Megkülönböztetés, a nehéz örökség

Hogyan találkozol a megkülönböztetéssel? – segítő szakemberek válaszoltak

0
291
DOCAT – Mit kell tennünk? A Katolikus Egyház társadalmi tanítása. Fotó: Merényi Zita

Mindenki Isten teremtménye, egyedi és megismételhetetlen, szeretetre méltó, helye van ebben a világban, teremtőnk magát mutatja meg általa – ezen gondolat sokféle formájával találkozik az ember, és ha a szeretet útját járja, iparkodik, hogy eszerint élje hétköznapjait. Hol sikerül ez, hol nem, van, hogy a nap végén, mikor cselekedeteit számba veszi, nem adna magának átmenőt. Még szerencse, hogy nem mi húzzuk magunknak a strigulákat.

A jócselekedeteket nagyra tartó ember, bármennyire is iparkodik, hogy lelkiismeretének furdalását elkerülje, azt nem tudja megúszni, hogy ne találkozzon olyanokkal, akiknek más a céljuk. Azokkal, akik az elfogadás helyett a megkülönböztetést tudják művelni, és lehetőleg oly módon, hogy te nálam kevesebb vagy nőként, sérültként, idősként, mandulaszeműként… Gyakori a megkülönböztetés, és ritka az, amikor az embernek erejéből telik, hogy az eltiportnak pártját fogja, a kisebbet jó keresztény módjára megvédje.

A Gyulafehérvári Caritas munkatársai körében több településen jött létre kisebb csoport, az úgynevezett DOCAT-osok, amelynek tagjai éppen ezt a témát boncolgatták az elmúlt napokban. Segítő szakemberek, akik a Caritas körében Ferenc pápa kezdeményezésére vállalták, hogy az egyház társadalmi tanítását jobban megismerik, ha már munkájuk amúgy is a cselekvő szeretetben gyökerezik. Sajgó Balázs, a szeretetszolgálat lelki igazgatója és Pápai József humánerőforrás-menedzser vezetésével havi rendszerességgel találkoznak a kiscsoportok, hogy a kereszténység a mai korban is élhető életforma lehessen számukra, és példa azoknak, akik erre nyitottságot mutatnak.
Az e célra kiadott DOCAT nevet viselő kötet fejezeteinek olvasása, átelmélkedése és a hétköznapok megtapasztalása közötti kapcsolat volt a téma, amikor kollégáknak tettük fel a kérdést: hogyan találkozol munkakörödben a megkülönböztetéssel, hogyan viszonyulsz ezekhez a helyzetekhez, tudsz-e a kiszolgáltatott pártjára állni?

„A munkám és a magánéletem során is sokféle megkülönböztetéssel találkozom – mondja a háromszéki Bogdán Beáta szociális munkásként önkéntes koordinátor a szervezetnél, részletezve kijelentését: – A jó anyagi körülményekkel rendelkező sajnálkozva vagy lenézően tekint a szegényebbre. A fogyatékkal élőket a társadalom sok esetben haszontalanként bélyegzi meg. Az idősek néhol a tudás és bölcsesség hordozói, mégis gyakran előfordul, hogy csak egy segítséget igénylő, funkcionalitását elvesztett személynek látják. Pedig bármennyire is különbözőek az emberek külső vagy belső tulajdonságaik alapján, mégis a méltóságunk alapja, az isteni szikra mindannyiunkban ugyanaz.”

A felnőtt fogyatékkal élők nappali foglalkoztatójában, a Szent Ágoston-központban dolgozik pedagógusként Gheorghiță Emilia Katalin. Nem kerülik el a megkülönböztetések, és a kérdést is gyakran teszi fel magában: mit tehetne ellene?

„A lakosság érzékenyítése adja a legnagyobb kihívást. Míg külföldi munkám során teljesen normális volt kimenni a fogyatékkal élővel akár moziba vagy vásárolni, addig itthon sajnos nem ennyire egyértelmű az elfogadás. A jó Atya egyformán szeret bennünket, hiszem, hogy mindenkire annyi terhet tesz, amennyit el tud viselni. Megfigyelhető, hogy a kis gyerekek mennyire nyitottak, nem hiába hozza fel Jézus a gyerekeket példázataiban. Mi is így kellene viszonyuljunk: nyitottan és elfogadóbban embertársainkhoz.” Katalin a megkülönböztetésnek egyetlen semlegesítőjét gondolja hatékonynak: „Fontos, hogy tudjuk Isten hogyan lát minket, fontos az elcsendesedés, a magunkra figyelés. Hiszem, ha én boldog vagyok, az ellátottjaink is megérzik ezt a boldogságot, belső békét és könnyebb a közös munka.”

András Ildikó ugyanitt intézményvezetőként és szociális munkásként a megkülönböztetés mellett a csodálattal is találkozik:

„Amikor más programokból látogatnak meg bennünket a munkatársak, sokszor vallják be, hogy én erre nem lennék képes, én nem tudnám ezt a munkát végezni, amit ti. Ilyenkor nem a sajnálatot vagy a megvetést látom a szemükben, hanem azt, hogy felnéznek a munkatársaimra, ilyenkor tudatosodik bennem is az, hogy a munkatársaim hétköznapi hősök, akik nap, mint nap hozzájárulnak ahhoz, hogy a fiataljaink hasznos, aktív és elismert tagjai legyenek a társadalmunknak. Ilyenkor gondolok arra, lehet, hogy még van egy-két furcsa szempár, amellyel találkozunk az utcán, miközben valahova megyünk a fiataljainkkal, de a furcsa szempár mögött ott van a csodálat, hogy te milyen erős, csodálatos ember vagy, hogy ilyen rendkívüli értéket bíztak rád.”

Garai Levente mentálhigiénés szakember útjukat kereső, célokat kitűző hátrányos helyzetű fiatalok mentora az Iránytű-program keretében. Azt mondja, nincs értelme differenciálni, hogy a hátrányos jelleg gazdasági vagy szociális-e, mert a kettő együtt jár, és a legszomorúbb, hogy „ez az állapot öröklődik és ez egy nehéz örökség. Generációkon át hordják és továbbítják a következő nemzedéknek, nem azért, mert így akarják, hanem mert már elfelejtették, illetve meg sem tudták tanulni, hogyan cselekedhetnek magukért, hogy jobb helyzetbe kerüljenek. A másik szomorú valóság, hogy segítő szakemberekként vagy segítő szándékú felebarátként ha melléjük állunk, az eredmény csak sok közös kudarc után, hosszú távon fog látszani, s ez gyakran a motivációjuk elvesztéséhez vezet. Arra lenne szükség, hogy a hosszú távú tervezés mellett tudjunk olyan kereteket biztosítani, ahol gyors és kézzelfogható eredmények, sikerek is vannak, hogy ezekre támaszkodva lehessen hosszútávon is változtatni.

McAlister Magdolna azért a csoportért felel, akik a búzásbesenyői Gondviselés házában az idősek gondját viselik. Feltették már neki azt a kérdést, hogy akkor is befogadnak, ha román vagyok? Volt már példa arra, hogy hozzátartozót kellett rendre utasítson, tudatva vele: az idősek otthonában a nagyszülőjével ő ilyen hangnemet nem engedhet meg magának, és mindig igyekszik hangsúlyozni, a Gondviselés házában, nem a mássága, hanem az embersége határozza meg az embert. Hogyan állnak ki a bántottért? McAlister Magdolna tömören fogalmaz: „Akit bántanak, azt mi fokozottan szeretjük.”

Egy csapat egy szervezet berkeiből, segítő szakmát és hivatást élő emberek, mégis mennyire másként látják a megkülönböztetést, és mennyire különböző az eszközük is, mellyel csillapítják a fájdalmakat. Olyan, amelyeket örökségük ösztönöz, kereszténységük diktál, és másságuk, esendő emberségük enged. Annak jó, aki tudja, hogy valaki, aki kikezdhetetlen, neki mindig pártját fogja. Talán valami ehhez fogható lehet a kereszténység mint életforma.

Balázs Katalin