Rejtőzködéseink

Évközi 10. vasárnap

0
646
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Abban az időben: Jézus az ő tanítványaival elment haza. Ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még evésre sem maradt idejük. Amikor rokonai ezt meghallották, odamentek, hogy elvigyék őt. Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott. Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek, azt mondták: ,,Belzebub szállta meg”, és: ,,A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: ,,Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn, hanem elpusztul. Az erősnek házába nem törhet be senki, és nem ragadhatja el a holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erőset; így viszont már kirabolhatja a házát. Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös, bűn terheli.” (Azért mondta mindezt Jézus), mert azt terjesztették: ,,Megszállta a tisztátalan lélek.” Közben anyja és testvérei is odaértek. Megálltak kint, üzentek érte és hívatták. Körülötte tömeg ült. Azt mondták neki: ,,Anyád és testvéreid keresnek téged odakint.” Ő így válaszolt: ,,Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Azután végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, ezt mondta: ,,Íme, ezek az én anyám és az én testvéreim! Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!” (Mk 3, 20-35)

Az ókori görögök közt voltak olyan gondolkodók, akik úgy tartották, az az ember boldog igazán, aki jól tud rejtőzni. Boldogan él, aki jól rejtőzik – mondták. Egy hatalmi helyzeteket megszerző, megőrizni akaró világban, az intrikák mocskos szövevényében, a kitalált szempontok szerinti értékítéletek özönében üdítő egy-egy ilyen gondolatra támaszkodni. Jobb csendben és nyugalomban élni, mint a meglepetésszerű hátbatámadásokra figyelni vagy azokat kivédeni. De a rejtőzködés oka lehet a hiteltelen létezés is. Szégyen, hogy mások észreveszik gyengéinket, félelem, hogy alkalmatlannak ítélnek a kényelmes bársonyszékre, a nyilvánosság kockázata, amely majd észreveszi, hogy a magam köré épített hazugság-kártyavár ingó alapokon áll, és csak saját gőgöm képzeli erősnek.

Nagyon szép az az édenkerti jelenet, amely arról szól, hogy az első bűn elkövetése után az ember elrejtőzik, de az Isten keresésére indul. Ádám, hol vagy? A hiteles életre szólító lelkiismeret kiáltása ez. Szembenézni azzal, hogy rejtőzködöm, ráeszmélni arra, hogy a fürkésző tekintetek kerülése nem véletlen életemben.

A rejtőzködés nem föltétlen jelenti azt, hogy az ajtó mögé állok vagy a lakás legsötétebb zugát foglalom el. Rejtőzködni mentálisan és életvitelszerűen is lehet. Ebben mi, értelmes lények sokszor a kaméleonnál is találékonyabbak vagyunk. Rejtőzködésünk mára tudománnyá lett: marketingnek nevezzük. El kell adnunk magunkat, be kell törnünk a „piacra”, föl kell nagyítanunk semmiségünket, elvtelenekké és hazugokká kell lennünk. Szlogen-várakban élünk, és a látásmódunk leszűkül. Amit teszünk, annak nem az a célja, hogy valamit létrehozzunk, hanem hogy a saját marketing-gépezetünket fenntartsuk: gondolkodásmódom (véleményem) uralkodóvá legyen, hogy bebizonyítsam, nekem van igazam, hogy hozzáértőnek tűnjek, hogy fennebb lépjek a ranglétrán, hogy elkerüljem tévedéseim következményeit, hogy mások érdemeit magaménak tudjam, hogy megnyugtassam lelkiismeretemet, hogy elhitessem magammal, engem mindenki értékel és becsül, hogy az áldozati státusom megmaradjon, hogy bebizonyítsam, mindenért, amit elrontottam, a gonosz világ a felelős.

Aki ebben a hazugság-várban rejtőzködik, annak minden percben szemet kell hunynia a valóság fölött, mert az minden percben kikezdi és megtámadja a várat. Csak azt szabad észrevennie, ami kedvez neki, és csak azt szabad saját cselekedetének tekintenie, ami erősíti hazug öntudatát. Ezek az emberek úgy vélik, hogy csupán azt szükséges tudni a világról, amit ők tudnak. Ebbe a kis tudáshalmazba szerelmesednek bele, és nincs nagyobb ellenségük, mint az, aki mást is mondana nekik.

Ez a fajta életmód kis idő múlva beleívódik lelkükbe. Nem is gondolják, hogy hazudnának (másoknak és önmaguknak), mert a hamis kép, amelyben élnek, létszükségletté vált. Ez az életmód nem a beszéd miatt hamis, hanem velejében romlott. A látszat fenntartása körül forog minden, és rosszabb nem történhet, mint az, hogy a díszlet valahol felszakad. Ez a hazugság nem egy-egy mondatban érhető tetten, hanem az élet hazugsága.

Isten ebből a rejtekből akar kihívni bűneink után. Fájdalmas megjelenni előtte, szégyelljük mezítelenségünket, de lehet, hogy ez a nagy esélyünk a hiteles életre.

László István székelyszenttamási plébános

Megjelent a Vasárnap 2021/23. számában.