Az imádság az élet alapvető valósága, az ember üdvössége

Ferenc pápa szerdai katekézise

0
263
Fotó: Vatican News

Az ima az emberi élet szerves része, melyben az ember hódolattal fordul az Isten felé, hogy utána tisztelettel tekintsen minden fivérére és nővérére. Második katekézisét tartotta Ferenc pápa szerdán a zsoltárimádságáról, ezúttal is a VI. Pál aulában.

„A zsoltárok sorában gyakran feltűnik egy negatív figura, mégpedig a „hitetlen” alakja, aki úgy él, mintha nem is létezne az Isten, aki bármiféle transzcendens vonatkozást nélkülöz, önteltségét semmi sem fékezi, és nem tart semmiféle ítélettől” – kezdte katekézisét a pápa, utalással a 36. zsoltár korábban felolvasott szavaira: „Az álnok ember szívét gonoszság uralja, szeme előtt nincs istenfélelem. Azzal ámítja magát bensőleg, hogy bűnét senki föl nem fedi és el nem ítéli. Szájának beszéde gonoszság és csalás, megszűnt okosat gondolni és tenni a jót. Fekvőhelyén gazságról álmodik, a rossz úton marad, a bűntől nem irtózik. Uram, irgalmad fölér az égig, hűséged a felhőkig” (Zsolt 36,2−4.6.8−9).

A transzcendensre hivatkozás tesz teljesen emberré bennünket
A zsoltár emiatt olyan imádság, mely az élet alapvető valósága. Az embert az abszolútra, a feltétlenre, a transzcendensre hivatkozás teszi teljesen emberré, amit az aszketika mesterei „szent istenfélelemnek” hívtak. Ez határt szab önmagunknak, megakadályozva, hogy az életbe ragadozó mohósággal vessük magunkat. Az imádság ugyanis az ember üdvössége, ámbár vannak katolikusok, akik hamis módon imádkoznak és az ilyenek templomba is csak azért járnak, hogy divatos önmagukat mutogassák – állapította meg Ferenc pápa.

Az imádság révén, a fivér és a nővér, még az ellenség is fontossá válik
Az imádkozó ember számára minden dolog jelentőséget nyer, mintha Isten maga venné kézbe azokat, hogy valamiképp ezáltal átalakítsa. A legrosszabb módon az Istent a fáradt és megszokottá vált imádsággal szolgáljuk, mint a papagájok. Nem, az ember a szívével imádkozik! – szögezte le a pápa. Az imádság az élet közepe. Az imádság révén, a fivér és a nővér, még az ellenség is fontossá válik. A pápa az első szerzetesek egyik ősi mondását idézte: „Boldog az a szerzetes, aki Isten után az összes embert úgy tartja, mint az Istent”. „Aki imádja Istent, szereti a testvéreit. Aki tiszteli az Istent, tiszteli az embereket”.

A zsoltár az imádság nagy iskolája
Az imádság nem nyugtatószer, mely az élet szorongásait csillapítja. Az imádság felelőssé tesz, ahogy azt a Miatyánk imádságban látjuk. Hogy így tudjunk imádkozni, a zsoltárok mint egy iskola, tanítanak bennünket imádkozni. A zsoltár egyszerű szavakkal imádkozik, sokszor az élet sebhelyeinek a lenyomatával. Ezeket az imákat először a jeruzsálemi Templomban imádkozták, aztán a zsinagógákban. Ferenc pápa idézte a Katolikus Egyház Katekizmusát (2588): „A zsoltárok imádságának sokféle kifejezése egyszerre ölt formát a Templom liturgiájában és az ember szívében”. Ezért az ember személyes imádsága először Isten népének imádságából merít és abból táplálkozik és aztán az egyház népének az imádságából.

A zsoltárimádságban az egész világ jelen van
A zsoltárok is egyes szám első személyben bizalmasan elmondják az egyes emberek legbensőbb gondolatait és problémáit, ezért közös örökséget alkotnak egészen addig menően, hogy mindenki és mindenhol imádkozza. A keresztények imádsága magában hordozza ezt a lélegzetvételt, ezt a lelki feszültséget, mely együtt tartja a templomot és a világot. A zsoltárimádságban az egész világ jelen van és hangot ad a szegénynek és az elnyomottnak, ahogy a 12. zsoltár mondja: „Szól az Úr: Fölkelek, mert a gyöngéket elnyomták, a szegények sóhajtoznak, és szabadulást viszek mindenkinek, aki sóvárogja” (Zsolt 12,6). Isten figyelme a 33. zsoltárban az egész világ történelmére tekint: „Az Úr letöri a pogányok támadását, a népek terveit meghiúsítja. Örök érvényű az Úr határozata, nemzedékről nemzedékre száll szívének gondolata” (Zsolt 33−10−11). Ferenc pápa János apostol tanítására hivatkozott, aki szerint: „Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1 Jn 4,19−21).

Kerüljük a mindennapok ateizmusát, amely nem ismeri el a másikban rejlő istenképet
A Szentírás elfogadja az egyén esetét, aki jóllehet őszintén keresi az Istent, nem tud vele személyesen találkozni. Ám Isten nem viseli el annak az ateizmusát, aki tagadja az istenképet, amely bele van vésve az emberbe. Ez a mindennapok ateizmusa: én hiszem az Istent, de a többiektől távolságot tartok és még gyűlölhetem is őket. Az Isten képére teremtett ember el nem ismerése szentségtörés és gyalázat, a legnagyobb sértés, amit Isten oltárára vihetünk. A zsoltárok imádsága abban segít bennünket, hogy ne essünk a „hitetlenség” kísértésébe, vagyis úgy éljünk és imádkozzunk, mintha Isten nem létezne és mintha szegények sem lennének – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.

Forrás: Vértesaljai László SJ / Vatican News