Itt is, ott is emberekkel kell bánni

0
4076
Puszihadjárat Tatának

Kántor, vezető beosztásban dolgozik egy cégnél, hálás férj, büszke édesapa és boldog, hatszoros nagyapa, kórustag, díszpolgár – ez mind és ennél sokkal több Hadnagy Dénes. Életvidámsága, elkötelezettsége, családja és népe iránti szeretete, határozottsága, érzékenysége átsugároznak szavain és ott csillognak szemében.

Hadd kezdjük a gyökereknél!

1957. szeptember 8-án születtem Nyikómalomfalván harmadik gyermekként, van egy nővérem és egy bátyám. Édesapám asztalos volt, édesanyám háztartásbeli, majd később a készruhagyárban dolgozott. A gyerekkoromra nagy hatással volt László Ignác főesperes úr, aki 1964-ben került Malomfalvára. Mindig ott csüngtünk a nyakán, a plébánián. Utána jött Hajdó István atya, ő határozta meg egész vallásos életünket. Miután 1968-ban hozzánk került,  a kántoriskolások egész sora indult el Malomfalváról: tízen mentünk Gyulafehérvárra, abból hat lett pap, kettő kántor és kettő más foglalkozásbeli. Én  1972-1976 között voltam Gyulafehérváron. Kicsi korunktól  munkára voltunk nevelve. Nappal dolgoztunk, este mentünk a plébániára, misére.  A papbácsi nagyon bevezetett a szertartásba, az ének szeretetébe, gyakran vitt magával búcsúkra; mindig énekelni kellett a kocsiban is.

A családotokban is szokás volt az éneklés?

Különösebben nem. Most azonban már három kántor van a családban: a nővérem fia a vágási,a  bátyám veje pedig a brassói kántor.

Gondoltál papságra is?

Igen, Hajdó atya sokat mesélt a szemináriumi életről és általa jó pap ismerőseim lettek, akikkel később is megmaradt a kapcsolat, Csíki Dénes kanonok  úrral például mai napig jó barátságban vagyunk. Tizedikes koromig úgy gondoltam, pap leszek, de aztán a nyári vakációban Simon Jakab, aki  akkor kispap volt, elhívott a nővérének az esküvőjére. Ott megismerkedtünk Margittal,akit  1978-ban feleségül vettem. A jó Istennél nincsenek véletlenek.

Hogyan indult kántori pályafutásod?

Amikor leszereltem a katonaságtól, Harai János plébános úr hívott Segesvárra. El is mentünk megnézni, de ott az volt a kikötés, hogy Margit, aki akkor már a menyasszonyom volt, vállalja el  a sekrestyésséget. Ő gazdasági-kereskedelmi líceumot végzett és az abban az időben jelentős volt. Így nem mentünk bele az ajánlatba. Később Csíki Dénes plébános úr el akart vinni Dicsőszentmártonba kántornak, amikor odakerült a püspökségről. Margit édesapját azonban akkor műtötték meg gyomorrákkal. A húga 11 évvel fiatalabb, az öccse pedig – Olasz Misi, aki pap lett – szentelése után egy évvel meghalt. Anyósomnak mi maradtunk a támaszai és így arra törekedtünk, hogy közel legyünk Máréfalvához. Végül, 1980 fehérvasárnapján kezdődött a kántorságom Fenyéden.  Antal András – aki most Kanadában van – lett az első principálisom. Akkor Udvarhelyen dolgoztam egy fémipari cégnél. 1983-ban kerültem Betlehenfalvára-Kadicsfalvára,  ahol 2016. szeptemberéig kántorkodtam. Nagyon nehéz volt abbahagyni a kántorságot, de már nagyon sok volt nekem. 2011-től Jenei János volt a plébánosunk. Igazán szép öt év volt az, ami megkoronázta az egész kántorságomat.Ezekkel az emlékekkel akartam lezárni a kántori éveket.

Mit jelent számodra ez a szolgálat?

Amikor idekerültem Betlehenfalvára, mindig mindenkinek próbáltam megadni a tiszteletet, előre köszöntem még a gyerekeknek is. Jó kapcsolat alakult ki. Nagyon lelkes egyházközösség nagyon jó hívekkel. Mindig szerettem a közösségért tenni. Most már nem vagyok állandó kántor, de szinte várom, hogy vasárnaponként hívjanak helyettesíteni és megyek is szívesen, anyagi juttatás nélkül. Énekelni szerettem mindig. Annak idején nagyon sok szép, régi éneket megtanultunk Hajdó István plébánostól…

Nagy öröm volt mindig a gyerekekkel foglalkozni. 1983-től 2015 karácsonyáig minden évben én készítettem fel a gyerekeket pásztorjátékkal, versekkel, nekem ezek a legszebb élmények.

Nagyon szerettem a temetéseket is szépen végezni, próbáltam különbségtétel nélkül mindenkinek szépen megadni a végtisztességet. A mai napig fáj, amikor  egy-egy  faluban összecsapják a temetést. Jenei plébános mondta, hogy a temetés az az alkalom, amikor még utoljára tehetünk valamit azért az emberért. Harmath Károly délvidéki ferences egyik rádióinterjújában hallottam valamikor, hogy a katolikus egyház a temetésen tudja leginkább kimutatni a szertartásai szépségét, hiszen ott más  vallásúak is jelen vannak. Persze, az esküvőket és minden szertartást is próbáltam  szépen, az előírás szerint végezni.
Voltak nagyon nehéz időszakok is, de amikor láttam, hogy a nép ragaszkodik hozzám, azt mondtam, nem adom fel, és a jó Isten mindig megsegített.
A kántorságért mindig a minimális  anyagi juttatást kaptam, annak ellenére, hogy két faluban mindig, minden szertartást külön elvégeztünk. Abban az időben sok hittanóra is volt : a hét két napján egyik faluban, másik két nap a másikban és hétvégén a felső tagozatos diákoknak mindkét faluban. Minden hittanórán volt húsz perc éneklés, és teljes órát is sokat tartottam az első években. Épp most köszönte meg Zeteváralján a hitoktató, aki Kolozsváron végzett teológiát, hogy neki  könnyű volt az éneklés az egyetemen is és most, a hittanórákon is az, mert én megtanítottam nekik minden éneket.   Soha nem kértem fizetésemelést, de még a fizetésemet sem. Amit kaptam, azt megköszöntem és elfogadtam. Azonkívül, ha kellett éjjel-nappal dolgoztunk a mezőn és az erdőkitermeléstől kezdve mindent bevállaltam, építkeztünk is… A jó Isten megáldott egészséggel, munkabírással és így sikerült előteremteni a feleségemmel a családnak a szükségeset.

Hogy élte meg a családod mindezt?

A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Ő  teljes erővel mellettem volt, sokszor még ő csendesített, mert én kicsit lobbanékony vagyok, sőt, segített a versek, színdarabok kikeresésében is. Később kisebbik lányom, Margó volt a nagy segítségem, sokszor ő tartotta meg a pásztorjátékpróbákat.

Három gyerekem közül egyik elsőáldozásán sem voltam, mert ugyanabban az időben éppen  Kadicsfalván vagy Bethlenfalván is elsőáldozás volt és nekem ott kellett  szolgálni. 1999-ig, amíg ki nem költöztünk Bethlenfalvára, bent laktunk Székelyudvarhelyen, a Bethlen negyedben, a gyerekek odajártak hittanra és szentmisére, én pedig Bethlenfalvára és Kadicsfalvára ingáztam. Így soha nem volt együtt a család. Egyszer Margittól meg is kérdezték, hogy nem vallásos a férje?

Bár a család nagyon fontos nekem, el kell mondanom, hogy olykor mellőztem a közösség javára.

Margó lányotok az orvosi egyetem elvégzése után belépett a Segítő Nővérek Kongregációjába. Hogyan fogadtad azt, hogy szerzetes lesz?

Őszintén szólva, nagyon nehezen fogadtam el. De nem mondtam egy szóval sem, hogy ne tegye meg. Laci és Böbe egyetem után családot alapítottak, szép lakodalmat szerveztünk mindkettőjüknek.  Én szerettem volna, ha Margónak is ugyanúgy lett volna.

Amikor Margó elment Csobánkára jelöltségbe, le voltam törve. Egy vasárnap, amikor a Kis Szent Teréz-templomban helyettesítettem, ott találkoztunk Ilyés Pista bácsival, aki nekem példaképem és gyakran támaszom volt, és akinek a fia pap. Beszélgetésünkben elmondtam, hogy hol van Margó, és azt is, hogy nekem nagyon nehéz elfogadnom ezt. Ő azt válaszolta: „Látod, látod, milyenek vagyunk mi, kántorok. Hány éven át imádkoztattunk papi és szerzetesi hivatásokért, de ha a jó Isten a mi családunkból kéri, azt mondjuk: »Uram, hagyj békén, menj máshoz!«” Hála Istennek, most már elfogadtam, látom, hogy jól van Margó, meg van nyugodva, és ennek örülök.  

Mi volt a legnehezebb ebben az elfogadásban?

Az, hogy a fogadalom után esetleg messzire kerül, és elszakad a családtól. De most már el tudom fogadni, bárhová megy és azt mondani: „Kicsi Margó, én most már csak imádkozni tudok, hogy oda menj, ahová a jó Isten hív”.

Azért is nehéz volt, mert Margó volt a családban a jókedv, a hangulat, szerepelni is szeretett. Kicsi korától mindig jött velem a kirándulásokra is. A feleségem nehezen utazik, de Margó jött velem. Rengeteg népdalt megtanult és nagyon humoros. De most már látom, hogy a rendben is van lehetősége folytatni ezt.

Ő kicsi korában mindig azt mondta, hogy ha fiú lenne, pap lenne. Nagyon szeretett ministrálni, felolvasni a szentmisén.

Szép volt, hogy meglátogattátok őt Franciaországban és Grácban is, meg ott voltatok Bécsben a fogadalomtételén, ahol sok mindenkivel megismerkedhettetek.

Igen, mi a a gyerekeket is mindig arra biztattuk, hogy menjenek el oda, ahová érdemes: táborokba, programokra, és próbáltuk megteremteni az anyagiakat is hozzá.

Nagyon szép család vagytok, sugárzik az öröm és élet belőletek. Most már hat unokátok van….

Igen. Ábel, Laciék fia a legnagyobb, ő negyedik osztályt végzett, és most éppen táborban van a közösséggel. Az ő húga most itt van velünk. Négy unoka a lányoméktól van, Tihanyban. Attól a férjhezmeneteltől is féltem, hogy olyan messzire ment Böbe – az akkor még messzinek tűnt –, de hála Istennek nagyon jó házasság az is és szép, nagy család.

Húsz éve egy jól menő, nagy cégnél is dolgozol, vezető beosztásban… Hogyan kerültél oda és miként fogadják világi munkahelyen a kántor munkatársat?

2001-ben, a csíksomlyói búcsús mise után ajánlott fel Pál Dénes – áldja meg a jó Isten – egy munkahelyet  a cégnél. A  gyermekeink akkor indultak egyetemre, így jól fogott az ajánlat, a normális javadalmazás. Az elején a külföldről, vasúton érkező árut vettem át, ez havi 70-80 vagon,  480-500 tonna árut jelentett. 2005-től a székelyudvarhelyi acéllerakat vezetője vagyok. Nagy a felelősség, sok mindenre kell figyelni…

Kérdezték már azt, hogy gondoltam-e valaha, hogy kántorból kereskedővé leszek. De itt is az emberekkel kell tudni bánni, megbízhatónak és pontosnak lenni. Húsz éve vagyok a cégnél, de nem volt még olyan nap, amikor ne  jó kedvvel  mentem volna munkába. Amikor karácsony környékén két hétre leállunk, várom, hogy újra kezdjünk, mert jó a csapat és a hangulat. Kölcsönösen segítjük egymást és a problémákat együtt próbáljuk megoldani a jobb eredmény eléréséért.

Van olyan munkatársam, aki diákom és a pásztorjátékokban legjobb szereplőm volt és most jó barátunk vagyunk. Sokszor emlékeztetjük egymást, hogy másnap ünnep, vagy én néha megkérdezem: „Voltatok-e vasárnap  misén?” A kántorság a nevem része is lett: volt úgy, hogy amikor keresték Hadnagy Dénest, valaki nem tudta, hogy ki az, de amikor azt mondták, hogy a kántor, rögtön útba tudta igazítani őket.

A céges kirándulásokon is mindig bemegyünk a templomokba, megnézzük őket, énekelünk, imádkozunk; ha vasárnapra  esik néhányan misére is megyünk.

Kántorságom első három, fenyédi évében, egy állami vállalatnál dolgoztam. Akkor, a régi rendszerben is nagyon tiszteltek azért, hogy kántor vagyok. Egyetlen egyszer, amikor mentem Bethlenfalvára, mondta a párttitkár, amikor kértem az elbocsátómat: „Hol az eszed, hogy a mai világban kántornak mész?” Abban az időben is volt úgy, hogy karácsony napján, ami akkor még munkanap volt, délelőtt elvégeztem a kántori szolgálatot és utána mentem munkába. A szabadságot mindig ünnepekre vettem ki, hogy végezhessem a kántori szolgálatot, amiből viszont soha nem volt szabadság: minden nap két-három mise volt.

Az eddig említettek mellett díszpolgári címed is van… Hogyan alakult ez?

2000-től kialakult a testvérkapcsolat Székelyudvarhely és Törökbálint, valamint ezen belül az ottani katolikus egyházközség és a mi plébániánk között. Néhai Kovács Sándor főesperes úr bízott meg, hogy vállaljam el ennek a megszervezését. Sok szép, közös emléket hozott ez. 2019-ig minden évben kiutaztunk augusztus 20-ára, és onnan székelyruhásan bementünk a Szent István körmenetre. A körmenet végén mindig körbevettek az emberek és kértek, hogy énekeljünk. Olyan is volt, hogy egy egész órán át énekeltünk szép, erdélyi énekeket. A törökbálintiak meg pünkösdre jöttek mindig. Jelenleg szervezzük az eucharisztikus kongresszuson való részvételt, amire tőlünk ötven személy van bejelentve. A két plébánia családjai között nagyon szép kapcsolat alakult ki. A két település közötti testvérkapcsolat ápolásáért adományozta nekem a város önkormányzata a Törökbálint Díszpolgára címet 2012-ben.

A Székely Dalegyletnek is aktív tagja vagy.

Igen, 2016 októberében, amint a kántorságot befejeztem hívtak meg oda. Addig is hívtak, de mondtam, hogy nincs értelme, hogy próbákra járjak, ha a fellépésekre, amelyek többnyire szintén hétvégén vannak, nem tudok elmenni. Nagyon jó a társaság és a hangulat a próbákon, jókat éneklünk, a kiszállásoknál is jó légkör van.

 Mit szeretnél üzenni az Olvasóknak?

A papoknak és a kántoroknak szeretném üzenni, hogy ne sajnálják a hívekre áldozott időt, hisz mi vagyunk a hívekért. Az, hogy kevesen vagyunk, nem mentség, sőt, még inkább helyt kell állnunk.

A fiataloknak pedig: Aki odaadással tanult, az mindig elérte a célját. Aki azonban csak tanulgat, az hiába zúgolódik, hogy nem kap jó munkahelyet. A mi gyerekeink tanultak, igaz, szigorúság volt a családban, amire azonban nem is volt nagy szükség, hiszen tudták a gyermekek, hogy mit tegyenek. Kérezkedni is csak oda kérezkedtek, ahová tudták, hogy elengedjük, és megmondták, hogy mikor jönnek haza; tudták, hogy öt perccel azelőtt otthon kellett lenni.

A munkahelyen pedig a kötelességet el kell végezni és utána követelni csak a javadalmazást.

Mária ünnepen születtél. Mit jelent ez neked?

Igen, én Kisasszony napján születtem, a feleségem pedig december 8-án: két szép Mária ünnepen, egy évben születtünk. Margó fogadalma is szeptember 8-án volt. Mindig nagy szeretettel szerveztem  a  csíksomlyói búcsús zarándoklatokat, Bethlenfalván is Mária búcsú van, így volt alkalmam,  lehetőségem sok, szép Mária-éneket tanítani az évek során.

Mai napig különösen szeretem a Mária-énekeket… (Mosolyogva énekli – szerk.): „Van egy égi anyám nékem…”

(Az interjú rövid, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. július 18-ai számában jelent meg.)