam még öt évet, hogy döntsek: véglegesen Temesváron akarok-e maradni vagy nem. De mielőtt a második öt év letelt volna, megjött a püspöki kinevezés.
Hogyan fogadta a kinevezést?
Nem vártam, nem számítottam rá! Engem Rómában senki sem ismert, csak Walter Kasper bíboros, az egykori püspököm. Számomra a kinevezés nagy változást nem jelentett. Természetesen nagyobb lett a felelősség, de sohasem voltam munkakerülő. Még Németországban sokszor beszélgettünk az ott élő bánsági papokkal az itteni helyzetről, így hát ide már két tervvel érkeztem: a Basilica Minor, vagyis pápai kis bazilika cím kérelmezése a máriaradnai kegytemplom számára, valamint a leromlott állapotban lévő temesvári püspöki palota helyreállítása és eredeti rendeltetésének megfelelő visszaállítása. Ez utóbbi evakuálást, átépítést és helyreállítást jelentett; az itt működő püspökség igényeinek megfelelő felosztást és berendezést. Tudtam, hogy az épület milyen állapotban volt akkor: ha jól emlékszem, az emeleten tizennégy család lakott házbérben, lent pedig tizenegy cég bérelt helyiséget. Ezért Böcskei László püspöki titkárral, a jelenlegi nagyváradi megyéspüspökkel úgy döntöttünk, hogy egymás után távozásra kérjük fel a lakókat. Ez persze nem ment könnyen, mert az emberek harminc vagy akár negyven éve itt laktak, és nem akartak kiköltözni. Se întorc popii – terjedt el a hír gyorsan a bérlők között, és a kiköltözés fokozatosan elkezdődött. Hamarosan Franz Braun építész és Jakob Willkomm mérnök segítségével munkatársaink megszerezhették a felújításhoz szükséges engedélyeket, és a München melletti Olchingból származó Franz Wesinger építész, valamint a temesvári Constantin Marcu építési vállalkozó irányításával elkezdődhettek az átfogó munkálatok. Öt év munka után 1995. szeptember 24-én a Püspöki Hivatal átköltözhetett a Corvin utcából a régi, felújított püspöki palotába.
Mi indította el a múltkeresés útján, püspök úr?
Már gyermekkoromban mindig nagyon lekötött, ha az idős emberek a múltról meséltek. Nagyapám sokat mesélt nekem az első világháborúról, és én is sokat faggattam. Később Stuttgartban a Dunai Svábok Egyház- és Művelődéstörténeti Intézete (Institut für Donauschwäbische Kirchen- und Kulturgeschichte e.V., Stuttgart) keresett valakit, aki szeret „kutakodni” a Bánság, illetve a csanádi-temesvári egyházmegye történetében, és felkértek, hogy írjak egy cikket az egyházmegye történetéről 1867-től, a kiegyezéstől az első világháborúig. Ez volt az első jelentősebb munkám, ami nyomtatásban megjelent. Más alkalommal kerestek valakit, aki a máriaradnai kegyhely és a búcsújárások történetét röviden, tíz oldalban összefoglalja. Mivel már rendelkeztem a szükséges anyagokkal, nem volt nehéz eleget tennem a felkérésnek. Általában mindenki elégedett volt az eredménnyel, itt-ott dicséretet és elismerést is kaptam. Így kezdődött. Amikor pedig visszatértem Temesvárra, megkezdődött az elkobzott, a kommunista rezsim által államosított, egykor egyházi tulajdonban lévő épületek és ingatlanok visszaigénylése. A kérelmek benyújtását megelőzően azonban a levéltárban meg kellett keresni és tanulmányozni a tulajdonjogot tanúsító régi okiratokat, össze kellett állítani a dokumentációt. Böcskei László, akkori általános helynököm javasolta, hogy ezeket a dokumentumokat fel kellene dolgozni most, hogy nagy nehezen összeszedtük, nehogy megint elkallódjanak. Így adódott a téma és azóta állandóan „adódik”. Mert az ember minél tovább keres, annál inkább „adódik”. Megszülettek az eddigi kötetek, és a munka még nem zárult le.
Püspökként mire emlékszik vissza szívesen?
A legszebb a vizitációk ideje volt. Ha jól emlékszem, nyolc év alatt végigjártam az egyházmegyét, a plébániákat és a filiákat. Különösen érdekelt, hogy milyen körülmények között élnek és dolgoznak a papjaim, hogyan szervezik és irányítják az életüket. A lelkipásztorokkal való mindennapi együttlét a plébániákon a legszebb élményem marad. Szerettem hosszabb időt a plébániákon tölteni, találkozni az ottani hívekkel, közöttük élni és együtt ünnepelni velük az Eucharisztiát, ez mindig szép élményt jelentett. Még mindig nagy együttérzéssel emlékszem vissza arra a fiatalra, akit egy baleset az egész hátralévő életére ágyhoz kötött, és akivel akkor találkoztam. De a közösségeinkben élő akkori idősekre, betegekre is, akik már majdnem mind az örökkévalóságban vannak, és közbenjárnak értünk…
Milyen érzéssel gondol vissza fél évszázados lelkipásztori munkájára, eddigi életútjára?
Hálás vagyok minden kegyelemért, esélyért és lehetőségért, amelyeket életem eseménydús útja során Istentől kaptam, az egyházába való meghívásáért, a papi hivatásért, a püspöki szolgálatért az egyházmegyémben. Bocsánatot kérek minden bűnömért, kudarcomért, hiányosságomért, tökéletlenségemért és hibámért. Az életem eléggé „forgalmas” volt, ezért sok szép emlékem van, amiért hálás vagyok Istennek. Ami még hátra van, az ítélet: Isten legyen hozzám, bűnöshöz, irgalmas!
Milyen a jelenlegi munkarendje? Milyen kötetekkel gazdagította egyházmegyénk történelmét és min dolgozik jelenleg?
A munkarendem a közelmúltig nem változott: általában az íróasztalnál vagy a számítógép előtt ültem és dolgoztam. Reggel a kápolnában szentmisét celebráltam, részt vettem a közös imán a többi itt lakó vagy itt dolgozó lelkipásztorral, paptestvérrel. Ez azonban a szívroham óta megváltozott. Vigyáznom kell a maradék erőmre, és korlátoznom kell a munkaprogramot; sajnos most többet kell pihennem, mint dolgoznom. Jelenleg a temesvári székesegyházról szóló monográfia harmadik kötetét írom. Az egyházmegye történelmét feldolgozó sorozat utolsó kötetének megírása még hátra van. Mindenesetre vannak még terveim, nem fogok unatkozni. Szeretném értelmesen kihasználni a fennmaradó időt, amit Isten még ad nekem. Többek között össze lehetne állítani a papok és plébániák jegyzékét a csanádi egyházmegye megalapításától napjainkig. Igaz, erről már évtizedekkel ezelőtt azt mondták nekem, hogy sok ez egy életnek. De azért, ha idő és egészség van, akkor még ez is kivitelezhető lenne!
Forrás: Gerhardus.ro
