„Olyanok vagyunk, mint az a madár, amelyik alól, ha kivágják az ágat, nem zuhan le, hanem még magasabbra repül” – nyilatkozta a Ferences Biciklitúra (FerBiT) szervezőinek Zsuffa Tünde az Erdélybe indulása előtti napokban. Zsuffa Tünde író, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnöke a pandémia előtt többször is körbejárt Erdélyben, utóbb 2020 márciusában Böjte Csaba ferences szerzetessel népszerűsítette a szeptemberi budapesti katolikus világeseményt. Ezt teszi augusztus 1-jén Csíksomlyón a hegynyeregben is a Székelyföldi Kerékpáros Találkozón, a magyarság jelképes kilátójáról szólva székely testvéreihez. Az ő bátorító szavait olvashatják.
Gyerekkoromban az ágyam fölött lógott egy gobelinkép: egy kéttornyú templomról, amelyet hegyek vettek körül. Azt mondták, ez az őseim földje és majd egyszer elvisznek oda, ám nem vitt senki, pedig sok mindent tudtam a múltról: nagyanyám a Hargita megyei Ditró nagytemplomában esküdött örök hűséget nagyapámnak. A faluban képzelték el közös életüket, de a második világháborúban menekülésre kényszerültek. Szekéren tették meg az utat Magyarországra. Édesanyám már egy Balaton-parti kisvárosban jött világra. Ám mindig tudtam, hogy az ereimben székely vér folyik. A fiaméban duplán, ezért is viseli apai nagyapja, dédapja és ükapja után a Mózes nevet. Néhány évvel ezelőtt gondoltam egyet és megmutattam Pepének a földet, a gyökerünket. A soha nem látott rokonaink a kapuban vártak ránk, háttérben a ditrói templom tornya. Éppen úgy, ahogy a képen láttam egykor. Szótlanul álltunk egymással szemben, én a könnyeimet nyeltem. A szavakat kerestük, aztán az alig tízéves fiam kipattant az autóból, kitárta karjait és hangos üdvözlésbe kezdett: „Szervusztok székelyek! Hazajöttem!”
Szentmisén Gyergyóditróban
Volt tehát akinek a tüzet őrizni. Megérkeztünk. Visszatértünk. A hegyek és fenyvesek közé. Előkerültek a régi fotók, levelek, titkos történetek, emlékek. Pepének pedig lett hímzett inge, ködmöne, megtanították ostorozni, és Mózsinak becézik, ahogy a székely embereknél szokás. Mesélni kell a múltról, tudni kell, honnan jövünk, hol van egy elveszettnek gondolt otthon. A fiam ezt értette, érezte: egy üvegben vitt haza földet mamának… az ősök sírjáról.
Ugyanúgy tett, mint az a székely ember, aki az 1938-as eucharisztikus világkongresszusra látogatott Budapestre és a nagyszülei sírjáról az otthonába akart vinni egy zsák földet, hogy a kertjében aztán szétterítse. A határnál azonban elfogták és letartóztatták, mert kifejezte a hűséget hazájához. Sok év telt el azóta, sok minden megváltozott, de az összetartozásunk és a testvériségünk nem. Egy nemzet vagyunk, egy nyelvet beszélünk és egy a hitünk. Ezt nem vehetik el tőlünk soha. Olyanok vagyunk mindannyian, mint az a madár, amelyik alól, ha kivágják az ágat, nem zuhan le, hanem még magasabbra repül.
Böjte Csaba és Bonaventura testvérek ezt jól tudják, levegőben köröző, fészket, otthont kereső madarak vagyunk valamennyien. Ezért is hívnak engem is újra haza! Várom már a csíksomlyói találkozást. Biztosítanunk kell egymást a nyeregben, hogy bár messze élünk egymástól, mégis értjük egymás szavát és mindig útra kell kelni, ha szükségünk van a másikra.
Útra kell kelni: nyeregbe fel!
Hahó fiatalok, ott a bicikliken, a motorkerékpáron, a lovak nyergében! Hahó szervezők, ferences szerzetesek, zarándokok, székelyek: szükségünk van rátok Budapesten szeptember 5–12. között! Személyesen megyek hozzátok haza és viszem nektek a meghívót, hogy várunk benneteket otthon a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra! Nemcsak én tartozom hozzátok, hanem ti is hozzánk! Magyarország most történelmet ír, legyetek a részesei! Legyen emlékünk a világeseményről, amiről mesélhetünk az utódoknak, legyen szellemi és lelki örökségünk, amit átadhatunk nekik!
Zsuffa Tünde
Részletek a Székelyföldi Kerékpáros Találkozóról:
