Mint sót az ételben, mint színt az életben

Farsangi mulatságra készülnek az idősotthon lakói

0
345
Mulatság az idősotthonban. Fotók: Caritas

Annamária férjével együtt egy irodában dolgozik Svédországban, Mordechai Izraelben idegenvezetésből keresi kenyerét, Gyöngyi pedig szintén Svédországban lelte meg párját és boldogulását. Különböző életkorúak és érdeklődésűek, mégis van közös bennük: szeretik, rendszeresen keresik szüleiket. A távolság eddig sem volt ebben segítségükre, a koronavírus pedig még inkább csökkentette a lehetőségeket, így tavaly nagypéntektől esélyük sem volt személyes találkozásra. Nagy kincs tehát a technika, amely lehetővé teszi, hogy édesanya, édesapa formáját, mosolyát lássák, és áldás az az ember, aki az okostelefonját az idős kezébe adja, így egyesítve családokat a hét határ dacára.

Jó emberekre bízta édesapját

„Édesapám nagyon szociális természetű, mindig sokan vették őt körül, táncos volt, aztán táncoktató, rengeteg a tanítványa. Lakott itt, nálunk Svédországban is egy ideig, de állítom, hogy nem ez lenne mostanra a jó választás. Ugyan távol van tőlünk, de magyarul beszélhet és minőségi ellátásban részesül” – mondja Venczel Gyöngyi, és erről hétről hétre meggyőződik. Az édesapa is tudja, rendszeresen jelentkezik „a világ legjobb gyermeke”, olyankor az idősek otthonának irodájába hívják be őt és a képernyőn láthatja lányát, akivel megbeszélheti a jajt is, az örömöt is. „Tősgyökeres svéd a párom, és amikor édesapámat meglátogattuk az idősotthonban, azt mondta, ez egy olyan hely, ahol az ember elképzelheti öregkorát. Ettől vagyok én is nyugodt, gyermekként ennél jobb helyet el sem tudok képzelni neki” – fogalmaz Gyöngyi, állítva, ha a vírus miatt nem is látogatható az édesapja, de tisztában van azzal: jó emberekre bízta édesapját. „Ha megöregszem, s úgy adódik, én is odamennék, az egyes szobába, ahol apukám most van.”

A beszélgetés életben tartja az embert

„Jól ismerem a Caritas munkatársait, édesapámat haláláig otthoni beteggondozók ápolták. Aztán édesanyám, amikor magára maradt és legyengült, szintén caritasos öregotthonba került. Ennek már négy éve. Mi holokauszttúlélők vagyunk, fontos számomra, hogy öt fiam tudja, hol vannak a gyökerei” – kezdi történetét a középkorú férfi, Mordechai Leventer, aki idegenvezető Izraelben. Azt mondja, amióta vírus van, telefonon tartja a kapcsolatot édesanyjával. Vásárolt neki okos készüléket, de a kapcsolódáshoz segítség kell, így valamelyik ápoló viszi a telefont az édesanyához, hogy láthassa-hallhassa fiát. „Gyakran beszélünk, mert a beszélgetés életben tartja az embert. Az a parancsolat, hogy tiszteld apádat és anyádat. Engem a szüleim tisztességesen, becsületesen neveltek, természetes, hogy gyermekként gondom kell legyen rájuk. Ezt élem, ezt adom át fiaimnak.”

Amikor lehetett, kivitték az idős tanítónőt, Leventer Irént egy időre Izraelbe, szobája van a családi házban, az ajtó előtte mindig nyitva áll, de Mordechai úgy látja, otthon van édesanyja a legjobb helyen. „Gyergyószentmiklós az otthon, oda kötődik ezer szállal. És ez az idősotthon, mely lehetővé teszi, hogy édesanyám otthon lehessen. Hiszem, hogy egy az Isten. Mi emberek vagyunk. A gondozói angyalok. Isten fizesse meg nekik!”

Kórházból koporsóba került volna

„Férjemmel több mint harminc éve Svédországban élünk. Amikor a férjem nővére meghalt, az megviselte anyósomat, egyre rosszabb lett az állapota, elhunyt. Hazamentünk, csak a bánat volt, mert apósom addig nem volt soha egyedül. Kihoztuk Svédországba, de csak pár hétre, kívánkozott haza. Otthon kívánt maradni, de egyedül nem tudott boldogulni, így vittük-hoztuk…” – meséli a családi történetet Annamária, így folytatva: „októberben nyolcvan éves volt apósom, felhívtuk, beszélgettünk. Másnap már félrebeszélt, kórházba került. A férjem hazarepült, az orvosok azt mondták, nem bíznak a túlélésében. De szívós ember, megfordult a betegség, repülőre viszont nem ülhetett, gondozóra volt szüksége. Akit találtunk, csak egy hónapig vállalta. Úgy egyeztünk, amíg felépül, öregotthonban lesz.” Ebben hitt az idős ember is, aki az otthonban kicsomagolni sem akart. Ennek már elmúlt egy éve és a bácsi ma már feltalálja magát az idősotthonban, aktív tagja a közösségnek, elfogadta azt is, hogy a vírus miatt nem utazhat Svédországba. „Fiatalos, tevékeny, mindent bevállal, érzi, fontos amit csinál, azt is, hogy szükség van rá. Minden második nap beszélünk. Sok ember ómódi mentalitással azt mondja, az öreget bedugják egy otthonba, de számunkra az idő azt igazolta, hogy ott a legjobb helyen van.”

Ez a visszaigazolás segített a döntésben akkor is, amikor Annamária édesapja szorult segítségre. Hályog lett a szemére, megromlott a hallása is, s bár volt, aki gondoskodjon róla, egyre gyakrabban mondogatta, hogy apatársának, Jencinek de jó dolga lehet az idősotthonban. „Mi is beláttuk, egyre gyengébb, a fogadott ápoló két hét után felmondott, tudtuk, édesapám nem maradhat magára, így januártól ő is az otthon lakója. Az első napokban semmi jót nem mondott, de ma már arról számol be, hogy milyen kedvesek az ápolók, csak megnyomja a gombot, máris ott teremnek, lesik a kívánságait. Megnyugtató ez, mert lehet, a kórházból koporsóban került volna haza, itt viszont jól van, biztonságban, tartalmas programokkal. Követjük az eseményeket, tudjuk, hogy volt pásztorjáték, előadták a Lúdas Matyit, madáretetőt készítettek, s most is készülnek valamire.”

Készülnek valamire…

Igen, a készülődés mögött – mint sok más esetben – Kiss Gabriellával, Márton Erzsébettel és Baricz Évával karöltve az önkéntes lelkigondozó, Scheubeck Szeréna áll. Szeréna az, aki hazatérve Németországból azt vállalta, hogy az idősotthonban lakók jóllétét szívén viseli. A személyzet munkáját, az idősek ellátását ő, segítőtársaival együtt, a szórakoztatásukkal egészíti ki – határtalan kreativitással. Egyik ötlet hozza a másikat: ha tél jön, a madarakról gondoskodni kell, így lettek etetők az udvaron, és mindegyiknek került gazdája is. A felelős, ha járni nem tud, kiviszik kerekesszékben, ezen sem múlik a gondoskodás. Aztán, ahogy az első hó leesett, hóember készült, még hógolyóztak is az otthonlakók.

„Én ebben a házban itthon vagyok, legszívesebben még éjszakára sem mennék ki innen, ezért tudok kitalálni ennyi eseményt. Amíg otthonról, Remetéről ideérek, mindig tervezgetek, olyasmiken gondolkodom, ami bár egy mosolyt hoz az arcokra” – fogalmaz Szeréna, aki valóban ötletgyáros. Az idősotthon névadójának ünnepére egyhetes rendezvényt szervezett, s ahogy az eltelt, már az újat forgatta a fejében. Így lett betlehemezés, színdarabtanulás és így lesz hamarosan új rendezvény is. „Sűrű a program, mert mindenkinek elege van a járványból, valamivel kell oldani a nyomását, még ma, mert az élet véges, és amíg vagyunk, azt töltsük jól!”

Kedvet kapjanak a boldogsághoz

Farsangi mulatságra készülnek, látogatók nélkül, mégis nagy felhajtással. Az egyik otthonlakó az ápolóknak és gondozottaknak betanította a Jeruzsálem-táncot, azt megfejelték egy Monti-csárdással, és a talpalávalót hangszeres kísérettel az otthonlakók biztosítják. Szépkorúak, kétségtelen, hiszen a zenekar tagja a 101 esztendős bentlakó is.

Ottjártunkkor rózsacsokorral, tánclépésben jött elénk Venczel Károly, Gyöngyi édesapja, az első sorban foglalt helyet Benedek Jenő bácsi, Annamária apósa, és kisdobon diktálta a ritmust a sokak által felejthetetlen Leventer Irén tanítónéni. Mindenki kezébe került egy hangszer, és a Szent Erzsébet Öregotthon klubjában javában zajlott a jelmezes próba, farsangra hangolódva.

„Az a célunk, hogy kicsit kizökkentsük a tévénézésből, hogy másként gondolkodjanak, kevesebbet féljenek. És a zenélés, táncolás valójában gyógytorna, mely serkenti a vérkeringést, megmozgatja a végtagokat, s hogy ebből produkció legyen, ahhoz kell figyelniük egymásra is. A farsangi ruhák, kiegészítők pedig az életüket színesítik, hogy ne feketében lássák a világot, gondoljanak vissza a szép időkre, kedvet kapjanak a boldogsághoz.”

Húshagyókedden lesz a tarka mulatság, amelyre készül lakótársaival együtt Annamária apja és apósa, Gyöngyi táncos édesapja és Mordechai édesanyja. Ez lesz a legújabb alkalom a szórakozásra és üzenésre mindazoknak, akik szeretett szüleiktől távol vannak: a Szent Erzsébet Öregotthonban készen áll a zenekar, kezdésre várnak a táncosok, mert nincs korhatárhoz kötve az, hogy úgy szeressük, amit ránk mért a Teremtő, mint sót az ételben, mint színt az életben.

Balázs Katalin, Caritas