Talán kovásznak hívott el a jó Isten…

0
2116

Teológiai doktorátus, angol tanárság, aktív plébániai munka, szentignáci lelkiség és üzleti szféra. – Miként épül mindez egymásra és hogyan alkot szerves egységet egy ember életében, konkrétan Gagyi Katinkáéban?

Hogyan kerültél teológiai doktorátussal rendelkező angoltanárként az üzleti szférába?

Lehet, hogy meredek, amit mondok, de úgy gondolom, hogy Isten hívására. Tizenkét év pedagógusi pályafutás meg lelkes, önkéntes egyházi munka után, négy évvel ezelőtt pályát módosítottam, így átcsöppentem a magánszférába. Meggyőződésem egyébként, hogy ha nem teológiát végeztem volna, akkor ma nem dolgoznék az üzleti világban. 

Hogyan hallottad meg ezt a hívást?

Az utolsó tanévemben egyre erősebben éreztem azt, hogy nem feltétlenül a tanügyből akarok  nyugdíjba menni, és hogy nekem bizonyos szempontból talán kevés a tanárság. Elkezdtem imádkozni ezért: „Uram, ha te úgy akarod, hogy valóban valahol máshol keressem az utamat, akkor mutasd meg te.” Nem nyitogattam ajtókat, nem kopogtattam, hanem rábíztam az Úrra. Nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit akarok, és ez kényelmesebb is volt: hátradőlni és átpasszolni neki a labdát. És hittem, hogy ha tényleg máshol van nekem ezután küldetésem, akkor ő kinyitja az ajtót. Érdekes módon ez így is történt. Életemnek egy nagyon meghatározó időszakában több időt töltöttem egy udvarhelyi vállalkozó ismerősömmel, aki egyszer csak feltette nekem a kérdést: „Katinka, gondoltál-e már valaha arra, hogy máshol dolgozz, mint a tanügyben?” Olyan volt ez, mintha Isten majdnem szemmel látható módon belenyúlt volna az életembe. Ledöbbentett a kérdés, amiről egyértelműen azt gondoltam, hogy valóban a jó Isten akarata, hogy ez az a kapunyitás, amire várok, vágyom, amiért imádkozom, de persze, megfontolt ember lévén, nem vágtam rá egyből az igent, csak magamban tapsoltam. Kértem egy kis gondolkodási időt, amit azzal töltöttem, hogy a jó Isten elé vittem ezt és megbeszéltem vele, az érzelmeimre is hallgatva, de teljesen racionális pro és kontra érveket is felsorakoztatva. Minden szempont arról győzött meg, hogy valóban eljött a váltás ideje, és azt mondtam: most még vagyok abban a fiatal korban, hogy ezt az óriási váltást meg merem lépni, és ha már a lehetőség is adott, ebbe bele kell vágni. Ekkor láttam már azt is, hogy a napi 9 óra munka mellett nem fog beleférni az időmbe és energiámba az, hogy a plébániára teljes szívvel, teljes gőzzel továbbra is bedolgozzak, és azt a stafétát át kell adni valaki másnak mindamellett, hogy önkéntes tevékenységem egy részét tovább vittem.

Mit gondolsz, miért hívott el a jó Isten a gyerekek, fiatalok köréből és a plébániai elköteleződésből az üzleti szférába?

Amikor ezt a nagy váltást megtettem, persze bennem is felmerült ez a kérdés és kerestem rá a választ. Úgy éltem meg, hogy talán kovásznak hívott el. Jelenlegi munkahelyemen nyilván nem tudom kamatoztatni dogmatikai vagy liturgikus ismereteimet, de a négy év teológiának mégis kimondhatatlan hozadéka volt az életem számára: átadott egy mentalitást, lelkületet, tartást, megerősítette és csiszolta a hitemet, istenkapcsolatomat, életre szóló barátságokat adott, és most arra hív a jó Isten, hogy ebből valamit átadjak egy másik közegben. Valaki érdekesen fogalmazta meg ezt azokban a kezdeti hónapokban, amikor én is sokat gondolkodtam ezen: „Figyelj, Katinka, arra, ha valaki, aki az egyházban dolgozik, Istenhez akarja vezetni a fiatalokat, azt mondják, hogy ez a dolga, viszont ha a teljesen civil szférában valami hasonlót próbál tenni vagy ilyen mentalitást oda belopni, az viszont már nem olyan magától értetődő.” Úgy éreztem, ez is lehet a dolgom, hogy bizonyos munkakörökbe illetve munkahelyi kapcsolatokba belevigyem valamilyen módon a jó Istent, persze nem úgy, hogy elijesszem esetleg a vallásukat nem gyakorlókat, hanem akár „pult alatt csempészem be” őt. Úgy gondolom, ebből egy jó rész sikerült is, a küldetésem javarészét tudtam is teljesíteni az előző munkahelyemen, az üzleti világban.

Ugyanakkor az igazság része az is, hogy én úgy gondolom, a jó Isten nemcsak azért hívott el engem a korábbi hivatásomból, hogy én segítsek másokon, hanem azért is, hogy én magam is jobban kiteljesedjek. A talentumos példabeszédre alapozva gondolom, hogy keresztényként nemcsak az a küldetésünk, hogy segítsünk különböző helyeken, hanem az is, hogy szeressük annyira magunkat, hogy az Isten rólunk alkotott álmát meg merjük élni, és kamatoztassuk mind a kapott talentumainkat.

Nekem erről többek között a II. vatikáni zsinatnak a világiak apostolkodásáról szóló tanítása jut eszembe. Mesélj kérlek a kovász szerepről!

Az egyik, amire különösen büszke vagyok a korábbi munkahelyemmel kapcsolatosan az, hogy a cég felső vezetőségét meggyőztem arról, hogy vegyenek részt egy Managament by Jesus szemináriumon. A cég dolgozói közül 13 vezető vett részt végül azon a szemináriumon, amit Kiss Ulrich jezsuita atya kifejezetten a munkatársainknak tartott arról, hogy miként kell a jézusi értékek szerint vezetni, nem hátulról, diktátorként hajtva az embereket, hanem hiteles vezetőnek lenni.  Érdekes volt, hogy nem csak a számok által vezérelt vagy profitorientált tevékenység jutott nekem, hanem egy kicsit a szociálisan érzékeny oldalamat is tudtam kamatoztatni például azáltal, hogy a cégcsoport által fenntartott egyesületet én vezettem. Jó volt látni, hogyan és hol érik be mindannyiunk munkájának a gyümölcse, hiszen a cégcsoport úgy tartja fenn az egyesületet, hogy a profitadójának bizonyos százalékát visszafordítja ebbe a szervezetbe, és így finanszíroz különféle közösségi projekteket – legyen az templomfelújítás vagy éppen kulturális, oktatási- illetve sporttevékenység –, és támogat rászoruló személyeket, családokat. De ugyanakkor nagyon sok közösségi eseményt is kezdeményeztem, szerveztem, amelyeknek nem volt kifejezetten közük egyházi vonzódásomhoz, de amelyeken át azt hiszem, kicsit mégis otthagytam a jó Isten lábnyomát. Fontosnak tartottam, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz. 

A konkrét cselekedeteken túl a jelenlét minősége is kovásszá tesz…

Igen, az például, ahogyan kezelem a kapcsolataimat, mindenképpen fontos közeg, amiben meg tudom élni a kovászságomat. Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindig sikerül megélnem ezt a küldetést, hisz nyilván hibázok is, és néha rossz irányba mutatok. Ilyenkor megbánom, bocsánatot kérek és mint a GPS, újratervezek. De alapvetően az, hogy van iránya és útitársa az életemnek, az remélem, meglátszik az életemen, és azon is, ahogyan dolgozom, ahogyan a feladataimat végzem, vagy azon, ahogyan egy konfliktust kezelek. Időnként adódik olyan nehéz helyzet, amelyben jó, hogy nem akkor rögtön válaszolok, mert úgy nem tudna  termékeny együttműködés születni belőle, de az, ha időt adok, és egy kicsit belelátok a másik ember lelki világába, illetve próbálom az ő szemüvegén keresztül nézni a dolgokat, segít. Ez leginkább annak köszönhető, hogy az utóbbi időben egyre tudatosabban próbálom  Jézussal járni az utamat és rákérdezni: „Na, Uram, te ezt, hogy csinálnád, mit tennél?”

Mi táplálja ezt a kapcsolatot Jézussal, a Meghívóval?

Néhány éve a szentignáci lelkiség lelkes rajongója vagyok. Évente egy bizonyos időszakot a jó Istennek ajándékozok, és ilyenkor kicsit elmélyülök, ránézek az addigi életutamra, hogy merre jártam, mit és hogyan tettem. Ugyanakkor ez a pár napos vagy egy hetes lelkigyakorlat egyfajta,  Istennel töltött vakáció. Tetszik nekem az angol „holiday” szó, ami a holy-ból jön (=szent); a szabad nap, a vakáció tehát megszentelt idő.  Emellett a hétköznapokban is igyekszem imaéletemet a szentignáci lelkiség szerint alakítani. A nap végi examen, visszatekintés, a napomnak egy kicsit a jó Isten szemszögéből való megnézése, vele való megbeszélése. Erőforrás, ami segít a hétköznapi feladatok végzésében, hogy ne csak rutinosan, kötelességszerűen végezzem azokat, hanem felfedezzem bennük az utat, a haladást, a fejlődést, tehát ne csak az egyes puzzle darabkákat lássam, hanem a belőlük kirakott összképet is.

Arra hívlak most, hogy ugorjunk vissza kicsit az időben. Úgy tűnik, hogy életutad során hívás hívást követett. Mi vezetett téged eredetileg a tanári és teológusi pályához?

Kisgyerek korom óta pedagógus szerettem volna lenni. Ezt részben hozom is otthonról, mert nagyszüleim között volt pedagógus, de úgy hiszem, hogy a jó Isten ajándéka és elhívása is. Az viszont, hogy konkrétan milyen profilú pedagógus szeretnék lenni, tanítónő vagy óvónő-e, illetve milyen szakos tanár, az nagyon sokáig nem tisztult le bennem. Középiskolába először filológia osztályba felvételiztem, ahová be is jutottam. De még mielőtt elkezdtem volna a IX. osztályt, egyszer csak jött valamiféle megvilágosodás és azt éreztem, hogy mégsem ott akarom kijárni a négy évet, hanem a teológia profilú osztályban, ahová aztán át is iratkoztam a nyári vakáció folyamán. Ott pedig minél több teológiai alapot kaptam, annál több minden kezdett érdekelni belőle. Akkor hallottam arról is, hogy világiak, lányok is tanulhatnak teológiát, különböző mellékszakokkal társítva. Így döntöttem el, hogy teológia-angol tanár leszek éspedig azért, mert az angol tanárnőm, András Ágnes  egyik kedvenc tanárom volt, akit nagyon szerettem és példaképem volt. Ugyanakkor korábbi plébánosunk, a néhai Botár Gábor mellett második otthonomként szerettem a plébániát, nagyon sok mindent kaptam és tanultam mellette, tőle, általa, amiért rendkívül hálás vagyok. A jó Isten e két személy által hívott a teológia-angol szakra.  Ha az emberi kapcsolatokat vagy a személyiségfejlődésemet nézem, azt mondhatom, hogy életem egyik legjobb döntése volt az, mert amit a teológián, a négy év alatt a tanáraimtól és a társaimtól kaptam, az mind a mai napig megfizethetetlen kincs, és abból továbbra is, mint egy kincsesládából, úgy veszem elő ezeket az értékeket, vagy mint tarisznyából a hamuban sült pogácsát. Tizenhat éve végeztem a teológián, de ezek a hamuba sült pogácsák még mindig kitartanak, és a barátságok, amelyek akkor köttettek, mind a mai napig élnek.  

Belenyúlhatunk-e kicsit ebbe a tarisznyába, megnevezel-e néhány hamuban sült pogácsát?

Elsőként mindenképp az emberi kapcsolatokat említem, azt a néhány barátságot, amit én soha nem mennyiségben, hanem minőségben mértem. Ezek a barátságok mind ott születtek a teológiai évek alatt a bentlakásban, amikor közösen főztünk, ettünk, cipeltük otthonról a csomagot, együtt követtük el a csínyeket is, amelyeknek nagy örömmel voltam sokszor értelmi szerzője.  Ezek a kapcsolatok ma is megtartanak, és ide tartoznak a volt tanáraimmal létesült kapcsolatok is, majdnem mindenikükkel tartom a kapcsolatot továbbra is és, ha felmegyek néha Kolozsvárra egy hétvégére kikapcsolódni, akkor nem telik el úgy az ott tartózkodásom, hogy fel ne keressek legalább egyet a volt tanáraim közül és ne beszélgessünk egy jót. Vagy ha éppen utazás közben meglátom valamelyikük autóját, rátelefonálok, hogy nem állunk-e meg egy kávéra… Azt, amiből valamikor akár tízesre is vizsgáztam, lehet, hogy most nem tudnám elmondani, de a lényeg a mögötte levő értékrend volt, amit a tanáraink átadtak. Lehet, hogy a szavaikat elfelejtjük, de azt, hogy egyik-másik tanáromhoz milyen tulajdonságokat társítok, azt nem lehet elfelejteni, abból ma is táplálkozom.

Az utóbbi hónapokban újra váltottál, ezennel az üzleti szférán belül. Hogyan alakult ki benned a vágy erre a váltásra, az új vonzása volt ez, vagy inkább a régi elhagyásának az igénye?

Jó kérdés, hogy mi volt előbb: az-e, hogy a régit már nem akarom, vagy az, hogy valami újra vágyom mindamellett, hogy nagyon hálás vagyok az előző három és fél évért.  Nagyon sok mindent tanultam korábbi helyemen. Kicsit úgy érzem, olyan ez, mint amikor valaki elkezd úszni tanulni, és legelőször bedobják egy olimpiai medencébe, aztán mikor már látják, hogy valahogy csak fennmarad a víz felszínén, akkor átküldik egy nyakig érő vízbe, hogy kicsit lélegezzen fel. A cég mérete és tevékenysége miatt a korábbi munkahelyem sokkal nagyobb falat volt. Meg vagyok győződve arról, hogy olyasmiket tanulhattam ott meg, amire Udvarhelyen vagy akár székelyföldi viszonylatban nem sok helyen lett volna lehetőségem. Egy idő után azonban éreztem, hogy kezd fárasztani a nagyvállalati hajtás, verseny, az ottani vállalati kultúra, és hiányoltam a nagyobb szabadságot és kreativitási lehetőséget, valamint a munkatársi kapcsolatok mélységét és személyességét. Az is lehet, hogy azt az ősmintát kerestem, amit számomra ilyen szempontból a székelyszentléleki iskola jelentett, és lehet, hogy soha az életben nem lesz többet olyan munkaközösségem, mint ott volt. Talán emiatt is kívántam egy családiasabb hangulatú vállalkozást.

Új helyemen sokkal kisebb csapatban dolgozunk, és olyan cégeknek segítünk talpra állni, amelyek krízishelyzetbe kerültek. Ennek az újdonságnak a kihívása, de ugyanakkor öröme is, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket a magunk szája íze szerint tudunk alakítani. Korábban azt éreztem, hogy egy nagy gépezetnek, vagy órának csak egy fogaskereke vagyok, itt meg mondjuk én vagyok az egyik mánus  – persze, nem csak két mutató van ezen az órán -, hogy kicsit fontosabb a feladatom. Ilyen szempontból nagyobb a kihívás és a felelősség, bár a korábbi munkahelyemen is voltak olyan projektek, amelyeknek a java részét én vittem a hátamon és ha nem végeztem volna jól, akkor annak biztos, hogy látszott volna a nyoma.

Új munkahelyedet elképzelve úgy tűnik nekem, mintha ott nem is annyira ti magatok lennétek benne a versenyben, hanem  másoknak segítenétek a versenybe felzárkózni, ott megállni. Mintha üzleti síkon utána mennétek „a századiknak”…

Érdekes kép ez és szép is, ami erősíti a küldetéstudatomat, mert jólesik ekként nézni a feladatomra. Nyilván, bárki, akinek egy kis köze is van az üzleti élethez, nagyon jól tudja, hogy ott egyszerűen nem lehet verseny nélkül megállni; mihelyt levetted a lábadat a pedálról, eldőltél. Itt azonban az én konkrét feladatom tényleg nem az, hogy versengjek akár a saját munkatársaimmal, akár a konkurensekkel, hanem inkább úgymond mi vagyunk az edzők, akik felkészítjük a versenyzőket a versenyre. Inkább háttérmunka ez, ami nem is nagyon látszik, legtöbben nem is tudnak rólunk. Színházi hasonlattal élve, kicsit olyan a munkánk, mint a súgóé: nyilván mindenki a főszereplő nevét fogja megjegyezni és nem a súgóét.

Hogyan foglalnád össze üzeneted az olvasók számára?

Eddigi életutam azt hiszem, jó példa arra, hogy merjük megvalósítani álmainkat és ne ragadjunk le annál, amit évekkel azelőtt el tudtunk volna képzelni magunkról. Nagyon fontos az, hogy legyünk nyitottak mindig a jó Isten hívására. Ő különböző hangszínekkel, más-más  eszközökkel szólíthat meg, de ha meggyőződtünk arról, hogy ez az Úr hívása, akkor merjünk elindulni az ő szavára. Úgy gondolom, hogy életem minden eddigi szakaszának megvolt a maga helye, és az sem véletlen, hogy tizenkét évig tanítottam és plébániai önkéntes munkatárs voltam, mint ahogy az sem, hogy három és fél évig az adott nagyvállalatnál dolgoztam. Mindig úgy éreztem, akkor léptem tovább, amikor az ott betöltendő küldetésem lejárt. Jó nyitva tartani a fülünket arra, hogy mikor végeztük el egy adott helyen a feladatunkat… Jó, ha megvan az emberben a kellő bátorság és ugyanakkor a gondviselő Istenre való ráhagyatkozás is.

(Az interjú rövid, nyomtatott változata megjelent a Vasárnap hetilap 2020. július 19-ei számában.)

MEGOSZTÁS