Ballagás a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban

0
1657

Elballagott a csíkszeredai római katolikus gimnázium három végzős osztálya. Az eseményről Simó Gáspár spirituális beszámolója alapján adunk hírt, valamint a spirituális és Tamás Levente iskolaigazgató beszédét is olvashatják.

Ballagásunk ez évben is a csíksomlyói kegytemplomban volt. A tavaly mentünk először a kegytemplomba, mert a járványügyi szabályok a templomba járást nem tiltották. Ott nagyobb hely volt, mint az iskola kápolnájában.

Mivel a ballagás nagyon ünnepélyesre sikerült – előttünk sokan csak online ballagtatták a XII-es diákokat –, a mostani XII-es diákok és az osztályfőnökök úgy döntöttek, hogy ők is Somlyón szeretnének ballagni.

Az igazgató és én is beleegyeztünk, mert valahogy a Szűzanya kegyszobra az ő jelenlétét jobban behozza az életünkbe, és ez az iskola az ő oltalma alatt működik.

Így történt, hogy az osztályfőnöki órák után megkoszorúztuk Márton Áron és Majláth Gusztáv Károly püspökök mellszobrát, utána kiballagtunk a kegytemplomhoz szentmisére. Összesen 85 diákunk ballagott el a három osztályból.

A szentmisén Kovács Gergely érsek és Tamás József püspök is részt vett. Bálint Emil és Darvas Kozma József plébánosok mellett sok pap eljött az ünnepünkre, aminek szintén nagyon örvendtünk.

Az érsek gondolataiban arra bíztatta a végzősöket, hogy találják meg hivatásukat, szeressék, amit csinálnak, hogy ezáltal ne kelljen többet dolgozzanak. „Vár bennetek a világ, vár a nemzet, vár az egyház, vár az Isten, hogy őt képviseljétek. Életetekkel mutassatok rá az örök jóra. Számítunk rátok!”

A ballagáson a spirituális így bíztatta a végzősöket:

Kedves ballagó diákok!

Most, hogy elmentek, hálát adunk értetek. Nem azért, hogy elmentek, hanem ahogy elmentek: Istenben, tudásban, tapasztalatban, kapcsolatokban, személyiségetekben gyarapodva.

Joseph Haydn (1732 – 1809) aki  1761-től az Eszterházy főnemesi családnál szolgált mint zeneszerző, karmester. Haydn, aki mélyen hívő ember volt, több misét és számos egyházi művet komponált. Ezekre a művekre, de még a nem kifejezetten vallásos témájú kottakéziratának kezdetére is az in nomine Domini („Isten nevében”), végére pedig a laus Deo („Dicsőség Istennek”) szavakat jegyezte fel. Amikor a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumba jöttetek, a Veni Sancte szentmisét mi is Isten nevében kezdtük, s a tanévet Te Deummal fejeztük be, hogy kimondjuk a gondviselőnek: Deo sit laus!  Persze nem csak ilyen ünnepi alkalmakkor, de naponta így kezdtünk, s gyakran mondtuk befejező imaként a rövid “Gloria Patri, et Filio et Sipiritui Sancto, sicut erat in principio et nunc et simper, et in saecula saeculorum!” imát.  Most, amikor benneteket elbocsátunk, felettetek, értetek ezt mondjuk: Deo sit laus, és hogy menjetek Isten nevében, az ő áldásával! Most, hogy elmentek, a minden kegyelem Istenét kérjük, hogy a boldogságos Szűz Mária – iskolánk pátrónája – közbenjárására növelje bennetek a megkezdett jót és neveljen továbbra is, hogy életek folyamán az emberek, akikkel éltek, akikkel kapcsolatba kerültök jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!“ (Ef 3, 20) Legyen Istené a dicsőség értetek és általatok!

Tamás Levente iskolaigazgató így szólt a ballagásra összegyűltekhez:

Nagyméltóságú és főtisztelendő érsek atya  és püspök atya! Tisztelendő atyák! Tisztelt közösségi elöljárók, kollégák! Kedves családtagok! Kedves ballagók! Az ünnep az az idő, azok a pillanatok, amelyeket Isten kiment az életünk idejéből az örökkévalóság számára. Ezért nagyon mélyre ivódnak bennünk az ilyen pillanatok. Sokáig hordozzuk őket, gondosan őrizzük. Visszatérünk hozzájuk, mert hosszú idő után is képesek befolyásolni minket. Egyéni, család vagy akár nagyobb közösségünk életében is nagy erővel bírnak. Gondoljuk csak me, az ünnep megélésében mennyire benne van egy közösség arcéle, annak nagyon sok vonása. Megmutatja, hogy tagjainak mi a fontos, mik a súlypontok az adott közösségben, mik az összetartó erői, a céljai, az erősségei és miért ne: a gyengeségeket is felszínre hozza. 

Az ünnep az egyik legmélyebben emberi vonásunk, mert az egész teremtett világban más képtelen rá! Milyen kevés jutott igazi ünnepekből az elmúlt időszakban… Nagyon lelkesítő volt számomra, hogy nem hagytátok lekopni a maturandusz- ünnepséget a tanév egyéb feladatainak apropóján! Milyen szép volt a szerdán a rendes búcsúzás főpróbájaként megtörtént köszöntés a gimnázium előtt! Hányféle eddig nem látott merengő tekintet! Ilyenkor talán sokkal nyitottabbak vagyunk arra, hogy megszólítson minket Isten. Értékeljük azt a temérdek ajándékot, amivel eddigi életünk során elhalmozott minket a gondviselés.   

Kedves ballagók, a mai nap lehetőség arra, hogy fentről visszapillantsatok a homokóra szűk kapujából arra a lefutott homokkupacra, amelyet a négy év gimnáziumi év jelent. Benne a sok színes élménnyel, felismeréssel, kapcsolatokkal, tanulságokkal. Legyetek hálásak Istennek mindenért!

Hiszem, hogy ebben a körben nem kell magyarázni, hogy az egészség, a jó családi környezet, a palotaszerű iskola, benne a támogató tanári és osztálytársi környezet, a kapcsolatok nem maguktól értetődőek.  Nem csak úgy járnak nekünk.  És – bár ezeket nehezebben fogadjuk- még a megpróbáltatások sem. 

Biztos vagyok benne, hogy amint a múzeumban a festményről alkotott összkép érzékeléséhez az szükséges, hogy valamennyire eltávolodjunk tőle, úgy nektek is az itt töltött időből minden a helyére kerül az életetekben. 

A járvány okozta helyzetnek sok tanulsága van: közülük az egyik, hogy az iskola létszükséglet. Ti mondtátok.

Mekkorát fordult a világ! Évekkel ezelőtt azt hallottuk, hogy az iskola zavarja a tizenkettedikes diákot az érettségire való felkészülésben.  Most pedig beláthattuk, hogy tanárok és diákok alig vártuk, hogy találkozhassunk. Mert az iskola nem érettségi tananyag, nem az órák egymásutánisága. Azt gondolom, hogy ezek mind csak apropói a találkozásélményeknek. Ahol tanulhattátok és veletek mi is tanárok-  a tananyag mellett az alkalmazkodást, az együttműködő készséget, a határainkat, a konfliktusokat, a megbocsájtást, a másoknak és a magamnak járót megadni, a lemondást és még mi mindent. 

Ebben az iskolában nem kevesebb feladatot vállaltunk és kaptunk Istentől, minthogy az ő arcát és jóságát egymásnak bemutassuk. Bízunk benne, hogy nekünk tanároknak sokszor sikerült ezt előttetek felvillantani.

Aztán, hogy a homokóra szűk kapujának képéhez visszatérjek, ott áll a tiszta üres, feltöltésre váró üvegkúp. Eddig töltekezhettetek mindabból, amit mi felnőttek felkínáltunk nektek. Rövidesen fordul a szerep és ti magatok kell feltöltőkké váljatok. Olyan felnőttekké, akik mostantól fogva nem elvárnak, hanem sokkal inkább adni készek. Ha úgy tetszik visszaadni mindabból a világnak, amit kaptatok. Nyilván azt átgyúrva és ki-ki a maga személyiségének megfelelően felajánlva. Vállaljatok hát szerepet a majdani közösségetekben, munkahelyen, egyházban, családban- és ha tehetitek- előbb vagy utóbb, de itthon. Tudjátok, a távolról kecsegtető magasabb életszínvonal ígéreténél közelebb van a sokkal fontosabb jó életminőség itthoni lehetősége.  

Egy tanár az iskola minden tanulójának egy színes felfújt lufit adott, amire mindenki a saját nevét írta fel. Ezután mindenki szabadjára engedte a sajátját az iskola folyosóján, amelyek ott igencsak összekeveredtek. 

Ezután öt percet adott arra, hogy mindenki megtalálja a sajátját. Öt perc lázas keresés után alig akadt olyan, aki véletlenszerűen rábukkant a sajátjára. Ezt követően azt tanácsolta, hogy minden tanuló, az először kézbe vett lufit a rajta szereplő név alapján személyesen vigye oda a gazdájához.  A feladat teljesítéséhez kevesebb, mint öt percnyi idő is elegendő volt. Ugye ismerős ez a logika?

Ismerős arcok között ezt a szolgálatkészséget, egymásra figyelést igyekeztünk kialakítani és megélni veletek.  A boldogulás útja csak egy ideig vezethet az egyéni érdek érvényesítésében, a  magányban, a másik ember vállán lépkedve. Biztatásul mondom: legyetek jóízű szolgálatkész és feladatokat vállaló emberek, akik mindenben együttműködnek Istennel. És a boldogulásotok nem várat sokat magára.

Ma elengedünk titeket. A Szűzanya áldása kísérjen mindenben!  Kívánjuk, hogy boldoguljatok! Találkozzunk 2031-ben!