Szeretném, ha úgy élnénk, hogy lelkünk mindig az Úr felé táruljon

Beszélgetés Táncos Levente György dicsőszentmártoni plébánossal

0
559

Az olvasás, a hagyományos, könyv alapú olvasás elkötelezettje Táncos Levente-György, Maroshévíz szülötte, Dicsőszentmárton plébánosa. A Vasárnap hasábjain (a 46. és 47. lapszámokban) két részre osztva közölt interjúban beszélt papi hivatása gyökereiről, a teológiai felkészülés éveiről, papi munkálkodásában vezérlő elveiről, az olvasáshoz való viszonyulásáról, a szórványban szerzett tapasztalatairól, valamint arról, mit jelentett számára az idei év nyári hónapjaiban a RomKat oldal olvasóihoz „szólni” a napi evangéliumhoz fűzött gondolatai által. Itt a teljes beszélgetést eredeti formájában olvashatják.

Maroshévíz szülötte: mit hozott a szülői házból, a vidék lelkisége milyen s miben határozta meg?

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a vidék, ahonnan valaki származik, meghatározza az illető személyiségét, jellemét. Elgondolkodtam ezen az állításon, noha soha nem teszteltem magam ilyen téren. Az igaz, hogy nem egyszer kaptam azt a visszajelzést, hogy szigorú, netán rideg lennék, pedig magam érzékeny lelkületűnek tartom, semmiképp sem ridegnek, hidegnek, mint amilyen hidegek szoktak általában lenni a gyergyóvidéki Maroshévízen. Annak ellenére, hogy a város az ország egyik leghidegebb helye szokott lenni, a lelkisége annál barátságosabb. Bár vegyes vidék, kevesebb magyarsággal, de annál melegebb lelkű emberekkel. Ez a hit terén is bizonyosságot nyer, hisz Istent és templomot szerető nép lakja.

Honnan ered a papi hivatása? Mi indította el ezen a pályán?

Ilyen nép fiaként a szülői házból magamba szívott hittel indultam el a papi hivatás útján, hogy azóta is kövessem azt a Mestert, aki emberhalászt faragott belőlem. A hivatás csírái bennem ministrálgatásaim közben kezdtek növekedni. A legelején csak szerettem az oltár körül „fontoskodni”, majd, az ragadott meg, ahogyan Birmann József atya végezte a szentmisét. Ritkán láttam papot, aki akkora méltósággal és olyan imádságos lelkülettel végezte volna a szentmisét, mint ő. Nagyon szépen tudott énekelni, így egy-egy ünnepi szentmise igazán a mennybe emelte a lelket. Így látva misézni, úgymond „megirigyeltem” őt, én is szerettem volna utánozni, persze nem játékból, hanem a valóságban.

Ő volt a példaképe?

Igen, ő volt a példaképem is, mert mindig szerettem volna olyan lenni, mint ő, aki által megtanultam, hogy a szentmise egy olyan csodálatos érték, hogy ha annak bemutatására meghív az Úr, akkor azt, csakis szépen és méltóságteljesen illik végezni.

Milyen jelmondattal indult a papságra és hogyan határozta meg ez a választás később a papi arcélét, működését?

Papi jelmondatomat Mária Magnificatjából választottam: „Magasztalja lelkem az Urat, mert nagyot tett velem a hatalmas” (Lk 1, 46, 49). Nagyon sok bibliai idézet tetszett és foglalkoztatott a szentelés előtt, aztán mégis erre esett a választásom. Felkészülésem a papi hivatásra biztos vágányon haladt egészen a diakónusszentelésig, amikor is bizonyos tekintélyelvű személyek akadályt gördítettek a felszentelésem elé, így egy fél évvel később szenteltek a társaimnál, de még belefértem a kánoni keretekbe. Természetes, hogy a szentelés lelki katarzis volt számomra, azelőtt hirtelen úgy éreztem, annyi megépített és megalapozott év után kihúzzák a talajt alólam. Egyetlen bizalmam és reményem a jó Isten maradt és a Szűzanya. Emlékszem, hogy elmentem Csíksomlyóra, rábíztam az egész életemet a Szűzanyára. Elmondtam neki, hogy én azt is elfogadom, ha ennyi kellett legyen az egész hivatásom útja, de ha Jézusnak szüksége van rám, akkor biztos elgördít bármiféle emberi akadályt előlem. A Szűzanya meghallgatott, Jézusnak szüksége volt rám, mert az adventi időszak örömvasárnapján fel is szenteltek diakónussá, majd további akadályok nélkül pappá 2005 nyarán. Ezért a Szűzanyával együtt magasztalja az én lelkem is az Urat, mert igazán nagy dolgot tett velem a hatalmas! Pappá szentelésem óta örökös hála van a szívemben és a lelkemben ezért a hivatásért. Azóta azt is megtanultam, hogy nem a mi érdemünk nagyokká válni, mint ahogyan pappá lenni sem, hanem igazán naggyá csak a hatalmas által válhatunk.         

Milyen területeket szeret leginkább a papi munkájában?

A papi munka igen sokrétű, sok területet magába foglal. Soha nem voltak különösebb elvárásaim vagy „papi pretencióim.” Mindig, mindenhol azt végeztem, amit végeznem kellett. Minden kihívást örömmel fogadtam, próbáltam rá a lehető legjobban felkészülni és teljesíteni. Amit szeretettel végzek, azon mindig rajta van az isteni áldás.

Kántorkodott, az egyházzene iránt ezáltal az átlagosnál nagyobb az elkötelezettsége és értő érdeklődése – hogy látja a mai egyházzenét általában, magyar, erdélyi területen, mit lehet egy kisebb közösségben vagy szórványban igényesség, hagyományőrzés terén tenni?

Zenei nyelven fogalmazva: a teológia prelúdiuma számomra a kisszeminárium volt, amelyet ugyancsak Gyulafehérváron végeztem. És ha már megadatott ott az a lehetőség, hogy meg lehet tanulni orgonán játszani, akkor én ezt a lehetőséget ki is használtam, így megszerezve a kántori oklevelet is. A teológia első négy évében komoly kántori feladatokat is elláttam a liturgikus ténykedések alatt, sőt vakációkban otthon, két nyarat Medgyesen is kántorkodtam.

Sokszor elakadunk annál, hogy megcsappant a papi hivatások száma, de a kántorokra is jó nyugodtan „védett fajként” lehet már tekinteni. Tömbkatolikus egyházközségek is nehezen találnak ma már kántort, nem beszélve a gyengébb anyagi helyzettel rendelkező szórványokról, ahol egy kántornak aligha jönne ki a méltányos megélhetése. Persze a kántor nélkül el lehet a szentmisét végezni, de mennyivel szebb és lélekemelőbb egy szentmise, ha azon szakszerűen és szépen énekel egy kántor! Nem tudom, milyen most a kisszeminárium „pedagógiája”, de jó lenne jobban szorgalmazni a kántorképzést is. Nem kellene a kisszemináriumnak csak a teológia „feltöltőjévé” lennie, nem feltétlenül papi hivatás-csírákat kellene ápolgatnia, hanem esetleg kántori hivatásokra is lehetne ösztönözni az ott tanulókat, mert jó kántorokra, jó egyházzenészekre is nagy szükség van!

Istennek hála, ismerek hivatásukat szívből, lélekből teljesítő kántorokat, akik igen szakszerűen végzik feladatukat. Viszont ismerek olyanokat is, akik az évek során sajnos „belelaposodtak” a szolgálatukba. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy kántor rendszeresen gyakoroljon és képezze magát. Nem tudom biztosan, talán Liszt Ferenc mondta: „ha egy nap nem gyakorlok, megérzem én, ha viszont két nap nem gyakorlok, megérzi a közönség”. Jó lenne, ha kántoraink mindig azzal a hivatástudattal végeznék szolgálataikat, hogy a liturgián ők is a jó Isten munkatársai, Isten dicsőségét szolgálják, s ha még szépen is énekelnek, akkor kétszeresen imádkoznak!      

Úgy tudom, az olvasás, mégpedig a hagyományos, könyv alapú olvasás elkötelezettje, többek között a Szent István Társulat könyveinek rendszeres megrendelője. Honnan a könyvek iránti vonzalma, hogyan sikerül ezt a mai világban tartani, megtartani? Miket olvas, mit ajánl másoknak, gyermekeknek, fiataloknak, hogyan nevel olvasásra másokat – ha tud e téren hatni? Mit gondol a világháló – könyv – mai fiatalok háromszögről?

Gyerekkorom óta gyűjtöttem a könyveket. Minden megspórolt pénzemen könyveket vettem, amit a rendszerváltás előtti időben magyar nyelven kapni lehetett az egyetlen kisvárosi könyvesboltban. Szerettem és ma is szeretem az új könyvek illatát. Természetesen ma nem azért veszek könyvet, hogy szagoljam, de akkor, annak idején, a betűk illatával magamba szívtam az olvasás szeretetét. Mivel akkor a televízió is inkább bútordarab volt, mint az emberi semmittevést elűző eszköz, így a szüleim esténként gyakran olvastak. Majd a rokonok és ismerősök közt cserélgették a kiolvasott könyveket. Már akkor felötlött bennem, hogy a könyv valami érdekes lehet, ha így képes lekötni és elvarázsolni az embert. Aztán a Robinson, Winnetou, Nemo kapitány, Koldus és királyfi, Egri csillagok mind meggyőztek arról, hogy olvasni jó. És azóta is annyira jó nekem olvasni, hogy már ettől a jótól függő is lettem. Mindig magával ragad a könyvek világa. Ezért számomra az olvasás álom, kaland, felfedezés, rácsodálkozás, gazdagodás. Úgy érzem, hogy minden könyv hozzáad valamit az életemhez, hogy minden elolvasott könyv által gazdagodik érzelmi és értelmi világom.

Papként kifejezetten is fontosnak tartom az olvasást. Ahhoz, hogy szépen, választékosan, értelmesen és lényegretörően tudjunk egy prédikációra felkészülni, sokat kell olvasnia. Aki papként nem olvas, egy idő után csak ismétli magát, majd „nesze semmi fogd meg jól” stílusban fog prédikálni. Ha Isten szavát hirdetjük, akkor illik, hogy azt kellő olvasottsággal és felkészüléssel tegyük.

Általában semmi nem megy át a kezemen olvasatlanul. Mindenekelőtt azonban a szakterületemhez tartozó könyveket olvasom, így a teológiai műveket, lelkiségi irodalmat, a magyar irodalom remekeit, pszichológiát és nagy érdeklődéssel a történelmet.

A gyerekeknek vagy fiataloknak a korosztályuk irodalmát ajánlom olvasásra. Különben bármit olvassanak, csak azt ne, ami megfertőzi hitüket, erkölcseiket és még egészséges világnézetüket.  Azt gondolom, hogy olvasni vagy szeret valaki, vagy nem. Ha nem szeret valaki olvasni, ha nem varázsol el valakit a szavak, gondolatok, események világa, akkor az ilyet nehéz rávenni az olvasásra. Papként többször előfordult már, hogy a predikációimban idézett könyveket a hívek később elkérték olvasásra.

Nemrég történt, hogy az egyik hívemmel és 11 éves kislányával egy bevásárlóközpontban voltunk. Egy könyvesstandnál megláttam egy ifjúsági regényt, amelyet megvettem a kislánynak azzal a feltétellel, hogy karácsonykor el kell mesélnie, miről szólt a könyv, mi tetszett neki belőle.

Az olvasáshoz idő és türelem kell. Ebben a mai „szököm ide, szököm oda” világban minden a gyorsaságról szól, így olvasni is mindent hamar és gyorsan kell, mert szakad a nyakunkba az információ. A fiatalok nagy része ezért szeret, szerintem, az internetről olvasni, tájékozódni, mert hamar hozzáfér bármihez. A sok negatív mellett a világhálónak is megvan a maga helye és haszna. Mert nagyon jól szolgálja a felgyorsult világ tempóját. De egy jó könyvnek azért most is más az illata…!   

Milyen volt a teológiai évfolyama, a tanulás, a közösségi élet, hogy látja ma az akkori és a mai papképzés lényegét?

Harmincnyolcan lendültünk neki a teológiai képzésnek, és hét év után tizenegyünket szenteltek fel. Ebből ötöt a gyulafehérvári főegyházmegye számára, hármat a szatmári és hármat a temesvári egyházmegye számára. Sajnos azóta egy társunk elhagyta hivatását, viszont vannak, akik közénk tartozónak számítanak, ők külföldön végezték tanulmányaikat, később szentelődtek, de velünk kezdtek. Röviden úgy jellemezhetném a közösségünket: jó csapat voltunk. Abban az időben a technológiai kütyük még nem szigeteltek el egymástól, így igazán jó közösséggé, jó társasággá alakultunk. Emlékezetes közösségi rendezvényeink voltak, a mikulásünnepségtől kezdve addig, hogy esténként megittunk egy-egy sört egy jó beszélgetés mellett a cölibárban (ez a teológia bárja). A szemináriumi program által biztosított keretek között teljesen emberien és normálisan éltük az életünket. Vigadtunk, bohémkodtunk, poénkodtunk, viccelődtünk, élcelődtünk, perlekedtünk, tanultunk, de tudtunk közösen és szépen imádkozni és ünnepet ülni. Mindannyian tudtuk ott, legbelül, ki az, akinek a hívására figyelnünk kell, kit kell követnünk.

Hogy milyen a mai papképzés, arra nincs rálátásom. Gondolom, hogy a már kicsivel több mint két generációnyi különbség köztem és a mostani kispapok között elég nagy idő, sok változást hozott a papképzés területén is. Annyi bizonyos, hogy azóta nagyon megcsappant a hivatások száma. Ezért tényleg komolyan kell kérnünk az aratás Urát, ne hagyja munkások nélkül aratását. Viszont hiszem, ha a papképzés Isten-orientált, Isten gondoskodni fog majd kellő számú munkásról, még ha a tizenegyedik órában is! (Ld Mt 20,1-16.)  

Volt szórványban és tömbkatolikus vidéken egyaránt: milyen élményei, tapasztalatai vannak, miben változtatta az otthonról hozott világnézetét, világlátását?

Minden vidéknek megvan a maga sajátossága, amely természetesen hat és alakít az emberen. Papi szolgálatomat a Zsil völgyi Petrozsényben kezdtem. Először megdöbbentett a kinevezés, mert gondolni sem mertem, hogy kerülhetek Gyulafehérvártól délebbre. De első hely, első szerelem jeligére négy szép évet töltöttem ott. Bár pasztorációs munkám java román nyelvű volt, ami főleg a legelején nem kis nehézséget okozott, hisz a liturgikus szaknyelvet elsajátítani nem volt egyszerű, most már hálás vagyok ezért a tapasztalatért. Utána sem volt részem annyi ragaszkodásban és szeretetben, mint amit Petrozsényben kaptam! Mivel az egész Zsil-völgyét öt pap látta akkoriban el, ezért a hívek nagyon értékelték azt, hogy vagyunk, és azt, amit értük teszünk. Egyszerűen örvendtek nekünk és őszintén kimutatták szeretetüket felénk. Bár székelyföldi viszonylatban a „világ végén” voltam, mégis nehéz szívvel jöttem el onnan.

Második segédlelkészi kinevezésem Sepsiszentgyörgyre szólt, ahol csupán egy szűk évet voltam, majd következett két év Csíkszeredában, a Kalász-negyedi Szent Ágoston plébánia-templomban. E helyeken nyelvi szempontból sokkal könnyebb volt, viszont a hívek nagy létszáma miatt a pasztorációt sokszor protokollárisnak éreztem.

Amit a Zsil-völgyében szomorúsággal nyugtáztam, az a nyelvi „elkorcsosodás”, ami úgy tűnik, ma már sajátosan jellemző minden vegyes vagy többségében románok lakta vidékeken. Szomorú, hogy a második, harmadik generáció már nem beszéli a magyar nyelvet. A magyar identitás megtörik, az anyanyelv értékét veszti. Ismertem olyan fiatal magyar házaspárt, akik egymás között románul beszéltek, mert: „úgy könnyebb”. Hadd említsek egy pozitív ellenpéldát is, egy olyan nagymamát, aki Farkaslakáról származik, és bár életének javát Petrozsényben élte le, még most sem tud tökéletesen románul. Két lányának azt mondta: „engem nem érdekel, hogy ti kikbe lesztek szerelmesek, kit választotok magatoknak, de az én házamban velem magyarul beszéljen”. Mindkét lányának a férje román, az egyik oltyán, nagyon szépen beszélik a magyar nyelvet. Istennek hála, vannak ilyen fehér hollók!

Széchenyi azt mondta: „nyelvében él a nemzet”. A végeken élő nemzetünk gyors fogyásának lehetünk tanúi. De ha még a nyelvét is feladja, akkor ez a folyamat hatványozottabban felgyorsul. Tudom, hogy katolikus egyházunk számára nem annyira a nyelv, mint a hit a meghatározó. De vallom, hogy egy vidék, egy-egy egyházközség elszórványosodását nemcsak külső dolgok befolyásolhatják és határozhatják meg, hanem az ott élők is. Ezért ha megőrzik nyelvüket és hitüket, akkor mindezek megtartják őket!     

Milyen ma Dicsőszentmártonban plébánosnak lenni? Hogyan hat Szőkefalva közelsége? Szent Márton, a templom, a közösség védőszentje, mit hozott az életébe?

Kilencedik éve vagyok Dicsőszentmártonban mint az egyházközség 12. plébánosa. Dicsőszentmárton régi dicsősége rég letűnt. A valamikor két segédlelkészes egyházközség lélekszáma már háromszáz alá apadt. A városban valamikor működő iparágak megszűntek, így munkalehetőség hiányában sokan elköltöztek, elvándoroltak, főleg a közép- és fiatal korosztály. A fiatalokat beszippantja a nagy városok vonzása, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben, akik itthon maradnak, azok az idősek. Gondolom, ez más egyházközségekre is jellemző, itt, Dicsőszentmártonban az utóbbi években csak az elmúlásnak vagyunk tanúi. Az utóbbi tíz év statisztikai adatai szerint volt 32 keresztelő, 19 esküvő és száznál több temetés, no meg több család is elköltözött. A keresztség és a házasság általában „exportra” történik. Hazajönnek keresztelni és megesküdni, de külföldön élnek, így nálunk csak anyakönyvi adatok. A 32 megkeresztelt gyerekből esetleg öt-hat él Dicsőszentmártonban. Az idén például egyetlen keresztelő, esküvő nem volt, viszont 11-en elhunytak. Ilyen adatok mellett ki lehet számolni az egyházközség jövőjét, amennyiben valami nem fog változni.

Szőkefalva vonzásköre nem akkora, mint egy több évszázados kegyhelyé, de azért még sokan jönnek el a Fény Királynőjéhez imádkozni, főleg minden hónap 17-én, amikor engesztelő imanapot tartanak. A dicsőszentmártoni hívek közül is többen szoktak ilyenkor részt venni az imanapon, viszont csak azok szoktak elmenni, akiknek személyes hitéletük számára ez fontos. Amúgy nem tapasztaltam, hogy a város hitéletére hatással lenne az, hogy Szőkefalván állítólagos Mária-jelenések voltak. Minderről azonban bővebben és kompetensebben a szőkefalvi plébános tud nyilatkozni.

Egyházközségünk ősi temploma a reformáció ideje alatt az unitárius felekezeté lett. Hosszú évszázadok után, 1899-ben épült fel a jelenlegi templom a párizsi Szentháromság-templom mintájára, aminek ugyancsak Tours-i Szent Márton a védőszentje, amely a templom szentélyében, nagyon szép üvegfestményen látható. Szent Márton mint ifjú katona és katekéta abban a klasszikus és általunk is jól ismert formában van ábrázolva, amint köpenyét kettészeli és megosztja a didergő koldussal. Érdekes, hogy a templom szentélyében az üvegfestmény kisebb, mint a keret, így a hiányzó részt egy darabig egy varrottas terítővel takartuk el. A terítő állandóan porosodott és beszennyeződött, a cserélése meg felért egy akrobatamutatvánnyal, így faragtattam egy oda találó fatáblát, amelyre szerettem volna egy Szent Mártontól származó idézetet íratni. Mivel a „non recuso laborem” – „nem vonakodom a munkától” Szent Mártontól származó mondatot a legtöbben Isten szolgája Márton Áron püspöki jelmondatával asszociálták volna, így végigolvastam Szent Márton életét, abban találtam meg a számomra igen mély üzenettel teli mondatot. „Amikor már egy ideje láz gyötörte, […] szemét és kezét folyton az ég felé fordította, és fáradhatatlan lélekkel szüntelenül imádkozott. Mindig hanyatt feküdt, s mikor a papok kérlelték, hogy oldalára fordulva könnyebbüljön meg egy kicsit, azt mondta: »Hagyjátok, testvéreim, hagyjátok, hadd nézzem inkább az eget, semmint a földet, hogy lelkem az Úr felé táruljon«.” Ezt faragtattam a fatáblára: „lelkem az Úr felé táruljon”. Azt szeretném, ha oly módon tudnánk élni, hogy lelkünk mindig az Úr felé táruljon!

Ez év nyarán naponta írt gondolatokat a RomKatra…

Gyakran szoktam a Szentírást olvasni, próbálom üzenetét a szívembe zárni. A napi evangéliumok végigkísérik az életemet, hisz a mindennapi szentmisék alatt, sőt már előtte el szoktam olvasni azokat. Nyilván teljesen más, amikor egy evangéliumi részből prédikációra kell felkészülni, és teljesen más, amikor csak pár mondatos gondolatébresztőt kell írni. Próbáltam kellő teológiai megalapozottsággal megragadni a napi evangéliumok fő üzenetét. A fő üzenetük alapján pedig a személyes megérintettségem volt a meghatározó, az, hogy mit üzent számomra az evangélium. Nagy kegyelmi időszak volt az a két és fél hónap, ami alatt napi rendszerességgel ráállítottam életem frekvenciáit arra, hogy mit üzen számomra és általam mások számára az Úr. Adja Isten, hogy a RomKaton „elszórt” gondolataim sokak életének bő terméseivé válhassanak!