Kenyér és mese – amikor a kirakós kezd összeállni…

1
1340

Olyan valakit kerestem, aki a mindennapi kenyeret hivatásszerűen süti. Így ajánlotta egy kedves kolléganő a korábban szintén médiában dolgozott Tamás Gyopárt, aki 22 éve Gyergyócsomafalván lakik. Bemutatásához hozzátette: Ő a te embered lehet, igaz, nem a kenyérsütésből él, ez számára nem vállalkozás, és mellette bábozik is. Bábozik? – kaptam fel a fejem, hisz éppen bábost is kerestünk volna… Az igazi meglepetés azonban akkor ért, amikor elkezdtünk beszélgetni – életünkben először és videótelefonon, de olyan nyitottan és meghitten, amit sok régi ismeretség is vágyhat magának.

Hol is kezdjük? Miként indult életpályádnak ez a teljesen új szakasza?

Elegem lett az újságírásból, már nem az volt, ami kezdetben. Szorított a keret, amibe mindig bele kellett férni, meg kellett felelni. Úgy döntöttem, hogy váltok. Férjem, aki azóta  elhagyott minket, dísznövények termesztésével is foglalkozott. A föld adott volt, én is rengeteg dísznövényt szaporítottam, babusgattam, ápolgattam, helyrehoztam szaktudás nélkül. Szerettem velük dolgozni. De ez nem volt elég. Éreztem, hogy valamit még tennem kell. Tavasztól őszig ez rendben volt, de hogy fognak eltelni a telek – kérdeztem magamtól, hisz tétlenül soha nem szerettem ülni.  A bérmafiam egyszer hozott 3 kg teljes kiőrlésű tönkölybúzalisztet ajándékba, hogy kezdjek vele azt, amit szeretnék. És én addig próbálgattam, amíg eszembe nem jutott, hogy kovászt kell készíteni, ami nagyon nehéz. Miután kitapasztaltam a kovászos kenyér titkait, úgy gondoltam, hogy kicsit tovább kellene fejleszteni ezt az egészet. Az itthon sütött kenyér saját részre elég volt, viszont ismerősök és főleg a bérmafiam is kérték, hogy süssek nekik is. Kicsit el is voltam szontyolodva, mert ha nem is a szerkesztőségi munka, de az írás valahol hiányzott, és valami többre vágytam. Elpanaszoltam édesanyámnak a helyzetet, és mondtam, hogy hetente öt kenyeret is meg tudnék sütni, ha volna ahol, ha lenne egy kemence. Akkor mondta édesanyám, hogy nekünk van, kicsit helyre kell ugyan pofozni, rendbe kell tenni, de működőképes. Valamikor néhai édesapám építette, de engem akkor nem érdekelt. Még mindig tanácstalan voltam, amikor váratlanul a Duna tévén megláttam édesapámat, a Mindennapi kenyerünket című filmben. A film alkotója, Zsigmond Attila felkérte ugyanis anno édesapámat, hogy szekérrel vigye a malomba a zsákokat, őrlessen, hogy mindeközben lefilmezték. Akkor jött a felismerés vagy talán az isteni megerősítés, hogy igen, nekem ezzel kell foglalkozni. Megnyugodtam. Na de hát honnan annyi tönköly? Apósoméknak volt 40 ár földjük, és eldöntöttem, hogy megpróbálom a termesztést. Hívtam segítséget, magos tarisznyából, kézzel vetettünk. Aztán nagy élmény volt az aratás, még most is ráz a hideg, ha rágondolok. Nagyon szép volt, amikor az aranyló áldás folyt a cséplőgépből, a napsütésben. Megőrlettem, és abból sütöttem. Elég jó sokáig kitartott. Ma már nem saját lisztből, de a környéken termesztettből sütök, mert én egyedül képtelen voltam folytatni a termelést. A kemencét elneveztem apusnak, és hetente egyszer sütök benne.

És a kenyeret megosztod…

Igen, elsősorban a családdal, de van néhány olyan barátom is, akikkel cserélünk, például tejtermékre vagy másra váltom, de soha nem számolom, hogy mit adtam, mit kapok…

A tönkölyt annyira megszerettem, hogy mézes pogácsát is készítek néha belőle. Terápia is egyben, amikor a barátnőmmel kandargatjuk a vonalakat, és beszélgetünk.

Miként társult a sütéshez a bábozás?

Már sütöttem, amikor a férjem úgy döntött, hogy elmegy tőlünk és új családot alapít. Valamit ismét kezdenem kellett. Egy évre visszatértem az újságíráshoz, főként olvasószerkesztőként, mert kellett a munkahely, de nem szerettem. És akkor jött a bábszínházosdi. Húgom, aki színésznő, szabadidejében a kolléganőjével alapított egy egyesületet és aranyos kis előadásokat készítettek a HalVirág Bábszínház keretében. Nekik bővíteniük kellett, és én kipróbáltam. Már négy éve, hogy bábozunk, mi készítjük a bábukat, édesanyám a díszletet. Újabban már szövegeket írok én is, népmeséket dolgozunk fel, a lányom felénekli a dalokat – családi, baráti történet ez is… Nagyon szeretem: a kenyértől is sokat kaptam, a bábszínháztól meg rengeteget. Amikor a végén odajönnek a gyerekek és semmit nem szólnak, csak megölelnek, az annyira felemelő. Sokszor olyant látnak vagy képzelnek bele, ami a paravánon meg sem történik. A Kőlevesben például látják, hogy az öregasszonynak zsíros lesz a köténye, amikor ráömlik a leves, és szólnak, hogy azt ki kell mosni és felajánlják, hogy meg is teszik. Táborokat is szervezünk gyermekeknek immár négy éve; az idei, a megváltozott körülmények között teljesen más.

Valamelyik nap jutott eszembe, hogy úgy történnek nálam a dolgok, hogy elkezdek valamivel foglalkozni, megszeretem s utána megtanulom. Így voltam annak idején az újságírással is. Írni kezdtem, megszerettem, aztán rájöttem, hogy meg kell alapozni, s akkor kezdtem el tanulni az Ady Endre Sajtókollégiumban. A kenyérsütést tapasztalati úton tanultam meg, aztán utánanéztem, utánaolvastam… A bábszínházzal is ugyanez van: tavaly iratkoztam be a Vámszer Géza Művészeti Népiskola bábművészeti szakára Csíkszeredában, úgyhogy művelem és közben tanulom is. Valahogy így alakul.

Ha már visszamentünk időben, hadd kérdezzem meg: hogyan találtál rá annak idején az újságírásra?

Érettségi után filológia szakon szerettem volna továbbtanulni, de szüleim közölték, hogy az anyagi lehetőségek nem engedik meg, hogy egyetemre menjek, hisz négyen vagyunk testvérek. Magyarországra menten szerencsét próbálni, ott dolgoztam egy rövid ideig az Országos Széchenyi Könyvtárban, ahová annak köszönhetően jutottam be, hogy korábban megnyertem valami középiskolai versenyt. Másfél év után úgy döntöttem, hogy nem az én világom, és haza kell jönnöm. Akkor indult a Gyergyói Kisújság. Hallották, hogy korábban írogattam ezt-azt: verseket meg minden egyebet, és megkerestek.

Nagyon fiatalon lettél újságíró.

Igen, húsz éves voltam, előtte már tizennyolc évesen dolgoztam Magyarországon. Nagy ívet bejártam… Rövid ideig voltam az Új Keletnél, aztán ismét a Kisújságnál, végül a Gyergyói Hírlapnál. Összesen több, mint 20 évig dolgoztam a sajtóban. Nagyon szerettem az emberközeli írásokat, a politikát viszont soha, az nagyon fárasztott, bár erőltettem, mert volt egy ifjúkori hév, hogy megváltjuk a világot..

Mit jelent számodra személyesen a mese világa?

Valójában úgy kellene élnünk, mint a mesében: kicsit visszamenni ahhoz a Gyopárhoz, aki elveszett menetközben, akit elhallgatattam, elválasztottam magamtól az újságírás, a megfelelési időszak során. Keresem önmagamat a mese világában. Valahol ott vagyok minden szerepünkben. Azt hiszem, terápia ez nekem.

Az is egyfajta mindennapi kenyér, egy másik szinten?

Pontosan. Sokat kapok tőle, akárcsak a szövegírástól. Színházi szövegírással is próbálkoztam, a húgomnak egy egyéni előadását szövegeztem. Lehet, hogy mellékvágány volt az újságírás nekem…

De a készségek mégis beépülnek…

Igen, szeretek írni.

Mibe tudott belefeledkezni ez a kicsi Gyopár annak idején?

A fantáziálásba, a mesébe. Sokat olvastam gyerekkoromban. Kamaszként sem voltam lázadó, hanem olvastam, továbbgondoltam, írogattam, szövögettem a történeteket.

Talán ez volt a bábos hivatás csírája?

A jó Isten úgy egyengette mindig az utamat, hogy bár vargabetűt leírva, de csak oda kerüljek, ahol felfedezhetem magam. Ezért hálás is vagyok nagyon. Magyar-néprajzra szerettem volna felvételizni annak idején, most meg lehetőségem adódott egy magyar népmesemondó tanfolyam elvégzésére. A kirakós részei kezdenek összeállni…

Nekem nagyon szépnek tűnik ez a mostani kombináció a sütés és a mesevilág között.

Igen, a sütést nem hagyom ki. És persze, ahol lehet a bábelődásban is beleszövöm egy-egy jelenetbe a tönkölycipót vagy a tönköly mézeskalácsot. A csütörtök a sütésről szól, olyankor nincs bábszínház. A sütés erősíti a nőiességemet, ami korábban szintén valahol elsikkadt, eltörpült, és az önértékelésem is nagyon lecsökkent.

Már szerda délután kovászolok, több éves kovászom van. Dagasztani is kézzel dagasztok és soha semmit sem mérek, hanem ízlés szerint teszem a sót, vizet… Így van ez a mézeskalácsnál is, nem tudok dekázni, addig teszem a hozzávalót, amíg úgy érzem, megfelel. Olvasgattam recepteket, de nem az én világom, érezni kell, és ízlés szerint készíteni.

Így van ez a bábos világban is: megvannak a szerepek, de a játék a nézők hatására alakul?

Jaj, persze. Minden előadás más, a nézőktől függ. Van, amikor a szülők hozzák el a gyerekeket, és néha ők is nagyon veszik a poént, mert van ugye felnőtteknek szóló tartalom is. Mi pedig sokszor improvizálunk, mert lovat adnak alánk. Máskor a gyerekek szövik tovább a jelenetet, és aztán mi kicsit abba az irányba tereljük a történetet. Olykor, ha nagyon fáradtak vagyunk, akkor a mesebeli öregasszony is az, és a kiszolgált kuruc katona leharcolt. Azt hiszem, százhúsz előadásnál tartunk, de még lelkesen műveljük, még nem munka, még játék, ébren tartja kíváncsiságunkat: mit hozunk ki magunkból, a párunkból. Adunk, és közben rengeteget kapunk.

Valószínűleg kihozzátok a felnőttekből is a bennük levő gyermeket.

Igen, sokszor kérdezte meg felnőtt, hogy szégyen-e elmenni bábszínházba, mert ő csak egyszer volt gyerekkorában és többet sem. Persze, hogy biztattuk: jöjjön. Volt olyan is, hogy a végén a felnőttek sírtak, mert meghatotta őket.

Bábozásra hívnak titeket, vagy ti ajánljátok, hogy elmentek valahová?

Megismertek és most már hívnak is iskolákba, óvodákba. Nem tudom, mit hoz ez a mostani helyzet, de eddig így volt. Felszereljük a paravánt és lejátszuk  a mesét, akkor is, ha öt gyerek van a csoportban. Emellett jótékonykodunk is: megyünk árvaházakba, öregotthonokba.  Nagyon érdekes látni, hogy mennyire másként érkezik meg a játék a felnőttekhez, és mennyire igénylik ők is.

Mi az álmod a tíz évvel későbbi Gyopárról?

Egy nagyobb kemence és sok-sok gyerek körülöttem – unokák is –, akiknek éppen adom át azt a tapasztalatot, amit szereztem, akár a mézeskalács, vagy a mesék világából, akár a kenyérsütés fortélyáról vagy a kovászkészítésről.

Szép ez a kép a kemencét körülvevő gyerekekről.

Ahány ismerős gyerek kíváncsi volt a sütésre, mindeniküknek megengedtem, hogy megnézze. Az öcsém hároméves kislánya például, aki ott lakik az udvaron, rendszeresen jön, megdagasztja a kicsi buci cipóját, és aztán figyeli, hogy kel, hogy sül…  Nagyon szeretem, ha gyerekek vannak körülöttem. Érdekes módon, a lányom nem érdeklődik a sütés iránt.

Viszont ő énekel a bábszínházban…

Igen, őt a zene érdekli, most felvételizett zenepedagógiára, Marosvásárhelyre.

Tapasztalatod kincses ládájából mit szeretnél még megosztani az olvasókkal?

Ne másoknak feleljenek meg, ne azt az utat járják, amit a külvilág diktál, hanem  keressék meg a saját útjukat és hallgassanak a belső hangra.  Nekem ez a belső hang akkor jött, amikor elkezdtem keresni a jó Istent, amikor kértem, hogy tanítson meg imádkozni. Ez egy válsághelyzet után következett be, amikor nagyon padlón voltam, és ez maradt az egyedüli kapaszkodó. Ezt próbálom a lányomnak is átadni. Ugyanakkor azt is, hogy nem biztos, hogy rossz az, ami pillanatnyilag rossznak tűnik.

(Az interjú nyomtatott, rövid változata a Vasárnap hetilap 2020. augusztus 10-ei számában jelent meg.)