Griffek, párkányok, szalagdíszek

0
589

A kolozsvári Bánffy-palotában működő Szépművészeti Múzeum igazgatójától, dr. Lucian Nastasă-Kovács történésztől kaptam engedélyt, hogy fölkapaszkodjak az erdélyi barokk építészet emblematikus alkotását körülvevő állványzatra. Legjobb tudomásom szerint  ennyire igényes restaurációs munkálatokat legalább fél évszázada nem végeztek a palotán, a történész-igazgató pedig, ahogy az egy közművelődésben fontos szerepet játszó intézmény vezetőjéhez illik, a közösségi médiában rendszeresen beszámol a dolgok állásáról, interjút ad, beszámolót közöl a felújítás menetéről.

Eredményes munka csak szakértelemmel, odafigyeléssel és alázattal végezhető. A közhelyesnek tűnő megállapítás több évezredes gyakorlati tapasztalatot sommáz, és különösen igaz akkor, amikor úgy kell a szakértelmet kamatoztatni, hogy ne tegyünk erőszakot a régi mesterek irányelvein. Eszerint alkotnak a restaurátorok, akik aprólékos, szigorú szabályoknak megfelelő munkájuk végeztével diszkréten a háttérbe vonulnak, hogy a műalkotások dicsfénye azok alkotójára hulljon vissza ismét.

Nem gondolkodnék ilyesmiken, ha ne kaptam volna lehetőséget a kolozsvári Bánffy-palotában működő Szépművészeti Múzeum igazgatójától, dr. Lucian Nastasă-Kovács történésztől, hogy fölkapaszkodjak az erdélyi barokk építészet emblematikus alkotását körülvevő állványzatra. Legjobb tudomásom szerint  ennyire igényes restaurációs munkálatokat legalább fél évszázada nem végeztek a palotán, a történész-igazgató pedig nem csinál titkot a profizmusból. A közösségi médiában rendszeresen beszámol a dolgok állásáról, interjút ad, beszámolót közöl, ahogy az egy közművelődésben fontos szerepet játszó intézmény vezetőjéhez illik.

Kolozsváron, ahogy Erdély más városaiban is az elmúlt évtizedekben, gyakran érezte magát úgy az ember, mintha Patyomkin-városban járna. Hébe-hóba új köntöst kapott egy-egy műemlék-épület, de a kivitelezés minősége kívánnivalót hagyott maga után, a megrendelők ízléséről pedig jobb volt nem beszélni. Az udvarterek állapota viszont, néhány történelmi jelentőségű, jellemzően egyházi tulajdonban lévő ingantlant leszámítva, az esetek többségében siralmas állapotban van. A lakóknak nincs tőkéjük a rehabilitációra, az önkormányzatok pedig nem látnak a homlokzatokon belülre. Ha nem szotyog a stukkó a járókelők fejére, a probléma megoldottnak tekinthető. Itt jön a képbe az értékek és érdekek összhangjában gondolkodó intézményvezető, lelkész, elöljáró vagy gondnok – nevezzük az egyszerűség kedvéért “kolozsvárembernek” –, aki addig pályáz, kalapoz, kilincsel, ameddig olyanná nem tudja varázsolni a rábízott ingatlant, amilyennek a 21. században lennie kell.

Jó példák egész sorát látni Kolozsváron az igényes rehabilitációkra. A belvárosi római katolikus plébánia közösségét elsősorban természetesen a Szent Mihály-templom látványosan zajló felújítási munkálatai tartják lázban, amit kívülről megcsodálhatunk ugyan, de belülről majd csak a végeredményt fogjuk látni 2021 végén. Bizonyos értelemben ez is “karantén” a hívők számára, hiszen a templomot érthető okokból még hosszú ideig nem látogathatják. Ugyanezen a folyamaton már túl van példának okáért a Farkas-utcai református templom, az unitárius egyház jóvoltából pazar közösségi házként működtetett Vallásszabadság Háza, az egykori püspökház, de “kibontakozott” a főtéri evangélikus templom is, a neológ zsinagógát pedig szintén példás módon újították meg a közelmúltban. A Szentegyház-utca környékén valóságos állványerdő van: a Bánffy-palota állványairól átlátni nem csak a Szent Mihály-templom állványaira, de a bal oldali Státusházéra is.

Ahogy a Bánffy-palota tetején különengedéllyel és fényképezőgéppel egyensúlyoztam az állványokon, nemcsak a ritka látvány ejtett rabul, hanem az állványon dolgozók fegyelmezettsége és alázata is. Szakítottak időt arra, hogy meséljenek a munka mibenlétéről, s miután jó negyedórát szlalomoztunk román nyelven a szakszavak között, kiderült, hogy a kőrestaurátorok valamennyien magyarok. Jónevű cég alkalmazottai, elismerésnek örvendenek a szakmában, éppen ezért nem szorulnak arra, hogy név szerint is emlegessem őket, bár megérdemelnék. Szent József, az ács jut eszembe róluk, a munkások védőszentje, aki – Reményik Sándort parafrazálva — hallgat az evangéliumban és hallgat róla az evangélium. A Bánffy-palota építtetőjét, építőmesterét, szobrainak faragóját név szerint ismerjük, tudjuk, mikor és milyen hírességek szálltak meg az épületben, ahogyan azt is, hogyan vált arisztokrata tulajdonból hitbizománnyá, majd államosított ingatlanná, végül egy házvezetőnő visszaperelt örökségévé. A 18. századi építőmunkásokról azonban nem szól a fáma, és azokról is minden bizonnyal megfeledkezünk majd, akik most alázattal és műgonddal faragják a párkányokat és szalagdíszeket.

A palota hátsó kapuzatát három karcsú címerállat díszíti. Az erősen porladó griffmadarak békésen tűrték, hogy a közelükbe merészkedjek és szomorkodjam a látottak miatt. A faragványok állapota próbára teszi majd a restaurátorok szakártelmét, a főtéri homlokzat állványai közül kikandkáló, már felújított mitologikus alakok azonban arról tanúskodnak: ezúttal jó kezekben lesznek!

Kép és szöveg: Laczkó Vass Róbert