Filmbemutató, zászlószentelés, ünnepi szentmise és emlékfaültetés

Tamás József püspök vezette a hajdúnánási X. Székely Menekültek Emléknapja ünnepségsorozatát

0
707
X. Székely Menekültek Emléknapja ünnepségsorozata - Hajdúnánás • Fotó: Életünk havilap

Tizedik alkalmához érkezett a 2011-ben életre hívott és Székely Menekültek Emléknapja néven ismertté vált, a hajdúk és a székelyek 104 évvel ezelőtti sorstalálkozását felelevenítő rendezvény Hajdúnánáson. Az idei kétnapos jubileumi eseményt a helyi Római Katolikus Egyházközség a budapesti Misszió Média Kiadó társszervezői és a Magyarság Háza együttműködői partnerségével a Nemzeti Összetartozás Éve jegyében szervezte 2020. szeptember 19–20-án. A hajdúnánásiak nagy örömére, Juhász Imre c. kanonok, plébános és Buczkó József címzetes múzeumigazgató, egyházközségi világi elnök meghívását mindkét díszvendég: Tamás József nyugalmazott gyulafehérvári püspök atya és Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója is elfogadta.

A program szeptember 19-én, szombaton este a Bocskai Filmszínházban a Küzdve és bízva – Jakab Antal püspök életútja című dokumentumfilm vetítésével kezdődött, amelyen Juhász Imre plébános és Nagyné Legény Ildikó alpolgármester köszöntőszavait követően Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója osztotta meg ünnepi gondolatait a jelenlévőkkel. „Köszönet az elődöknek a befogadásért, a kitartásért, a maiaknak pedig az emlékezésért, hogy nem hagyják a feledés homályába veszni a múltat, amelyből a jelen és a jövő sarjad” – fogalmazott a minden magyar összetartozását jelképező budapesti intézmény vezetője. A filmvetítés előtt és után a Vitéz Makláry Lajos Városi Énekkar két-két énekét is meghallgathatták a jelenlévők.

Csibi Krisztina ünnepi beszéde Hajdúnánáson a X. Székely Menekültek Emléknapján
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Megjelentek! Bár az a több mint száz évvel ezelőtti esemény, amire emlékezni összegyűltünk ezen a hétvégén, ahogy az elmúlt tíz évben is tették Hajdúnánáson, igencsak alkalmas az elmélkedésre, mint: mi a célunk az események évenkénti felidézésével, milyen üzenetet tudunk ezzel átadni a felnövekvő generációknak, ki tudjuk-e fejezni a hálánkat Istennek és embernek, tudunk-e még könyörületet gyakorolni embertársainkon, hogyan élnénk meg ma ezt a vészterhes korszakot…, mégsem szeretnék hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni.

Röviden azért megemlítem, hogy van két szó, két fogalom, amelyek szinte azonnal az eszembe ötlöttek, amint kézhez vettem a meghívást erre a mostani alkalomra, és amelyek az elmúlt hetekben minduntalan vissza-visszatértek a gondolataimban, nem igazán hagytak nyugodni.

Szinte akaratlanul, mondhatni, ösztönösen próbáltam kezdeni velük valamit.

Két olyan szóról, két olyan fogalomról beszélek, amelyeket az utóbbi években tudatosan próbáltak – és próbálnak lankadatlanul mind a mai napig – kijátszani a világ legveszélyeztetettebb vallását gyakorlókkal, a keresztényekkel szemben.

Menekülés és befogadás. Ez az a két szó. Próbatétel a menekülők és próbatétel a befogadók számára.

Próbatétel azok számára, akiknek az élete a tét, de nemcsak saját magukért futnak, hanem egy népcsoport, egy nemzet túléléséért is küzdenek. Keresik azt a legközelebbi helyet, ahol a közvetlen életveszély talán már nem fenyegeti őket. Ahonnan még van, ahonnan még lehet visszaút a szülőföldre. Nem többet, egy kis biztonságot keresnek tehát. Nem követelőznek, nem akarják rákényszeríteni akaratukat vendéglátóikra.

És próbatétel azok számára, akik esélyt kaptak a Gondviseléstől arra, hogy gyakorolják a befogadást, az irgalmat – tehát a szeretetet. Gyakorolják egy olyan világban, ahol semmi sem biztos, bizonytalannak látszik a holnap, a holnapután pedig esetleg egyáltalán nem is látszik.

És most gondoljunk rövid időre az Egyiptom felé menekülő Józsefre, Máriára és a csecsemő Jézusra. No meg persze Heródesre, és mindazokra, akik parancsra vagy önként – netán még kéjjel is – a Megváltó életére törtek. Akkor még sikertelenül.

Amikor néhány évvel ezelőtt Vencser Lászlótól a székely menekültek emléknapjáról hallottam, azonnal megéreztem ennek az eseménynek a különleges értékét. Valószínűleg azért tudtam azonosulni az üzenetével, mert magam is egy olyan családnak vagyok a leszármazottja, amely a XVIII. század második felében volt kénytelen elhagyni Székelyföldet. Őseim a madéfalvi veszedelem után menekültek előbb Moldvába, majd a soknemzetiségű Bukovinában hozták létre magyar nyelvű és kultúrájú falvaikat. A túlnépesedés következtében több alkalommal vándoroltak ki csoportjaik, hoztak létre székely településeket szerte a Kárpát-medencében és a világban. Így jöttek létre bukovinai falvak az Al-Dunán – Székelykeve, Sándoregyháza, Hertelendyfalva –, Dél-Erdélyben – Sztrígyszentgyörgy, Csernakeresztúr és Déva – vagy épp a tengerentúlon, Kanadában és Brazíliában. A Bukovinában maradt mintegy 14 000 fős közösség 1941-ben került Magyarországra, az akkor visszatért délvidéki területre, Bácskába. 1944-ben azonban a háború viszontagságai ismét menekülésre kényszerítették családjainkat, akik aztán 1945 tavaszán leltek új otthonra Dél-Dunántúlon, Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyékben. A szó, „menekülés”, elválaszthatatlan tőlünk, bukovinai székelyektől. Olyan, mintha hozzánk nőtt volna. Csak ezzel együtt értelmezhető az útközben sokféle hatással gazdagodott kultúránk, de az idegen környezetben a XVIII. század óta megőrzött nyelvünk és a legarchaikusabb réteghez tartozó „keserves” dalaink is, amelyeknek fő motívuma a bujdosás, a szülőföld iránti vágyakozás.

Nem volt könnyű világ 1916-ban. Háború, nélkülözés, árulás. Eleinket erősen megpróbálta a Jóisten. De száznégy évvel ezelőtt Hajdúnánás, a hajdúnánásiak, a Hajdúság – mondhatjuk, a magyarság – kiválóan vizsgázott. Az élet talán legnehezebb tantárgyából, a szeretetből kapott csillagos ötöst. Mint ahogy elismerésre méltóan viselkedtek a menekültek is, akik nem éltek vissza a vendégszeretettel. Köszönet az elődöknek a befogadásért, a kitartásért, a maiaknak pedig az emlékezésért, hogy nem hagyják a feledés homályába veszni, nem hagyják eltörölni a múltat, amiből a jelen és a jövő sarjad.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és köszönöm, hogy itt lehetek Önökkel!

(Elhangzott 2020. szeptember 19-én, szombaton este a Bocskai Filmszínházban és kérésre 2020. szeptember 20-án, vasárnap délelőtt a római katolikus templomban is.)

X. Székely Menekültek Emléknapja ünnepségsorozata – Hajdúnánás • Fotó: Életünk havilap

Leng a Befogadó Szeretet Zászlója

Szeptember 20-án, vasárnap délelőtt a hajdúnánási római katolikus templom kertjében az ünnepi szentmise előtt az egyházközség négy fiatalja a templomajtó elé vitte a befogadó szeretet kifeszített zászlóját, majd azt Tamás József püspök ezekkel a szavakkal áldotta meg: „Mindenható Istenünk, áldd meg ezt a zászlót, amely a hajdúk és a székelyek összetartozásának jeleként fog lobogni, s amely arra a nagy szeretetre, együttérzésre emlékeztet, amit száz évvel ezelőtt az itt élő emberek mutattak meg a háború borzalmai elől menekülő magyar testvéreiknek. Add meg, kérünk, hogy ez az igazi keresztény lelkület mindig ott éljen népünk szívében, igazi testvérként tudjon élni s eredményesen tudja megvívni a megmaradásért és sorsának jobbrafordulásáért vívott harcát.”

X. Székely Menekültek Emléknapja ünnepségsorozata – Hajdúnánás • Fotó: Életünk havilap

A zászló 90 cm széles és 130 cm hosszméretű, anyaga selyem, kialakítása függőlegesen három részre tagolt. Buczkó József címzetes múzeumigazgató tervezte, aki a zászló célját, színeit, szimbólumrendszerét és használatának rendjét így ismertette: „Célja, hogy jelképeivel emlékeztessen az 1916 és 1918 közötti eseményekre, amikor Hajdúnánás népe 3200 székely menekülttel osztotta meg hajlékát, ugyanakkor kifejezze a székelyek és hajdúk összetartozását, barátságát, testvéri kapcsolatát. Az égkék a Szűzanya, az égi édesanya, Babba Mária színe. A béke, a hit szimbóluma, a szeretet kifejezője. Egyszersmind a két népcsoport jelképe is, amely a székelyek és a hajdúk zászlóján egyaránt testet ölt. A fehér a hajdúk zászlójának másik színe. A hűség, a jóakarat szimbóluma. Kifejezi a két népcsoport ragaszkodását, hűségét egymáshoz. Az aranysárga a székely zászló központi jelképe. A kékkel együtt Erdély ősi szimbóluma, amely egyben a Csíki-medence főfolyójára, az Oltra is utal. A székelyek és hajdúk egymás iránti bizalmát jelképezi. A közepén két vörös szív látható. A Biblia tanítása szerint a szív mint a Szentlélek lakhelye Krisztus véráldozatának és a keresztényi szeretetnek a jelképe. Az alsó, nyitott szívmotívum a hajdúk nyitott szívére utal, amelyből a fölötte lévő tömör szív jelképében kivirágzott a befogadó szeretet. Ez a szimbólum egyben a székelyek őszinte hálájának kifejezője is. A jövőben évente egy alkalommal, a Székely Menekültek Emléknapján mint az ünnepnap szimbóluma, ünnepélyes felvonását követően, a templom előtti zászlótartón leng majd, az év többi napján pedig a templombelsőt ékesíti.”

Miután Tamás József püspök megáldotta a Befogadó Szeretet Zászlóját, azt a helyi egyházközség fiataljai ezúttal is ünnepélyesen felvonták a templom előtti zászlórúdra.

Keressük Istent és építsük országát!

A zászlószentelést és -felvonást követte a szentmise, az Újfehértói Római Katolikus Egyházközség Felnőtt Énekkarának zenei szolgálatával. Szentbeszédében Tamás József püspök rámutatott: a tizedik Székely Menekültek Emléknapja egybeesik a trianoni diktátum századik évfordulójával. „A világháború és benne a menekülés, valamint a trianoni tragédia fájdalmas emlékeket idéz számunkra. Mindkét esemény a világháború szomorú következménye” – mondta, és felidézte, hogy 41 székely településről érkeztek menekültek 1916-ban Hajdúnánásra, akiket a hajdúk befogadtak és akikről ott tartózkodásuk évei alatt nagylelkűen gondoskodtak. „Hálásak vagyunk a szeretetnek ezért a nagy gesztusáért. Hisszük, hogy a Jóisten mindezt beírta javatokra az Életkönyvébe” – fogalmazott a szentmise főcelebránsa és szónoka.

Tamás József püspök szentbeszéde a X. Székely Menekültek Emléknapján

Szeretettel köszöntelek mindannyiotokat, akik itt vagytok, akik fontosnak tartottátok, hogy a Székely Menekültek Emléknapját ápoljátok! Szeretettel köszöntöm Ft. Juhász Imre c. kanonok, plébános urat és Buczkó József világi elnök, múzeumigazgató urat, akik sokat tettek azért, hogy a hajdúk és a székelyek között ennek a világháborús eseménynek nyomán barátság alakuljon ki. Hálásan köszönöm nekik e napra szóló meghívásukat, amelyet örömmel fogadtam el, azzal a bizonytalansággal, hogy a napjainkat megkeserítő koronavírus lehetővé teszi-e a személyes jelenlétet.

A Székely Menekültek Emléknapja létrehozásának 10. évfordulójára a trianoni békeszerződés 100. évfordulóján került sor. E kettős alkalom: a világháború és benne a menekülés, valamint a trianoni tragédia fájdalmas emlékeket idéz számunkra. Mindkét esemény szorosan összekapcsolódik, hisz’ mindkettő a világháború szomorú következménye.

A világháborúban sokaknak kellett elhagyni otthonukat, hogy mentsék életüket. Sokaknak kellett elveszteniük szeretteiket, katonának behívott férjeiket, gyermekeiket. A ma felavatott emlékzászló szalagján 41 székely település neve lehetne, ahonnan ide hozzátok érkeztek menekültek s akiket ti nagylelkűen befogadtatok, róluk gondoskodva. Kisgyermekként a menekültek között volt főegyházmegyénk egyik későbbi főpásztora is, dr. Jakab Antal, akit nemcsak ez az esemény tett próbára, hanem az elmúlt rendszer kegyetlensége is, hisz’ 13 évet töltött börtönben hitéért, egyháza iránti hűségéért. Hálásak vagyunk a szeretetnek, a szolidaritásnak ezért a nagy gesztusáért. Hisszük, hogy a jó Isten mindezt beírta javatokra az Életkönyvébe.

A trianoni békeszerződés 100. éve ennek az előbb vázolt eseménynek a fájdalmát még jobban fokozza, hisz’ ebben a háborúban nemcsak anyagi kár és emberélet-veszteség ért bennünket, hanem a hazát is szétdarabolták, hétfelé szakították. S azóta ennek a szétszakítottságnak a megpróbáltatásai életünk részévé váltak, nemcsak a múltnak, de jelenünk részévé is. Nálunk, Erdélyben napjainkban is magas szinten szítják a magyarellenességet. Államelnöki uszító megnyilatkozás, ügyészségi igazságtalan végzések borzolják kisebbségbe kényszerített népem kedélyét. Állandóan felróják, hogy kétségbe vonjuk a trianoni szerződés jogosságát, hogy szóvá merjük tenni jogsértéseinket. Állandóan azzal vádolnak, hogy veszélyeztetni akarjuk az állam területi egységét, és nem jó szemmel nézik, ha a sarokba térdepeltetett helyzetünkből, kisebbségi sorsunkból kiemelkedni szeretnénk. Újra és újra azt halljuk: „Ki a magyarokkal az országból!”

És mi széttépve és összetörten, gyötrelmekkel meggyötörten mégis élünk és élni fogunk, ha a nemzeti összetartozásunkon fáradozunk. Ezért lett június 4-e a nemzeti összetartozás napja, ezért lehetünk újra magyar állampolgárok és ezért kapunk anyagi támogatást is a jelenlegi magyar vezetőinktől, hogy úgy egyházi, mint gazdasági életünk kibontakozhasson.

A Befogadó Szeretet Zászlója is és a 10. alkalommal megrendezett Székely Menekültek Emléknapja is mélyítse el ennek az összetartozásnak tudatát. Arra kérem a jó Istent, hogy áldja meg azokat, akik ezen fáradoznak, és vezesse jó útra azokat, akik ördögi módon a viszály, a rombolás magvait hintegetik. Áldja meg a jó Isten a plébános atyát, Buczkó József világi elnököt, múzeumigazgatót mindazért, amit itt a hajdúk és székelyek együvé tartozásáért tettek és tesznek. És legyen veletek, kedves jelenlevők, segítsen mindannyiotokat, hogy a szentistváni örökséghez méltó módon magyarként és keresztényként tudjatok élni.

­Szeretnék a mai vasárnap (évközi 25. vasárnap) üzenetéből is néhány gondolatot kiemelni. Egy remetéhez az erdő sűrűjében odatévedt egy vadász. Mindketten azt kérdezték egymástól: „Mit keresel te itt?” „Vad után szaladok, és addig nem nyugszom, amíg el nem kapom” – felelte a vadász. „Én meg az Isten után szaladok és addig nem nyugszom, amíg el nem érem” – válaszolta a remete. Mennyi mindent keres az ember a mindennapi életben! Keresi a maga igazát. Az elveszített egészségét. A boldogulását. A meleg otthont… és mi mindent lehetne még felsorolni, amit keres itt a földi életben az ember. Mindezeket keresheti az ember mindaddig, amíg nem tapad hozzá bűn. Az Úr Jézus azonban az evangéliumban arra buzdít bennünket: Keressétek először Isten országát és a többi mind-mind hozzáadatik nektek! Isten országát kellene keresnünk. Igen, mert mi csak addig vagyunk igazán emberek, amíg alávetjük magunkat Istennek, Isten törvényeinek. Amilyen mértékben meghal az Isten az embernek a tudatában, olyan mértékben hal meg az ember a maga emberségében. És minderre tanú a mi mai világunk. Az embertelenségnek annyi, de annyi formája mételyezi meg a mi emberi világunkat, a mi emberi életünket! Istent kell keresnünk, az Istennel való kapcsolatunkat kell ápolnunk és elmélyítenünk. Ezt akarja maga a Jóisten is. És ezért, ahogy a mai evangéliumban az Úr Jézus ebben a példabeszédében felvázolta, hív bennünket, hogy országának építői legyünk, az Ő szőlőjében munkások legyünk. Hogy együtt építsük Isten országát itt a földön már, és úgy építsük, hogy majd Isten örök országának részesei legyünk. Ahogyan az Úr Jézus vázolja, hogy Isten a nap különféle időszakaiban is kimegy a piacra, hogy az ott lézengő embereket megszólítsa és hívja, úgy gyermekkorban, ifjúkorban, felnőttkorban és öregkorban is hív Isten bennünket, hogy az Ő munkatársai legyünk. Áldottak azok az emberek, akik meghallják ezt az isteni szót és beleállnak ebbe a szép munkába, Isten országának az építésébe. Áldottak azok az emberek, akik nem irigyek a többiekre. Nem irigyek a későn jöttekre, akiket Isten még az utolsó pillanatban is elfogad, és akiket szintén úgy jutalmaz meg, amint azokat, akik reggeltől, déltől vagy délutántól dolgoznak ezen a szép munkán.

Szeretett Jó Hívek! Az lenne az igazi és szép, és az kellene hogy jellemezzen bennünket, hogy helyén van az eszünk. Mert olyan világban élünk, amelyben rengeteg kihívásnak, csábításnak vagyunk kitéve. Ez a liberális gondolkodású világ olyan könnyen és olyan hamar tud bennünket magával ragadni, továbbsodorni a gonoszságba, a rosszba és ezzel együtt a vesztünkbe. Ezért lenne nagyon szép és nagyon jó, ha az eszünk a helyén lenne, ha tudnánk jól gondolkodni, ha tudnánk mindent jól megfontolni, és ne engedni, hogy magával sodorjon bennünket a mai globalizálódó világ. Ezért a próféta felhívása – Keressétek Istent, amíg megtalálható – igazi feladatunk legyen. Ahogy a remete, úgy mi is addig meg ne nyugodjunk, amíg rá nem találunk a helyes és igazi útra, és az Istennel való kapcsolatunkat el nem mélyítjük. Így lesz értéke a mi emberi életünknek. Segítsen ebben bennünket a Jóisten. Ámen.

(Elhangzott 2020. szeptember 20-án, vasárnap délelőtt a hajdúnánási római katolikus templomban.)

A szentmise végén, amelyen Szaplonczay Gergely helyi görögkatolikus parókus és Papp Tamás újfehértói káplán is szolgált, Juhász Imre atya kezdeményezésére az emlékezők újból meghallgatták Csibi Krisztina igazgató asszony ünnepi beszédét, majd miután elénekelték a pápai, a magyar és a székely himnuszt, a Boldogasszony anyánk szavaira kivonultak a templomkertbe elültetni az Összetartozás Fáját.

X. Székely Menekültek Emléknapja ünnepségsorozata – Hajdúnánás • Fotó: Életünk havilap

Kapaszkodik a talajba a Krisztusfa

A két éve felavatott Boldogasszony Kertjében, a Mária-fülkék előtt, a tavaly elültetett emlékfa mellett és a templom falán álló Jakab Antal-emléktáblával szemben az idei megemlékezésen a katolikus közösség újabb fát ültetett: a Nemzeti Összetartozás Fáját. A facsemete fajtája Krisztusfa, más nevein koronaakác, lepényfa, glédics, gledícsia. Észak-Amerikából származik, testvére Közel-Keleten is tenyészik. A népnyelv szerint tövises ágaiból fonták Krisztus koszorúját, mézédes termésével pedig Szent János is táplálkozott sivatagi útjai során. Innen ered népi neve: Szent János-fa, termése pedig Szent János kenyere. Jelképi üzenete okán választották ezt a hajdúnánásiak: a fa mézízű termése a székelyek és hajdúk gyümölcsöző kapcsolatára utal, tövises ágai pedig e kapcsolat sérthetetlenségére. „Legfőbb üzenete: ne bántsd a magyart!” – tette hozzá Buczkó József.

Tamás József püspök atya ezekkel a szavakkal áldotta meg a fát: „Urunk Istenünk! Ez az elültetett fa két másik fát idéz számunkra: az Édenkert közepén álló fát, ahol az első emberpár bűnbeesett, s élete egészen más lett, mert kikerült onnan. És idézi azt a fát is, amelyen Isten Egyszülött Fia meghalt értünk, megváltásunk művét véghez víve, hogy újra megnyíljon a bezárult Éden kapuja és majd visszajuthassunk oda. Ennek a most elültetett fának más ugyan a szerepe, de azt a nagy igazságot hirdeti és arról tesz tanúságot, hogy mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk, ezért összetartozunk, egymást mint testvért, jó barátot szeretnünk kell. Segíts bennünket, hogy amiként a fa megtermi gyümölcsét, úgy tudjuk mi is gyümölcsözővé tenni életünket a szeretetben.”

A jubileumi ünnep végén a csíkszeredai vendégek: Tamás József püspök atya és Bálint Szabolcs titkár, majd a Magyarság Háza nevében Csibi Krisztina igazgató, a Jakab Antal Keresztény Kör nevében pedig e sorok írója elhelyezte az emlékezés virágait a Székely Menekültek Emlékoszlopánál, a Misszió Média Kiadó képviselete pedig a Székely Menekültek Emlékkeresztjénél koszorúzott.

X. Székely Menekültek Emléknapja ünnepségsorozata – Hajdúnánás • Fotó: Életünk havilap

Legvégül a jelenlévők csoportképre álltak össze és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus plakátját a magasba emelve jelezték, nagyon várják a jövő szeptemberre halasztott katolikus világeseményt, amely az eredeti tervek szerint éppen ezen a napon ért volna véget. A Gondviselés másképp rendelte, mi pedig folytatjuk buzgó imánkat, Hajdúnánáson, Székelyföldön és szerte a világon mindenütt: „Mennyei Atyánk, minden élet forrása! Küldd el Szentlelkedet…”

Varga Gabriella