Bár látásból és szentmisékről régóta ismerem, sőt néhány évig dolgoztunk is együtt egy rádióműsor kapcsán, annyit tudok róla, hogy magyarországi származású és a Fokoláre mozgalom tagja. Több mint egy órát ülünk egy hangulatos kolozsvári cukrászdában – még „békeidőkben” –, és jobbnál jobb történeteket mesél az életéről, a mozgalomról, az élet igéjéről, Chiara Lubichról: Bodnár Sándorral beszélgettünk.
Pontosan mikor kerültél ide, az országba és Kolozsvárra?
2008-ban kerültem Romániába, Kolozsváron pedig nyolc éve élek. Része vagyok a Fokoláre mozgalomnak, és a fokolárban élek, ez egy kis csoport, amely valami módon szíve akar lenni a mozgalomnak ott, ahol az létezik. A mozgalommal Magyarországon ismerkedtem meg, én egyébként egri vagyok, ott léptem be a Fokoláréba, majd húszévnyi tapasztalat után meghívtak a mozgalom egyik formálódási központjába, hogy ott vegyek részt abban a munkában, ami a fiatalok formálását célozza. Így kerültem Loppianóba, ott voltam négy évig, és fiatalokkal dolgoztam, 18–25 év közötti korosztállyal. Ez egy teljesen nemzetközi csapat volt: maoriktól a límaiig minden bőrszín, teljes világkép. Hihetetlenül érdekes volt belelátni annyiféle ember életútjába, döntéseibe. Változóan, hat hónaptól egyéves időszakot töltenek ott a fiatalok, így az alatt az idő alatt, amíg ott voltam, jó néhány száz fiatallal együtt dolgoztunk, utána kerültem ide, Romániába.
Elég érdekes volt a mozgalommal való megismerkedésed…
Én ilyen klasszikus szülöttje vagyok egy klasszikus kornak. Ez az a kor – az előző rendszer –, a harcos szocialista rendszer „fáradó” része, amikor kialakultak a formák, de igazából tartalom, belső húzás nincs. Ezt átéltem gyerekként, később fiatalként a KISZ-ben, láttad, hogy vannak formák, amiket a rendszer „felajánl”, és te gondolkodás nélkül mész azokban a formákban, mert ott vagy együtt a többiekkel. Lassan felfedezed azt, hogy nincs semmi belső tartása, nincs értelme, illetve értelme csak annyi van, hogy együtt lehetsz a többi fiatallal. Tehát ez az a kor, amibe születtem, klasszikus kétgyerekes családban, és klasszikusan olyan családban, ahol a hitről sosincs szó. Istenről sem, de arról sem, hogy egyáltalán létezik-e. Nincs szó róla. Én így nőttem fel…
Eszméletlen érdekes 15 évesen fiúnak lenni, amikor nyílik a világ, nyílsz te, vannak olyan kérdéseid, amitől félsz, mégis vonzanak, amik túlmutatnak rajtad: ki vagyok én, mit csinálok, honnan jövök, hova megyek, stb. Szerintem ezen egyszer mindenki átmegy az életében. Belekeveredtem egy olyan baráti társaságba, ahol túl azon, hogy ittuk az Egri Bikavért, hogy hallgattuk az akkori kor emberformáló zenéit, hogy ultiztunk, a legfontosabb pillanattá mindig az nőtte ki magát, amikor éjféltájban már az egész csapat beszélget. Beszélget, teszi fel a kérdéseket és keres. Keresi az élet miértjeit. Ez egy kb. 15 fős csapat volt. Közülünk senki sem hitt Istenben. Viszont egy ponton elérkeztünk oda, hogy felfogtuk: a kérdéseinkre mi nem találunk választ, és arra gondoltunk, ha valaki hisz Istenben, az érdekes lehet, mert a hitből biztos hogy kell szülessenek válaszok. Ebbe a társaságba csöppent bele egy olyan közös barátunk, aki viszont hívő volt, és hallgatva a ezeket a témáinkat egyszer csak azt a kérdést szegezte nekünk: Hát miért nem beszéltek egy pappal? Mekkora ötlet! Kinek jutott volna eszébe?! (nevet) Mondott is egy nevet: Tomka Ferenc. Gyakorlatilag lelőtte a nagyágyút, persze nekünk fogalmunk sem volt arról, ki ő. (Fiatal pap kora óta építője, majd terjesztője volt a rendszer által szigorúan tiltott katolikus ifjúsági és csoportmunkának, valamint a Fokoláre mozgalomnak, emiatt a rendszerváltásig folyamatos rendőrségi megfigyelés alatt állt. 1976-tól 1989-ig az Egri Érseki Hittudományi Főiskolán a lelkipásztorkodásra felkészítő tantárgyakat tanította – szerk.megj.)
Így csöppentünk be a szemináriumba, megkerestük, elkezdtünk vele beszélgetni. Számomra fantasztikus találkozás volt, mégpedig azért, mert találkoztam egy értelmes emberrel, egy vonzóan értelmes emberrel. Ott tapasztaltam meg először azt, hogy vonzó tud lenni az értelem, a nyitottság. Nekem az is óriási dolog volt, hogy láttam a könyvespolcán Lenin összes művét. Nem kérdeztem meg, hogy mennyit olvasott el belőlük (nevet), de láttam egy olyan embert, akinek a polcán olyan könyvek is vannak, amik nem odavalóak. Ez a beszélgetés nagyon jól sikerült, a végén meghívott a fiatalok csoportjába, mi pedig simán igent mondtunk rá. És mentünk.
Mi fogadott abban a csoportban?
Az első meglepetés az volt, hogy a társaság felét ismertem, nem olyan nagyváros azért Eger. Fogalmam sincs már, milyen témáról beszélgettünk, de azt tudom, hogy igen érdekes volt. Tomka Ferenc egyszer csak lezárta a beszélgetés első részét, és azt mondta, a második órára az maradjon, de csak az maradjon, aki komolyan akarja venni az igét, az élet igéjét. Én feltettem magamnak a kérdést: azt sem értem, mi az ige, mi az élet igéje, hát hogy tudjam komolyan venni, teljesen új vagyok, szóval engem ez feljogosít arra, hogy maradjak… Ott kezdődött egy érdekes dolog számomra. Elolvastuk az életigét – a mozgalomban minden hónapban megpróbálunk gyakorlatba ültetni egy életigét –, aminek a gyakorlati következménye az, hogy megengeded Jézusnak, hogy átjárja az életed, hogy úgy cselekedj, mint ő. Hallgatom, ahogy olvassák, majd mesélik a saját sztorijaikat. Ezek mind velem egykorú, 17 éves gyerekek voltak. Minden egyes tapasztalat egy ismerős probléma köré fonódik. Klasszikus példa: anya azt mondja, hogy… nekem semmi kedvem nem volt… de meggondoltam magam, és… Van egy reflexió, irritál a dolog, és van egy belső döntés, hogy de mégis! És azért döntök úgy, mert nekem azt mondta az ige abban a pillanatban. Egészen leegyszerűsítve: azt mondta az ige, hogy szeress. És amikor én hallottam ezeket, egyiket a másik után, az én világomba belépett egy „kulturális újdonság”. Ilyet én még életemben nem hallottam. Nekem is vannak problémáim az életben, van testvérem, tanáraim, osztálytársaim, találkozom igazságtalansággal, stb. De hogy a problémamegoldás kulcsa a szeretet legyen, hát ezt ki gondolta volna (nevet)?! Ott belépett az életembe a legfontosabb újdonság, és abban a pillanatban én még nem is hittem Istenben… De belépett valami olyan erő ezzel a szeretettel, aminek majd szép lassan megtapasztaltam a dimenzióit.
Mi volt a legeslegelső ilyen tapasztalat?
Az első ilyen felejthetetlen tapasztalat, amit saját magadon élsz át… Reggel van, készülődés, indulás az iskolába, tehát a mindennap ismétlődő rutin, amikor egyszer csak megszólal egy belső hang: csináld meg apádnak a reggelijét. Ez így elmondva elég egyszerű, de abban a családi kontextusban, abban a szokásrendszerben, ami nálunk volt, ilyen még soha nem történt, hogy én elkészítettem volna édesapámnak a reggelijét. Nyilván nem nagy ügy, de mégis, és éppen akkor nem voltunk olyan hihetetlen jóban sem. Szóval ki akartam gyorsan verni az ötletet a fejemből. Be is kapcsoltam a magnót, de ez a hang csak ott szólt. Emeltem a hangerőt, de az a belső késztetés nem szűnt meg. Elkezdtem hát elkészíteni a reggelit, közben „égett a bőröm”, nehogy meglásson valaki. Szerencsére nem vett észre senki, majd menekültem is otthonról. Kiléptem az ajtón, és úgy éreztem magam, mint egy mesehős, akit felülről leöntenek egy dézsa boldogsággal, amikor majd kiugrasz a bőrödből, annyira valós ez a boldogságérzés. Soha nem voltam egy szomorú gyerek, benne voltam mindig mindenben, tehát ez nem az a történet, hogy a savanyú gyerek életében először találkozik a cukorral, és az lenyűgözi. De ez valami olyan újdonság volt, hogy muszáj volt azt mondanom önmagamnak: figyelj, hogyha te most életedben először szerettél tudva és akarva, és ennek ez a gyümölcse, akkor, ha nem vagy egészen hülye, ezen az úton fogsz továbbmenni. Ez megéri, ez valami döbbenet.
Vannak az ember életének ilyen pillanatai, ami szerintem Isten különleges szeretete vagy személyes szeretete. A gyerekkoromnál maradva, ott van az a „kényelmetlen” helyzet a suliban, amikor felfedezed, hogy szeretheted a tanáraidat, például azzal, hogy elkezdesz figyelni rájuk. Az a „szerencsétlen” tanár meg nincs ahhoz szokva, hogy figyeljenek rá a diákok, úgyhogy egy adott ponton azt vettem észre, minden tanár nekem tartja az órát. Meg is ijedtem, nehogy már azt higgye, hirtelen ez lett a kedvenc tantárgyam (nevet).
Ha elkezdesz szeretni, annak következményei vannak, és az eszméletlen.
És édesapád megtudta, hogy te készítetted el a reggelijét? Egyáltalán a szüleid észrevették rajtad a változást?
A reggeliről soha nem beszéltünk, lehet, fel sem tűnt neki. Azt a részét, hogy én hetente járok templomba (mert a templomban volt az a kis terem, ahol ez a csapat találkozott), megtudták, és abban a pillanatban meg is tiltották. Ő párttag volt. És hogy az ő fia templomba járjon, olyan nincsen. Megtiltották.
Néhány nap múlva találkoztam az utcán ezzel a pappal, és mondtam neki, hogy mi a helyzet. Nagyjából fel voltam készülve a válaszra: első keresztények, vértanúság stb. De tudod, mi volt a válasza: maradj otthon, ne gyere. Alig hittem a fülemnek… Ott találkoztam először az érdek nélküli szeretettel, hogy többet ér a szeretet jelenléte a családotokban, mint hogy te törj-zúzz a hitigazságokkal. Hihetetlen. Aztán valahogy úgy alakult, hogy eltelt egy fél év, és megint ott voltam ebben a csoportban. De egy pecséttel több volt a lelkemben, annak a pecsétje, hogy a szeretet sokat ér, többet ér, mint bármi más, és az, hogy létezik érdek nélküli szeretet. Ez egészen fantasztikus volt.
Mikor döntötted el, hogy belépsz a fokolárba?
Huszonhárom éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy belépek. Vendéglátói főiskolát végeztem, okleveles kocsmáros lennék. Dolgoztam is, de nem túl sokat ebben a szakmában. A vendéglátás olyan, mint ez a mozgalom: akkor találkozol az emberekkel, amikor az embereknek szabadideje van: ha egy napot veszel alapul, akkor este, ha egy hetet, akkor hétvégén, ha egy évet nézel, akkor nyáron, akkor vannak ezek a csúcsok. Úgyhogy azt vettem észre, nem egészen kompatibilis ezzel a hivatással az, hogy frontharcos légy a vendéglátásban. Háttérharcos lehetnél, de…
Chiarát személyesen ismerted, többször találkoztál vele. Hogy emlékszel vissza az első találkozásra?
Igen, ismertem, és a legelső találkozásnál igazából azt sajnáltam, hogy nem vagyok költő vagy zeneszerző. Röviden felvázolva a történetet, életemben először jutottam ki külföldre, Nyugat-Európába, Rómában voltunk egy találkozón, ahová eljött Chiara is. Azokat az embereket, akik valamilyen oknál fogva „érdekesek” voltak, külön bemutatták neki. És én is ott álltam ebben a sorban, a 23 éves gyerek, aki most van életében először Rómában, és követni akarja Chiarát… Tehát ott álltunk felsorakozva néhányan ebben a sorban, amikor megérkezett. A következőképpen éltem meg a helyzetet: mintha belépett volna egy forgószél, ami gyakorlatilag egy erőkoncentráció, de harmonikus. Sajnáltam, hogy nem vagyok zenész vagy festő vagy valamilyen művész, aki meg tudja örökíteni azt a pillanatot, mert egyszerűen szép volt, nagyon-nagyon szép. Olyanfajta szép, amit nem is tudom, hogy a szemeddel látsz-e vagy a lelkeddel… Szép!
Amikor odaért hozzám, mindjárt kérdezett valamit, nekem pedig az első szavam hazugság volt (nevet), mert azt kérdezte, értek-e olaszul? És mivel ezt megértettem, azt válaszoltam, hogy „si”, de ebben azért volt némi csúsztatás. Nagyon érdekes találkozni egy ilyen karizmatikus emberrel, akinek, amikor belenézel a szemébe, az a benyomásod, hogy sokkal mélyebbre látsz. Legközelebb akkor találkoztam vele, amikor véget ért a beszéde, és jött kifelé, megint összefutottunk, az már véletlenszerű találkozás volt, és ő mindjárt megkérdezte: értetted, sikerült követned?
És erre mit mondtál?
Igazából két dolgot is lehet érteni: meg lehet érteni magát a valóságot, ami jelen van, és én abban fürödtem. Hogy megértettem-e mindent szó szerint, az nem biztos, sőt! De benne lenni abban a történetben, ami egy isteni történet, és ami téged átalakít, azt igen, azt megértettem.
Roppant érdekes például, amikor kezet nyújt, mert amikor hozzáértem a kezéhez, az volt az érzésem, hogy nagyon vigyázzak, nehogy eltörjem. Az egész ember kicsi, és az volt a benyomásom, hogy hihetetlenül törékeny. Chiarát nagyon lehetett szeretni és nagyon könnyű volt szeretni. Vannak ilyen emberek. Nyilván ez minden embernél együtt jár azzal a karizmával, amit kap. Az embert nézem, de a karizmát látom, a karizma pedig egy isteni ajándék, és nem tudsz nem szerelmes lenni egy karizmába, ilyen módon összemosódik az emberi meg az isteni, de ez valami szép együttes.
A beszélgetésünk elején említetted, hogy a Loppianóban töltött évek után jött Románia, illetve jöttél te ebbe az országba. Erre azért kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen döntéshozatal hogy működik: küldenek, hívnak, kineveznek?
Én azt gondolom, hogy az életünk egy misztikus történet. Legalábbis én rengetegszer érem tetten a misztikát a saját életemben, de a másokéban is. Mert igazából együtt élsz valakivel, akit nem látsz, de attól még reális, valós személy, és az ő jelenlétének a fényében élsz, döntesz, kérdezel, tervezel.
Azt tudni kell, hogy Loppiano érdekes útvonalon fekszik, mivel Firenzétől nincs mesze, millióan megálltak ott abban az időben – ami még nem a repülőkről szólt –, akik Róma felé tartottak. Nagyon sok magyar is megállt, köztük nagyon sok erdélyi magyar is, úgyhogy körülbelül egy-két év leforgása alatt van egy „közeli” képed erről az egész helyzetről. És bennem megfogalmazódott, hogy amikor majd beszélni fogok a központunkkal, akkor elmondom azt az ötletet, hogy jó lenne, ha a romániai fokolárban lenne egy magyar is, mert akkor még nem volt. Eltelt valamennyi idő, és a központunkból, Rómából kerestek egy nap telefonon. Beszéljük meg, hogyan tovább, hisz nekik volna számomra egy javaslatuk… Másnap elmentem Rómába, alig tudtuk eldöntetni, ki kezdje a beszélgetést, hisz nemcsak nekik volt mondanivalójuk számomra, hanem ugyebár nekem is számukra… Mi arra gondoltunk, mi lenne, ha Romániába mennél? – kezdték ők. Én erre elkezdtem nevetni… Hisz az én mondanivalóm pedig az lett volna, hogy szerintem valakinek, magyarnak jó lenne Romániába menni. Alig hittük el, hogy ugyanarról beszélünk…
Nagyon sok eleme van ennek a történetnek. Az egyik eleme épp ez: mi arra gondoltunk, hogy te mit szólsz hozzá… Az egész lelkiségnek a központi alappillére az egység. És ez az egység úgy jön létre, hogy Jézus köztünk van, Jézus bennünk él és mi teret adunk neki. Tehát a történet nem arról szól, hogy leül beszélgetni két okos ember, és ez a két okos ember valószínűleg valami okos dolgot fog kitalálni. Hanem arról, hogy leül egymással beszélgetni két ember, aki nyitott arra, hogy személyesen is „Jézus legyen” az egyik is meg a másik is, ami késszé teszi arra, hogy a másik iránt nyitva legyen a szeretetre… És ez a kettő figyel arra, hogy mit mond ez a köztük lévő Jézus.
Az, hogy egy fokolarinó hol élje le a következő éveit – ami az egy csomó hét, egy csomó nap, egy csomó körülmény, csomó döntés, csomó ember, konkrét helyzetek –, nem úgy működik, hogy: szerintünk oda menj, vagy te hova szeretnél menni… ez így kevés lenne. Kell ez a Jézus közöttünk, akivel együtt megértjük, mit kell tennünk. Úgyhogy nekünk ez egy hihetetlen nagy ünnep volt akkor, hogy Jézus mennyire előkészítette a talajt: bennem így, bennük úgy.
Tudtál egyáltalán valamit románul, és a döntés megszületésének „körülményeinél” maradva, hogy kerültél, kerültetek – mármint a férfi fokolár – Bukarestből Kolozsvárra?
Egy szót sem tudtam románul. Az országban nagyon sok helyen van közösség, és én úgy láttam, kilométerekben nagyon messze vagyunk tőlük. Felmerült az ötlet, hogy próbáljuk meghallgatni, mi a köztünk lévő Jézus válasza erre a helyzetre, kérdésre. Megbeszéltük, hogy egy következő találkozóra úgy készülünk fel, hogy mindenki tudja, Jézus benne mit válaszol. Ez olyan, mint egy társasjáték, csak úgy működik, ha az alapelemei működnek. Egy órán belül tudtuk a választ: Kolozsvárra kell menni. Két konkrétum állt a döntés mögött. Az egyik az volt, hogy a fokolár annak idején azért ment Brassóból Bukarestbe, hogy ott legyen a női fokolár mellett, hogy maradjon egymás mellett a női meg a férfi fokolár. A fokolárhoz tartoznak a házas fokolarinók is, akiknek megvan a saját életterük, de mégis azt érzik, hogy őket Jézus ide küldi, hogy ezt az egységet építsék. Akkoriban három házas fokolarinónk volt, egy Csíkszeredában, kettő pedig Kolozsvárt. Így ez volt a másik konkrétum, amiért megszületett ez a döntés. Miért ne lenne a szüzek és a házasok közös, misztikus tapasztalata a fokolár, úgy, ahogy Chiara azt megálmodta? Eljöttünk hát Kolozsvárra.
A Fokoláre mozgalom egyik alapja az élet igéje, mit jelent ez most (személyesen) számodra?
Az aktuális, márciusi (amikor a beszélgetést rögzítettük – szerk. megj.) az egyik legklasszikusabb élet ige: „Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik.” Az egyik legkönnyebb, valószínűleg azért, mert az egyik legkonkrétabb. Arra hív meg, hogy kicsit bújjak ki a magam bőréből, és bújjak bele a másikéba, és ebben itt van az egész tanítás, ebben minden benne van. Ha számomra nem egy kipipálandó feladat marad, akkor ez egy „kifelé” való meghívás, mint amire a szemem van, hogy bentről kifelé lássak. És meglássam, mi számodra érdekes, mire vagy érzékeny, te, az az ember, aki ebben a pillanatban itt vagy. És ha ez így van, ha figyelsz a másikra, nincs többé rutin, nincs több hétköznap, „hétközperc” vagy „hétközpillanat”, mert abban a pillanatban be vagy kapcsolva abba a nagy áramkörbe, ami az isteni áramkör. Attól a pillanattól kezdve az egész egy ünnep. Nekem ezt jelenti.
A mozgalom megszületésekor hihetetlen súlya volt az élet igéjének, mert ez adja meg azt a lehetőséget, hogy ne a saját magad világába legyél bezárva, hanem legyél nyitott arra a világra, amire Isten hív. Konkrét módon, azzal, hogy te magad Jézussá válsz, gyakorlatilag erről szól az élet igéje. A kezdetekben nagy ereje volt, utána azzal, hogy ennek a karizmának meg kell testesülnie, meg kell fogalmazódnia átadható ajándékként, és ehhez szükség volt egy testre, ami maga a mozgalom, ezt fel kellett építeni, és ez megosztotta a figyelmet. Tehát ami az elején egy mozgalmatlan korszakban a meghatározó ereje volt, de olyan ereje, amiből robbanásszerűen megszületik maga a mozgalom is, az az erő, az a koncentrált figyelem megoszlik sok minden más között. Én úgy érzem, itt tartunk, hogy vissza kell koncentrálnunk ide, és nem azért, hogy mi legyünk az „életige klub”, hanem azért, mert ez adja meg azt a lehetőséget, hogy én Jézussá váljak (a másik számára), és onnan indul a játék.
(Az interjú – két részben – megjelent a Vasárnap hetilap március 22-ei és 29-ei számában.)
