Rendhagyó pünkösd

0
399
Fotó: Serbán Mária

Nem. Ilyen pünkösdünk még nem volt. Mint ahogy az ideihez hasonló húsvétunk sem. Hiányzik a közös ünneplés, a zarándoklat, és még annyi minden…

Miközben erre gondolok, és már-már sajnálni kezdem magunkat, bevillan egy kép, aminek első látásra nincs sok köze ehhez a pünkösdi vigíliához. Vagy mégis? Szentföldi zarándoklatunk során a Via Dolorosa-hoz érkeztünk és elkezdtük imádkozni keresztúti ájtatosságunkat. Hamarosan erőt  vett rajtam a csalódottság, szinte frusztráltság érzése. Imádkozni akarunk: itt, a tett helyszínén egyesülni Megváltónk szenvedésével. Csendben, áhítattal… Az árusok azonban mitsem törődnek szándékunkkal és hangosan kínálják portékáikat, a tömegben pedig majdhogynem elveszítjük egymást. Nem ezért jöttünk ide… És akkor hirtelen felmerült bennem a kérdés: miért képzelem azt, hogy egy kihalt, csendes utca lenne valósághűbb helyszín imádságos emlékezésünkre? Hisz Jézus kereszthordozása miatt aligha állt le az élet az akkori utcán. Hacsak a kíváncsiskodás miatt nem… A helyszín tehát – modern változatban – az általam vágyottnál hitelesebb talán. Idei pünkösdünk mintha ennek fordítottja lenne: közös, hangos ujjongás helyett, akárcsak Jézus barátai, mi is „emeleti termükben” várakozhatunk csupán, együtt imádkozva az ő Édesanyjával. És ahogy a a Feltámadott ugyanabba a szobába, a félelem miatt bezárt ajtókon keresztül lépett be, békességet lehelve barátaira, úgy a Lélek is váratlanul betöltötte a helyet és az ott tartózkodókat. A kilépés pedig csak azután, a Lélek szelével, tüzével kezdődött. 

Idekívánkozik egy másik élményem is. Évekkel ezelőtt pünkösd hajnalát vártuk a csobotfalvi Szent Péter templomot zsúfolásig megtöltő fiatalokkal, akiknek különböző csoportjai egymást váltogatva vezették az imát. Csoda szép hangulat volt. Az énekeket, elmélkedési szövegeket meghitt, a lélek mélyéig ható csendek követték. Valamikor, az éjszaka közepén kimentem a templomajtóhoz friss levegőt szívni. És ekkor, egy ilyen mély csend alatt, enyhén ironikus mosollyal az arcán egy éppen akkor érkezett kívülálló megkérdezte tőlem: „Na, mi van? Megállt az ima?” „Nem, kedves Látogató, nem állt meg, elmélyült…”

Elzarándokolok „emeleti szobámba” és ott várakozom.