Jubiláns papjaink: Jakab Gábor

Látszólag a peremen

0
1105

Az idei papi jubilánsok között gyémántmisésként szerepel a Gyulafehérvári Főegyházmegyében Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvár-kerekdombi plébános, lapjaink korábbi főszerkesztője. Ő az egyedüli, aki generációjából ezt a kort elérte, ráadásul úgy, hogy – ahogy mondani szokta – már jó ideje ő az egyházmegye legidősebb fungens, azaz hivatalban lévő papja. Nem szunnyadó szellemi érdeklődése mellett talán éppen ez az, ami életben tartja: a vasárnapi három szentmise, három templomban, a hétköznapi szentmisék és a plébániai lelkipásztori feladatok folyamatos végzése. Bő tízéves kolozsvári és környéki papi működésem egyik ajándéka az ő barátsága, az érett, sokat látott és tapasztalt, művelt emberé, akivel a való életben is tegező viszonyban lehetek, ezért az interjúban is így kérdezem.

Számtalan interjút adtál tekintélyes, jubileumához érkező papi életed során, legutóbb éppen a Hit pajzsa-díj átvétele kapcsán. Életutad adatait sokan ismerjük, ezért – hatvanadik éves papságodba lépve, nyolcvanharmadik születésnapod küszöbén – egy egyszerű kérdés: hogy vagy?

Kedves Csaba, sokkal jobban vagyok, mint ahogy azt megérdemelném, hiszen olyan hosszúra nyúlt papi élet jutott osztályrészemül, mint amilyen nagyon sokaknak biológiai életként sem adatik meg. Ez év december 8-án ugyanis, pappá szentelésemnek Mária-ünnepén, ha megérem, 60 éves pap leszek, s Isten kegyelméből bemutatom gyémántmisémet. S még mindig aktív lelkipásztor vagyok, számbeliségében ugyan vészesen fogyatkozó, de három kis közösségben szolgálok: Kerekdombon, Írisztelepen és Kalotaszeg felső csücskében, egy Árpád-kori településen, Kajántón. Nos, ami fontos, úgy érzékelem, hogy a hívek évtizedek után sem untak meg, mára már minden generációnak „papbácsija” lettem, aki még ma is leírom biblikusan összeállított igehirdetésemet.

Korábban közkedvelt rovata volt a Vasárnapnak a Hol vagy? című, amelyben ismert embereket kérdeztetek egy-egy pillanatfelvétel erejéig. Kolozsváron, Kerekdombon élsz jó pár évtizede, de mégis kérdezhetem: hol vagy? Azaz: miben változott legnagyobbat az élettered?

Én találtam ki és szerkesztőként nagyon szerettem is a HOL VAGY? című rovatot a Vasárnap oldalain. Különféle kategóriájú embereknek tettem fel rendszeresen éveken keresztül ugyanazt a tíz kérdést, amelyek a következők voltak: 1. Általában hogyan kezdi a napot? 2. Olvasmányai között szerepel-e a Biblia? 3. Milyen jelentősége van életében a vasárnapnak? ó 4. Kap-e elegendő lelki táplálékot a templomi liturgiában? 5. Az egyház tevékenységét figyelve mire büszke és mire nem? 6. Levertsége idején vannak-e lelkét megpöccintő fogódzói? 7. Küzdve-küzdéseiben miben-kiben bízik? 8. Kik a máig ható példaképei? 9. Melyek az ezredforduló tájékán az örömei, és melyek a bánatai? 10. Lámpaoltáskor egy újabb ajándéknap befejeztével mire gondol?

A válaszok közül kettőt külön is szeretnék itt kiemelni, amelyek valóban hatással voltak rám Különben mindkettő a csíksomlyói búcsúhoz köthető, amiről 30 éven keresztül az egyházi lapokban beszámoltam. Az egyik választ Orbán Viktor miniszterelnök adta 2003-ban, a másikat pedig Vizi E Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke 2004-ben.

Orbán Viktor: „Ha élő szövetségben vagyunk egymással, akkor elegen vagyunk, erősek vagyunk, és jövőnket illetően nincs okunk pesszimizmusra és kishitűségre. Álmodni kell nagy célokat, s kitartó munkával megvalósítani azokat. Sorsunk legvégül is a gondviselő Isten kezében van.” Megtanultam tehát tőle, hogy: álmodni kell nagy célokat! És itt akkor eszembe jut Voltaire-nek egy sokatmondó gondolata: „Az álmok nyomában a munka arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt és a szükséget”.

Vizi E. Szilveszter: „Kérdésére válaszolva azt mondhatom, hogy én Aquinói Szent Tamással értek egyet: Soha nem fogunk mindent megtudni!!! Egy nagyon szép metaforát is mondok ezzel kapcsolatban. A tudás olyan, mint egy gömb. Nos, minél többet tudunk, annál nagyobb ez a gömb, következésképpen a felülete is annál nagyobb, ami közvetlenül érintkezik az ismeretlennel. Minél többet tudunk, annál nagyobb az ismeretlennel való érintkezés is, tehát annál nagyobb az, amit még nem tudunk. Ezért igaz az, hogy az időben-térben egyaránt véges ember soha nem tudja megismerni a végtelent, a „mindent”, a teljes igazságot”. Tőle pedig azt tanultam, hogy a tudásnak van határa, csak a butaság határtalan!

Különben a Hol vagy?” kérdés eredetileg a Biblia első lapjain hangzott el Isten szájából ekképpen: „Hol vagy, Ádám?!” Vagyis: hol vagy, mindenkori ember, a földi életben? A helyeden vagy-e? Teljesíted-e állapotbeli kötelességeidet? Milyen viszonyban vagy teremtményként a Teremtővel, a melletted élő másik emberrel, befelé irányban pedig önmagaddal és a téged körülvevő külső teremtett világgal?

Papi életedet a kezdeteket leszámítva főleg kisebb, szórványosodó közösségekben élted. Szándékosan maradtál bizonyos értelemben „a peremen”? Nem akartál soha ilyen értelemben többet, nagyobbat?

A „kezdetek” számomra Székelyföldet jelentették, egészen pontosan a Hargita lábánál fekvő Csíkszeredát, életemben először magát a várost, ahol többezres lélekszámú közösségben szolgáltam teljes erőbedobással, lelkesen, káplánként, több mint négy éven át. Meghatározó volt számomra ez a durva ateizmus és kegyetlen osztályharc jegyében itt eltöltött időszak a félelmetes kommunizmusban. Hitvalló bátorság kellett ahhoz, hogy az iskolás gyermek eljöjjön a plébániai hittanórákra, vagy hogy szülei eljöjjenek vasárnapi szentmisére a templomba. Aztán ezen kívül az országosan túlnyomó román többség szorításában a nemzetiségi kisebbségi létnek a megélése is igen nehézzé tette sorsunkat, illetve mindennapjainkat.

Magyar nemzetiségi életünket e pillanatban három fogalommal jelölhetem: 1. Sziget. 2. Szórvány. 3. Zárvány. A sziget romániai viszonylatban a Székelyföldet jelenti, a szórvány a szászmedgyesihez és a kolozsvárihoz s azok környezetéhez hasonló tarka világot, a zárvány pedig a Kárpátokon túli csángómagyarságot. Mert mi a zárvány? A lexikon szerint: „egy anyagban levő más anyagdarab”, mondjuk például egy beleragadt virágszirom valamely anyagban, mely szemnek szép ugyan és látványos is, csak éppen nem él. Ennyit erről.

Ahogy te, úgy sokan kérdezték és kérdezik ma is: hogyan sikerült ennyi évet eltölteni egy állomáshelyen? Más választ sohasem tudtam adni, mint egyszerűen csak ezt: mert nem helyeztek el! Időszakonként viszont kaptam olyan megbízatásokat, amelyek tényleg a helyhez kötöttek. Megbízott kolozsvári főesperes voltam például évekig, aztán egyházi lapok főszerkesztője is 16 évig. Látszólag valóban a „peremen”, de valójában mélyen beleágyazódva éltem a nagyváros kulturális vérkeringésébe, ami lelkileg és szellemileg egyaránt hasznomra volt, vagyis igazi gazdagodást jelentett a színházak, az egyetemek és a négy püspökség teremtette színes környezetben.

Ha Jakab Gábor ma lenne újmisés, mi lenne az a három dolog, amire mindenképpen hangsúlyt akarna fektetni?

Ha ma lennék újmisés, a következő három dologra fektetnék mindenképpen hangsúlyt: az igényes igehirdetésre, a gyermekekkel és ifjakkal való barátságos foglalkozásra, és hogy mindez minél gyümölcsözőbb lehessen, az önképzésre, hogy legyen mindig amiből szellemileg táplálkozzam, s amiből aztán másoknak is adhassak. Azért viszont semmiképpen nem, hogy például doktorátusom is legyen, bár ezt könnyedén megtehettem volna. Akkor viszont csak néhányan olvasták volna a doktori dolgozatomat, így pedig sokakhoz szólhattam.

Gyakran beszélsz aggodalmaidról, amelyek a jövővel, akár az egyház és Európa jövőjével kapcsolatosak. De mi az, ami örömre ad okot számodra?

Igen, s ezt legutóbb éppen a 25-50-60 éves jubilánsok, illetve ezüst- arany- és gyémántmisések találkozóján tettem a gyulafehérvári székesegyházban, kijelentvén, hogy mostanában igazából két nagy aggodalmam van, illetve két nagy probléma foglalkoztat. Az egyik: az én személyes üdvösségem, illetve annak sorsa. Nagyon sokat morfondírozom öregemberként azon, hogy ha Isten a maga számára minden, a maga ege és a maga vágyai, tehát (ismétlem) MINDEN, akkor miért volt rám szüksége? Aztán meg, hatvanéves papságom során bizonyára sokakat besegítettem a mennyországba, de engem vajon ki segít majd be? A másik aggodalmam pedig globális jellegű, pontosan úgy, ahogy fogalmaztál: „az egyház és Európa jövőjével kapcsolatos”. Ennek a problémának a neve: Iszlám!

Kétezer éven keresztül a mai napig azt hirdettük, hogy Krisztusban eljött a Megváltó, másvalakit nem kell várnunk. Nos, Krisztus után hat évszázaddal (!) eljött Mohamed, és világra születik egy általa alapított világvallás (vigyázat, nem szekta!), mely számbeliségében ma már a kereszténységgel egy szinten, s biológiailag hatalmas előnyben van! Hogy van ez, Uram?! – tevődik fel bennem újból és újból a kínzó kérdés, és nincs válaszom… Na meg azt gyanítom, és talán joggal, hogy az a muszlim férfi, aki naponta ötször (!) leborul a földre terített szőnyegére, és Allahhoz fordul imádságban, sokkal könnyebben bejut Isten országába, mint az a keresztény, aki még vasárnap sem jön el a szentmisére, illetve az istentiszteletre. Hogy van ez?! Egyfolytában faggatom, egyfajta Jóbként, az Urat. S csak annyi tudok biztosan divatosan fogalmazva: KIHÍVÁS, mégpedig mérhetetlen nagy kihívás. Olyan életkorban, amilyenben most van az iszlám, bizony a kereszténység sem volt türelmesebb más vallásokkal szemben (lásd keresztes háborúk, inkvizíció és egyebek). Igazán ideje lenne már egy kicsit önmagunkba is néznünk, illetve őszinte önvizsgálatot tartva összeszednünk magunkat, hogy valamelyest élét vegyük annak a nagyon szomorú megállapításnak, amelynek megfogalmazója a Nobel-díjas hindu bölcs, Rabindranath Tagore: „Európában vasárnapi kereszténységet és hétköznapi pogányságot láttam”.

No de óhajod szerint, éppen e téma kapcsán örömről is beszámolhatok. Néhány héttel ezelőtt történt meg ugyanis Irakban a világ szeme láttára Ali al-Sistanoi nagyajatollah és Ferenc szentatya közel egy órás személyes találkozója. Cifraságok, külsőségek és protokoll nélkül, két öregember egy igénytelen kis cellában, lócán és egyszerű széken ülve (a szenzációs fényképet a sajtó számtalansor bemutatta), szóba elegyednek egymással. Emberekként látván őket, s nem mint világi intézmények választott vezetőit, megcsillant a remény bennem, hogy hosszú távon talán majd mégis lehetséges lesz ennek a két világvallásnak nem csupán egymás melletti, de együttes, közös élete. Ez az én reményem. Minden bizonnyal még nagyon-nagyon hosszantartó párbeszédeknek volt ez az első emberi állomása a Föld nevű bolygón, mely mindannyiunk számára egyetlen életterünk.

Ha azt mondom, kultúra, mire gondolsz?

A kultúra eredetileg latin szó. Szótári alakja: coleo, colui, cultus! Ápolást, illetve művelést jelent. A föld esetében agrikultúra – földművelés. A lélek esetében viszont – lélekművelés, kultúra. És legfelső fokon pedig – KULTUSZ, vagyis istenimádás és istendicséret. Nos, ha idáig eljutottál, akkor innen már csak egy lépés van annak felismeréséig, hogy – akármilyen kicsi is az ember, mégis olyan nagy, hogy ha nem akar emberi méltóságán sebet ejteni, nem lehet másnak a szolgája – csak ennek az Istennek. A kultúra szó hallatán mindig valamiféle lelki kincseik jutnak eszembe. S valójában melyek ezek? Hát, az idei elsőáldozók a fölkészítés során kaptak tőlem egy, a katekizmusban nem szereplő, de fontos kérdést, amely így szólt: Melyek a mi legértékesebb lelki kincseink? Kórusban kellett válaszolniuk és válaszoltak is, emígy: A mi legfőbb lelki kincseink a következők: Isten, vallás, család, szülőföld, anyanyelv és kultúra. A legfőbb isteni erényeink pedig a következők: hit, remény és szeretet! Mindezt pedig a hallgatóság számára kiegészítem azzal, hogy: hit nélkül élni nem lehet, s létezni csupán, mint az állat, vagy kérődzni, mint a tehén – gyötrelem. Remény nélkül elviselhetetlen ez a túlságosan is összezavarodott, cudar élet. Szeretet nélkül pedig nincs értéke, illetve tartalma a mi életünknek.