Tárjuk szélesre szárnyainkat…

0
611
Fotó: A szerző fevételei

Az elmúlt időszakban mindenki a szavakon csüngött – mit mondanak a hatóságok, milyen hírek vannak, mivel biztat az egyház és lehetne sorolni. Mindenki keresi a vigasztalást és eligazítást, és ez a továbbiakban is így lesz, hogy mindenki „felül valakinek a szavaira” annak függvényében, hogy mivel rezonál inkább, és annak érdekében, hogy mentesítse magát egy kicsit a realitástól és saját bizonytalanságaitól.

Az egyik eminens román pszichológus szerint egy új vallás van születőben – a biztonság vallása. A pánik belengi a levegőt mindenhol, legyen az tudatosított vagy nem, és ilyenkor a döntéseinket többszörösen is bebiztosítjuk, nem engedünk meg magunknak semmilyen bizonytalansági faktort. Tanúi voltunk az elmúlt két hónapban a konspirációs virágzásoknak, láttuk, ahogy sokan az igazság hézagokat díszes fonalaikkal próbálták összefércelni. Szükségünk van biztonságra, de mégis csak akkor fejlődünk, amikor elhagyjuk a biztos talajt… Számtalan bibliai példa is van erre: a választott népnek is ott kellett hagynia a biztos egyiptomi zsíros fazekakat, hogy növekedhessen a szövetségi szeretetben. Az egész életünk egyensúlyozás a bizonyosság és bizonytalanságok között és erre az egyensúlyozásra egy olyan pszichológiai képesség tesz minket alkalmassá, amelyet a pszichológiában rezilienciának (lelki rugalmasságnak) nevezünk. Eva Edith Eger holokauszt túlélő, jelenleg Amerikában élő pszichológus írja: „A jelenben élés képessége tesz valaki túlélővé. Koncentrálni arra, hogy mi maradt, és nem arra, ami elveszett. Az áldozatok arra várnak, hogy valaki kiszabadítsa őket. (…) A túlélők flexibilisek. Az áldozatok a haragba temetkeznek. A túlélők saját döntéseket hoznak.”

A lelki rugalmasság a harag elengedését és a valóság elfogadását jelenti, de nem jelent félelemmentességet. Gyakran társítják a hitet a félelementességgel, de a félelem hiánya nem jelent feltétlenül hithiányt. Persze ott van a bibliai ne félj, csak ahogyan elég sok más gondolattal is tesszük, kontextusból kiragadva saját gondolat-kirakósunkba illesztjük. A bibliai ne félj-nek, legtöbbször van egy második része is: ne félj, mert veled vagyok, mert megváltottalak, mert… A félelem azt a cél szolgálja, hogy elidézhessem mi végre is vagyok én itt, hogy összerendeződhessenek bennem az emberi feszültségek a jó Isten által megrajzolt távlatokkal. Ha valóban megértjük, hogy mi végre vagyunk itt a világon, akkor nem gőgös fölénnyel nézünk a félősre, hanem szívünkre öleljük, hogy hallja annak szendergő szorongásait és megnyugodhasson egy időre míg bátorságra kap, hogy nincs egyedül.

Pszichoterapeuta vagyok és hosszú éveken át tanultam azt, hogy minden szónak óriási jelentősége van lelki univerzumunkban: egy szó örökre elzárhatja a szabadsághoz vezető utat vagy egy pillanat alatt megnyithatja hosszú, önmaguk tömlöcében eltöltött évek után, az élet kapuit. A szavaink veszélyesebbek mint a vírus, s tán nincs is annyi vírusfertőzés, mint ahány szóval és beszéddel való fertőzés létezik. Talán jó lenne elgondolkodnunk most, amikor mindenki egy személyben szónok és közönség, hogy milyen tartalmakkal töltjük meg egymás lelkét a világhálón át, vagy másképpen, hogy „mivel etetjük egymást”. Az etetés egy bizalmi aktus, bízok abban, hogy a másiknak jó szándéka van és ha tekintélyt szerzett már a „ételek tudományában”, akkor jobban el is fogadom. Ezért olyan könnyű „bekapni” a falatokat. Ezt a metaforikus keretet tovább lehet gondolni, most csak azért említem, mert fentebbi reflexióimnak a kiindulópontja a tegnap látott, fiókáit etető cinegecsalád.

Nagy csiripelésre lettem figyelmes, aztán észrevettem a cinegecsaládot. Az egyik cinegefióka a fenyőágon ült és az egyik szülőcinege etette – gyakran odaszállt és sűrű csivitelésekkel nyugtázta, hogy beletömte a friss falatot a fióka csőrébe. A másik cinegefióka a meggyfára repült, de vele senki sem foglalkozott. Már azt hittem beteg, amikor egyszer csak kitárta a szárnyait és elrepült a másik fenyőfáig. Elgondolkodtam, hogy a meggyfán szorongó kis cinegefiókának nem jutott sem csiripelő bátorítás, sem finom falat, de mindezek ellenére végül kitárta a szárnyát és ha már kitárta, a többi ment magától.

Néha talán jobb magunkra maradottan, saját gondolatainkkal, szorongásainkkal megküzdeni, kivárni, hogy eljöjjön számunkra is a döntés és a szabadság pillanata. Hiába etetnek mások jótanácsokkal, szavas-receptekkel, ameddig nem születik meg a felismerés és a döntés lelkünk mélyén: igen, én félek, de kitárom szárnyaimat, lesz ami lesz. A cinegefiókáért nem tehettem semmit, vagy mégis? Ott voltam: csendben, figyelemmel, szabad várakozással.


Homa Ildikó sss

MEGOSZTÁS