„Fontos, hogy a munkámat megelégedettséggel végezzem, de nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy amit csinálok, azt szabadon, örömmel, szeretettel tegyem” – olvasom a jezsuita szikrák közt néhai Nemes Ödön atya gondolatát. A szabadságok ideje van, amikor jó esetben néhány hétre abbahagyhatjuk a munkát, távolságot vehetünk a mindennapi taposómalomtól, a megszokottól, a rutintól. Mi, magyarok szabadságnak hívjuk ezt az időt, ami a munkaszünet, a felüdülés, a pihenés, a távolságvétel ideje. És azt is látjuk, hogy ez nem mindenkinek jelent egyformán ugyanazt. A nagyon pörgőseknek talán arra van szükségük, hogy ebben az időben tényleg ne tegyenek semmit, csupán ellegyenek kicsit a tengerparton vagy a hegyekben, olvasgassanak az árnyékban vagy egyszerűen együtt lehessenek a barátaikkal nagy meghittségben. Az irodákban, számítógép előtt dolgozók inkább az aktív pihenést szokták választani: nagyokat túráznak gyalogosan vagy biciklivel, magányosan vagy csoportokba verődve. Vannak, akik a teljes körű kiszolgálásban érzik magukat igazán szabadságon, amikor nem kell az ellátásukról gondoskodniuk, mások alig várják, hogy végre kedvükre főzőcskézhessenek, kísérletezzenek a konyhában és szolgálhassanak szeretteik körében. Akik a kiszámíthatóságot és szervezettséget kedvelik, nyilván mindent előre megterveznek és leszerveznek akár utazási irodák segítségével is, de sokan éppen abban látják a szabadságot, ha megengedhetnek maguknak egy kis spontaneitást és helyet adhatnak a meglepetéseknek. És persze sokan vannak, akiknek valamilyen oknál fogva – legtöbb esetben anyagiak miatt –, hosszú éveken keresztül a szabadság csupán munkaszünetet jelent és a kreativitásukban próbáltatnak meg amikor ezt az időt kitöltik.
A pihenőszabadság tehát nem feltétlenül jelent szabadságot, legalábbis olyan értelemben nem, hogy akkor most azt tehetek, ami akarok… Egy dolgot azonban mindenesetre jelent, hogy egy bizonyos időre felfüggesztem a munkát. Az angol holiday kifejezés a szenttel, a szentséggel kapcsolja össze a vakációt, amihez hozzátartozik a munkaszünet, a felüdülés, a kirándulás is akár, de mindenek előtt a jó Istennel hozza kapcsolatba ezt az időt. Ama bizonyos hetedik nappal kapcsolatos, amikor a szentírás szimbolikus antropomorfizmusában az Alkotó is megpihent. Mert mindenkinek szüksége van erre a hetedik napra, ha nem is jól meghatározott ritmusban és nem csupán egy lélegzetvételnyi időre, hogy friss levegőhöz juthasson, hanem hosszabb időszakra ahhoz, hogy a munkájához, feladataihoz szabadon, örömmel, szeretettel visszatérhessen. A szabadságom utolsó napjaiban, amikor már ismét nagyban folytak az egyeztetések a visszatérés utáni időszak időpontjairól és kezdett beszínesedni a határidőnaplóm, egy ismerősöm elgondolkodtató ötlettel állt elő. Azt javasolta, hogy mire hazaérek legyen máris betervezve a következő szabadidős programom, hogy legyen ami az elkövetkezendőkben lelkesítsen és motiváljon. Kicsit úgy értelmeztem ezt az ötletet, mintha a pihenés lenne a cél és arra kellene gyúrni, hogy mielőbb újabb lehetőséget találjak a felüdülésre. Ismerős ugye, hogy egyesek azért élnek, hogy dolgozhassanak, mások meg azért dolgoznak, hogy élhessenek… Én azt gondolom, hogy a szabadság nem lehet cél, csupán eszköze annak a nagyobb szabadságnak, amivel a feladataimat örömmel, szeretettel végezhetem.
A pihenés erőgyűjtést is jelent. Kiszakadok a rutinból és megpróbálok jobban bekapcsolódni a jó Istenbe, aki állandóan teremt és teremteni akar folytonosan. Az állandó, folytonos megfeszített figyelmet igénylő munka után egy másik figyelmességet, a szerető figyelmet gyakorolhatom, amikor rácsodálkozom a természet szépségeire. A beszűkült mozgástérben megélt, íróasztalhoz kötött szellemi erőfeszítéseket igénylő robot után nem csak felüdülésként, de már-már imádságként hat egy fizikai határainkat feszegető fáradtságos túrázás, biciklizés, gyalogos zarándoklat. S ha a munkánk mellett nem jutott idő kézbe venni egy jó olvasmányt, vagy csak szakirodalmat bújtunk egész idő alatt, esetleg hosszú hónapok óta nem olvastunk szépirodalmat, egy jó könyv nem csak a kikapcsolódásunkat segítheti, de gyakran éppen az olvasása közben kerülhetünk közelebb önmagunkhoz és a jó Istenhez. Azt hiszem katartikus élménynek nevezik az ilyet.
Nos, azt gondolom, hogy valóban a belső szabadságunk a cél. Ha a körülményeinkre tekintünk, sokszor nem azt látjuk, hogy a jó Isten szabadságra teremtett volna bennünket. De az biztos, hogy szabadságra hív. És ez a szabadság nem más, mint a valóság elfogadása, megszeretése annak, ami a miénk, ami a mi Sorsunk, és ez már valóban felszabadít arra, hogy az elköteleződésben vagy visszatérésben a hivatásunkhoz, első szeretethez, kapcsolatainkhoz a szabadság egy nagyobb, bocsánat, mélyebb tapasztalatára leljünk.
Hosszú éveken keresztül nyári pihenőszabadságunkat jó nagy fizikai távolságban töltjük az otthontól, a munkahelyünktől egyik jó barátommal. S bár ilyenkor tulajdonképpen egyáltalán nem szakadunk el a hivatásunk gyakorlásától, mégis mindig kipihenten, felüdülve és lelkesedéssel térünk vissza az itthoni feladatainkhoz. A hosszú hazaúton mindig bőven van időnk beszélgetni. Ezen beszélgetésekben nagyokat szoktunk álmodni, tervezni, ötletelni azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretnénk majd visszatérve tenni azért, hogy a munkánk hatékonyabb, eredményesebb és örömtelibb lehessen. Új kihívások fogalmazódnak meg, olyan feladatokat fedezünk fel, amit addig talán nem vettünk észre, új utak és lehetőségek nyílnak meg előttünk. S bár néha csupán a töredékét sikerül megvalósítani ezen nagy beszélgetésekben feljövő álmainknak, az biztos, hogy a visszatérés a feladatainkhoz ezen szabadságolások után sokkal szabadabb, örömtelibb és szeretetteljesebb lesz.
Ha a szabadságunk vége felé nem érzünk lelkesedést, jó kedvet, örömet a visszatérésre gondolva, ha vasárnap este már előre a hétfőtől görcsölünk, akkor érdemes lehet kicsit ránézni erre az időszakra a jó Istenben, mert Ő azt szeretné, hogy a szabadságunk igazi holiday, azaz szent idő lehessen.
Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)
