Nekem már sok-sok őrzőangyalom van a jó Isten mellett

0
929
„Nem titok, szívemhez közel állnak az öregek...”

Az utolsó kézszorításig az idősek mellett van, programokat szervez egyetemistáknak, rádiózik, mindemellett pedig tudományos munkát is végez. Olvasóink is gyakran találkozhattak a Vasárnap hasábjain FERENCZ EMESE – ismerősei, barátai számára Mesi – nevével, számos tartalmas írás szerzője. Őt faggattuk szerteágazó tevékenységéről, pasztorálasszisztensi munkájáról, a teológiáról, a rádiózásról, az idősek kíséréséről. Végül az is kiderül, hogy miért érzi úgy, neki már sok őrangyala van.

Teológiát és szociális munkát tanultál az egyetemen. Mi vezetett téged ebbe az irányba?

A líceumi éveket mondanám mérföldkőnek az egyetemi szakirány megválasztásában. Mint minden serdülőt, engem is az identitáskeresés foglalkoztatott, kerestem önmagam s az utat, ahol elindulhatok a sokat említett nagybetűs életbe. Amellett, hogy teológiát tanultam, az elesettek felkarolása sem állt messze tőlem. Legtöbb időt egy fogyatékkal élők intézményében töltöttem, s már akkor csodálattal néztem, hogy mennyi szeretet van bennük. Mindemellett a színészet volt a fő érdeklődési köröm, nagyon szerettem egy-egy rendezvényen fellépni, színháztársulat tagja lenni. Az élet végül úgy hozta, hogy nem ebbe az irányba léptem tovább, de egyáltalán nem bánom.

Az egyetemi évek formáltak, alakítottak azzá, akivé váltam. Kilenc év után is hálás vagyok és szeretettel gondolok azokra a tanárokra, akik a tudás átadása mellett, másokra figyelő embert faragtak belőlünk, mind a Római Katolikus Teológia Karon, mind a Szociológia és Szociálismunkás-képző Karon. Kifejezetten szerettem a két szak párosítását, mindig jó volt rácsodálkozni egy-egy összhatásra a műhelymunkák során. Például amit elméletben megtanultam pasztorális teológiából, gyakorlatba ültettem egy-egy csoportokkal végzett munka során. Minden egyetemi óra ajándék volt számomra, a továbbfejlődés lehetőségének megragadása.

Szerinted mi ma egy teológus küldetése?

Szerintem egy teológus mai küldetése, hogy a felmerülő világi problémákhoz ne közömbösen, hanem kreatívan, merészséggel és krisztusi szeretettel közelítsen. A II. vatikáni zsinat 1965-ben leírta, amit tapasztalt. Azóta számtalan változás történt, melyekre megoldást kell találni, irányt kell mutatni. Teológusként a mi küldetésünk az, hogy a komfortzónánkból kilépve az eseményekből kiolvassuk a történések irányát, merjünk kockáztatni, az öröm és reménység talaján mindig minden körülmények között bátorítóan, vigasztalóan szólni. Ferenc pápa csíksomlyói látogatásakor elhangzott nagyon egyszerű, de mindannyiunkat megérintő gondolata a teológus küldetéstudatának élet mottója is lehetne: „Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást.”

A tanulmányaid végzése mellett a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) pasztorálasszisztense is lettél. Milyen új kihívásokkal szembesültél a lelkészségen és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál időközben? Mire van szükségük a mai egyetemistáknak lelki életük kibontakozásához?

2016 telét írtuk, a mesterképzésem utolsó féléve volt, amikor Takó István egyetemi lelkész az ő egyszerűségével és magával ragadó személyiségével felkért, hogy legyek a KEL pasztorálasszisztense. Az útkeresés, a jövőre tekintés időszakában voltam, az állásajánlat igazán megkönnyítette a dolgomat. Hálával a szívemben, örömmel vállaltam. De nem tudtam, hogy mit. Mivel én nem voltam aktív tagja a lelkészségnek, nem láttam bele abba sem, hogy mi lesz az én feladatom, helyt fogok-e tudni állni, alkalmas leszek-e lelkipásztori munkatársnak. Az irodai munka mellett a programszervezés vált a fő munkakörömmé, amit nagyon szerettem és szeretek mai napig. Ugyanakkor a legnagyobb kihívást is jelenti. Mert nagyon nehéz olyan programokat szervezni, amelyek a fiatalságot a sok-sok nagyvárosi rendezvény mellett megmozgatják, nem mellesleg amelyekre érdemesnek tartják eljönni egy egész napos egyetemi oktatás végén is. Talán négy évnek kellett eltelni ahhoz, hogy ne rágörcsöljek arra, hogy mindenáron előadásokkal, meghívottakkal próbáljam rávezetni őket a közösséghez tartozás fontosságára, hanem lazán hagyva, úgy alakítsam a programokat, ahogy ők szeretnék, ami az igényüknek megfelelő.

A visszajelzések azt mutatják, hogy otthon érzik magukat a KEL-nél és azt hiszem, ennél fontosabb nincs is. Az évek alatt sok-sok tapasztalattal gazdagodtam, önmagamat is másképp látom, s talán most érzem igazán, hogy felnőttem a feladathoz. Kihívások és nehézségek mindig voltak és lesznek, a kérdés csak az, hogy én, Ferencz Emese hogyan birkózom meg mindezekkel. Lassan de biztosan kezdem megtapasztalni annak az érzését, amikor a rám zuhanó problémák súlya alatt nem kiborulok, hanem leborulok. Ez egy mély tapasztalat, amelyet teljes egészében talán sosem éltem volna át, ha nem kerülök az egyetemi lelkészségre és nem szembesülök önmagam gyengeségeivel, a szembe jövő kihívásokkal, örömökkel és kudarcokkal.

Az egyetemisták közösségre vágynak, egy olyan helyre, ahol otthon érezhetik magukat a nagyváros durva zajában is. A KEL az igazi otthon érzését jelenti sokaknak: az együtt nevetés, a sírás, a szolgálat, a teherhordozás, a meghallgatás összhatása ez. Én úgy látom, de erről talán az egyetemi lelkész többet tudna mondani, hogy a fiatalok lelki élete kibontakozásának fő mozgatórúgója a jó Istennel és az egymással töltött minőségi idő. Ezt érzékeljük, ezt tapasztaljuk a kedd esti szentmisék, vagy épp a csütörtöki, most az online térbe költöző szentignáci imaalkalmak során is. Meghallgatásra, bátorításra vágynak, mi meg azért vagyunk, hogy tőlünk telhetően ott legyünk mellettük mind az örömeikben, mind a bajaikban. A lelkészséget nem az egyetemi lelkész vagy a pasztorálasszisztens működteti: egy közösség színhelye ez, a keresztény fiatalok találkozási pontja. Néhai egyetemi lelkészünk, Orbán László nagyon tudott az emberekre, a fiatalokra figyelni, nekik segíteni, áldozatot hozni, békét sugározni, belelátni a lelkükbe, szeretni. Ha csak egy kis csíráját is el tudjuk ültetni mindannak, amit ő megálmodott, elértük küldetésünket.

Pasztorálasszisztensként viszonylag sok emberhez „elér a hangod”, azonban ez még inkább igaz a Mária rádiós tevékenységedre. Mit jelent számodra a rádiózás?

Odafigyelést, vigasztalást, hivatást. Amikor önkéntese voltam a rádiónak, nem gondoltam, hogy egyszer talán munkatárs is lehetek. Az első felkérésre nemet is mondtam, mert úgy éreztem, túl kicsi vagyok a feladathoz, nincs médiaszaktudásom, illetve doktoranduszként, lelkipásztori munkatársként kivitelezhetetlennek bizonyult egyszerre három helyen minőségi munkát végezni. Aztán átgondoltam, átimádkoztam, erőt kértem a soknak bizonyuló feladathoz. Alapjáraton aktív, pörgős életet éltem mindig, egyszerre több helyen is igyekeztem embernek maradni. Néhány év távlatából úgy látom, hogy a lehető legjobban össze lehet hangolni a rádiós tevékenységet a lelkészségi, illetve kutatói kötelezettségekkel. Bevallom, néha én is elfáradok. Hosszú és fárasztó hónapok után jólesik kimenni a szabadba, kirándulni, biciklizni, s új erőre kapva folytatni a megkezdett munkát. A rádiós tevékenységet nagyon szeretem, úgy érzem, megtaláltam a helyem benne. Rengeteg jó embert ismertem meg, sok-sok tapasztalattal gazdagodtam, fejlődésre, újratervezésre sarkall nap mint nap. Nem titok, szívemhez közel állnak az öregek, így a rádiózás minden perce egy ajándék számomra, hiszen hallgatóink zöme idős, beteg, magára hagyott ember. Sokszor érzékelem, szociális munka is ez. A jó Isten így akarta, ide vezérelt, okkal. Ajándék, lehetőség a továbbfejlődésre, erős bizalmi kapcsolatok kiépítésének bázisa számomra a rádió. Mottóm Teréz anya tollából származik: „Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben, de anélkül a csepp nélkül sekélyebb volna a tenger”.

Mindemellett doktorálsz. Mi a kutatási témád és miért választottad azt?

Kutatásom témájának a Krisztus-követők szentmisén való részvételének, liturgikus cselekvésének feltérképezését választottam. Arra keresem a választ, hogy a szentmisén való részvétel módja miként határozza meg és fejezi ki katolikus identitásukat. Alapfeltevésem, hogy a liturgia ünneplése, a liturgián való részvétel a katolikus egyházhoz tartozás egyik kiemelkedő tényezője, a katolikus identitás kifejezője. Katolikusnak lenni jelentős mértékben annyit jelent, mint részt venni az egyház liturgiáján, különösképpen a szentmisén. Mivel a liturgia ünneplésének módja összefügg az egyházképpel, a liturgián való részvétel módja különböző jellegű katolikus identitásokat fejezhet ki. Amennyiben az egyházat közösségként, a hívek és papok kommuniójaként értelmezzük, a liturgia a közösség cselekménye, amelyben helyet kap a Krisztus-követők tevékeny részvétele is. Azért választottam a liturgia és identitás kapcsolati dimenziójának feltérképezését, mert gyerekkorom óta foglalkoztat a liturgia és az abban való tevékeny részvétel. Kisgyerekként még nem igazán értettem az aktív bekapcsolódás lényegét az Eucharisztia ünneplésébe, de azt mindig is tudtam, hogy a ministrálás, a szolgálat közelebb visz Istenhez, közelebb visz a közösséghez. A liturgia katolikus identitásom kifejezőjévé vált: az identitásom, vagyis az önazonosságom szerves részévé vált a liturgiában való tevékeny részvételem.

A közösségi oldalakon rendszeresen osztasz meg olyan bejegyzéseket, amelyek idős, beteg emberek kiséréséről, támogatásáról szólnak. Hogy látod, mi az, amivel ezek az emberek a leginkább küzdenek és miért a leginkább hálásak? Már több embert el kellett engedned, hogyan lehet feldolgozni a halált?

A halált az élet természetes részének tartom, és úgy gondolom, egyáltalán nem mindegy, hogy az ember miként hagyja el földi létét. A tapasztalatom az, hogy sok elfojtott, meg nem oldott problémával, elvarratlan szálakkal, haraggal küzdenek az emberek, és emiatt sokszor nem tudnak meghalni. Érzik, hogy menniük kellene, de nem tudnak menni. A kísérés egy folyamat, hullámvölgyek nehezítik az elengedést, de a végkifejletet talán szavakba sem lehet önteni. Valóban, több embernek kellett elengednem már a kezét, soha nem volt könnyű. Feldolgozni igazán csak úgy lehet, ha mi magunk is hiszünk az örök életben, s tudjuk, hogy egyszer majd újra találkozni fogunk. Nekem már sok-sok őrzőangyalom van a jó Isten mellett, tudom, mindig vigyáznak rám. Az utolsó kézszorítások, tekintetek mai napig elevenek bennem, engem is formáltak, erősítettek. Aki már kísért valakit az utolsó útjára, tudja, hogy leginkább a jelenlétünkre, meghallgatásunkra vágynak. Minden apró gesztusért hálásak. Nem kell nagy dolgokat mondanunk vagy cselekednünk, hagynunk kell, hogy szeressen az Isten mind bennünket, mind őket. Minden kegyelem!

Az interjú rövidített változata megjelent a Vasárnap 2020. augusztus 23-i számában.