Amikor a pápánál jártunk…

0
530

Egy évvel ezelőtt, 2019. szeptember 18-án vette kézbe Ferenc pápa a Szent Péter-téren azt az emlékkönyvet, amely a Csíksomlyón tett látogatásának pillanatait örökíti meg. Ahogyan a szentatyában akkor felelevenedtek a somlyói Nyeregben megélt élményei, úgy mi is felelevenítjük azt a napot, amikor a pápalátogatást előkészítő bizottság 12 fős képviselete – Tamás József nyugalmazott segédpüspök vezetésével – átadhatta neki a Verbum Kiadó gondozásában megjelent kötetet. Bodó Márta és Serbán Mária kolléganőink személyes hangvételű beszámolójával emlékezünk.

Tavaly ilyenkor körülbelül ugyanilyen időjárásra ébredtünk: hajnalban már viszonylag hűvös, de délben a tűző római napon alig bírható nyári kánikula. Nekünk pedig türelmesen és fegyelmezetten az emelvényen kellett ülni, mert abban a kiváltságban volt részünk, hogy csoportunkkal személyesen találkozott Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatás után.

A találkozás személyes vonatkozásait, az azokkal kapcsolatos érzéseket még ma sem tudom pontosan megfogalmazni, a képeket nézem, a kiváló minőségű hivatalos fotókat és a legkülönfélébb egyéb felvételeket. A várakozást, meghatottságot, összeszedettséget és egy ott spontánul kialakult csoportdinamikát fedezek fel ezeken. Ismét erről, a csoportos munka összefogó erejéről, a közösségi részvételről és képviseletről írok, mert ennek az útnak ez volt a lényege és csúcsélménye.

A pápalátogatás egésze, a tény, hogy abban részt vehettünk, és minden körülmények közt álltuk a sarat, megcsináltuk: erőt adó élményem azóta is. Lehetne egy hivatásból végzett szakmai pálya csúcsaként elkönyvelni, mint ahogy az is, de nem állnék meg itt. Nem is lehet, nem is szabad, nem is akként, hanem további feladatként kaptuk ezt a sajátos, különleges élményt. Nem személyes kiválóságunk, érdemeink elismeréseként, még csak nem is egyéni és csoportos munkánkért, hanem erdélyi, romániai magyar katolikus közösségünk, egyházmegyéink képviselőiként, azaz jelképesen képviselve minden egyes – székely, magyar és más nemzetiségű, erdélyi, partiumi, bánsági, szatmári – katolikus (és nem is csak) hívőt. Ezek az érzések bujkáltak bennem, és büszke voltam magunkra, hogy a mi nemzedékünk idejében vált lehetségessé egy pápát fogadni Csíksomlyón. Büszke voltam arra, hogy e föld szülötte vagyok, hogy katolikus vagyok, és míg a látogatására emlékeztető könyvet mutattuk Ferenc pápának, megszűntem érzékelni az időt, a teret, saját magamat, mintha valóban minden ős és minden távollevő ott lett volna mellettem, valóban a nevükben és értük mondtuk, mutattuk a szentatyának mindazt, ami fontos nekünk, amiért hálásak vagyunk neki.

Adjon erőt az Úr a szentatyának minket összetartani, és adjon nekünk bölcsességet a közösségünket megtartani, érdekében egyéni érdekeinket félretéve a másikra, másokra figyelni, együtt szívesen építeni Erdély, a Partium, Bánság földjén valami nagyon szépet az Úrnak.

Bodó Márta

Három a magyar igazság…

Merthogy életem során háromszor vehettem részt pápai audiencián a Szent Péter-téren. Első alkalommal 2007 szeptemberében, a Mária Rádiós kollégáim társaságában, akkori műsorigazgatónk, Selymes József atya szervezésében. Neki köszönhettük azt is, hogy a zarándokokkal megtelt téren olaszokat meghazudtoló harsánysággal ugrottunk fel öten – érdekes látvány lehettünk – a helyünkről, amikor XVI. Benedek pápa köszöntötte az erdélyi Mária Rádió munkatársait. A második nagy élmény 2016 novemberében, az irgalmasság rendkívüli szentévének záró napjaiban ért, amikor is még vígan felült az ember Kolozsváron a repülőre, és Rómáig – szerencsére – meg sem állt. Ekkor Kovács Gergely – most már érsek – atya volt a „kalauza” a három barátnőnek, akik igazi áldásként fogadták azt, ahogy Ferenc pápa szűk két méterre haladt el mellettük, és derűsen feléjük mosolygott. Akkor nem gondoltam volna, hogy három év elteltével meg is érinthetem majd a szentatyát.

Kétezertizenkilenc szeptember tizennyolcadika, Róma, kora reggel… Óriási izgalommal, tűvel, cérnával a kezemben készülődöm… (A blúzom még egy utolsó, igazító öltést kér, mielőtt a pápa előtt megjelenne…) A történet – az én tollamból – nem is igazi történet, inkább történés, afféle belső esemény.

Amikor Ferenc pápa a csoportunkhoz ért, „füstbe ment” az a régóta dédelgetett tervem, hogy megöleljem a szentatyát. Ez igazából nekem lett volna fontos… Az a pillanat azonban neki volt fontos, ahogyan – a csapatunkra egyként tekintve – jobbra fordulás közben, a bal kezével a jobb kezembe kapaszkodott, igen, kapaszkodott, helyesebben támaszkodott… S én most is a tenyeremben érzem a keze természetes tapintását, azt az erőt és egyben gyöngeséget, amelyben néhány másodpercre osztozhattam vele…

Utána persze maradtak a könnyeim, bőséggel – hisz mégis csak a pápával találkoztam… A könnyekben – most –  egyre több az aggódás, vajon mi vár ránk, mi vár ránk egyházként… Az aggódáson is túl pedig az a belénk – mindannyiunkba – kódolt bizakodás, amely éltetni és minden körülményben leleményes, cselekvő kész Krisztusiakká akar tenni.

Pünkösd óta egy határozott hangú, többször megismételt kérdés kísér: „Honnan tudjátok, hogy ez rossz?” A „szentatyás pünkösd” óta pedig egy rövidke fohász: „Édesanyánk, taníts meg minket összevarrni a jövőt!”

Serbán Mária