bármit

0
311
Fotó: A szerző felvétele

„Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.” (Jn 15,7)
(gondolat-töredékek az imádságról)

Hosszas csacsogás után, hátha egyszer szóhoz jut bennem az Isten.

Amikor az imádságról elmélkedem, könnyen gondolhatom azt, hogy ez már nem imádság. Olyan mintha a szerelmes társaságában az udvarlás mikéntjén törném a fejem; ha magamba fordulva teszem ezt, olyan mintha semmibe venném őt, de ha megosztom vele a gondoltaimat, akár udvarlásnak is vehetné. Imádkozni, azt jelenti… Nem tudom mit jelent, csak megközelítőleg, ahogy Istent sem tudom megérinteni, csak közeledem hozzá, amikor ott vagyok, ahol a vágyak megfogalmazódnak bennem, ahol gondolkodom és ahol érzek; amikor ott vagyok, ahol az élet a maga terheivel és örömeivel, hiányaival és bőségével adja magát. Ha Jézus az élet, akkor ahol az élettel találkozom, ott remélhetőleg Isten is adni fogja magát. Ahogyan a szerelmes a szerelmesét nézi, vagy csak tesz-vesz, még ha nem is látja őt, ahogy várja, ahogy búcsúzik, ahogy öleli, tartja, elengedi, ahogy felidézi az arcát, az illatát, ahogy haragszik, ahogy vitázik, ahogy sír,a szeretet révén a kapcsolat még ezt is kibírja, csak a szakítást nem.

Semmi hókuszpókusz. Semmi varázslat, csak figyelő jelenlét, magunkért, egymásért, érted, értem, hogy értsük.

Az imádság olyan, mint testnek a légzés. Ha nem jut elég oxigénhez az agy, elhalnak a sejtek, nem működik a gondolkodás, és az oxigén hiánya lassan a többi szervre is kihat. Imádság nélkül nem találjuk meg az utat sem Istenhez sem az élethez. Nem csak azért imádkozunk, hogy kapjunk valamit, hanem mert imádság nélkül képesek lennének észrevétlenül elmenni amellett amink már van. Nem azért imádkozom, hogy Isten adjon valami, hanem mert tudom, hogy imádság nélkül nehezen venném észre azt, amivel már megajándékozott.

Eldöntöttem: nem hagyom, hogy hitetlenségem megakadályozzon abban, hogy Istent megszólítsam.

Ha számolok azzal, hogy Isten mindenütt jelen van, máris közelebb kerülök az imához. Ha Isten mindenütt ott van, akkor elég nagy az esély arra, hogy még itt is. Isten jelenlétét még a hiánya sem cáfolhatja meg. A hiány egy vágy. Ha ezt a vágyat felvállalom, elismerem, hogy az életemben van olyan hely, amit Istenen kívül semmi más nem tud betölteni. Ha ennek a csillapíthatatlan vágynak helyet adok, máris közelebb került hozzám az Isten.

Ha el is taszít az Isten, én akkor is tovább tolakszom.

Jézus azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, Ő is ott van. Persze már összegyűlni sem könnyű. Lélekben próbálunk összekapcsolódni, mintha ez annyira egyszerű lenne, pedig nem az. Még a testeknek is nehéz. Ha meg is valósul a találkozás, tudnunk kell, Jézus azt nem ígérte, hogy jelenlétét érezni is fogjuk.

Az Úr van itt, és én észre sem vettem.

Az imádság Isten előtti örömteli vagy éppen viharos, mégis gyöngéd jelenlét. És úgy lesz egyre mélyebb ez a jelenlét, minél inkább áthelyeződik a figyelem önmagunkról arra, Aki megszólít minket. Ebben az érdeklődő figyelemben nyílnak meg a hit gyakorlatának, megélésének tágas terei. A húsvét után is félelmeik miatt rettegő tanítványok zárt csoportjából így lesz hitvalló, a krisztusi szolidaritást gyakorló pünkösdi gyülekezet.Az Istent kereső ember nem csak Istent keresi imádságaiban, hanem embertársait is, akiknek örömében és fájdalmában osztozik, és akikkel együtt, közösen teszi késszé magát arra, hogy Isten valami többet és nagyobbat véghez vigyen benne.

Minden imádság figyelemelterelés, magamról másra.

Az imádság Isten erejének elismerése. Gyengeségem soha nem lehet akadálya annak, hogy a szükségeset Isten véghez vigye bennem. Nehéz úgy imádkozni, ha magamat bárkinél is többre tartom.

 Amíg itt élek, soha nem leszek olyan mint Ő, de amíg Ő élt, olyan lett mint én, hogy én én tudjak lenni.

Úgy vagyunk mi itt, mint a szamár a Shrekben, aki halálosan unja már a hosszú utat és idegesítően folyton azt kérdezi, hogy ott vagyunk már? ott vagyunk már? ott vagyunk már? Hát nem. Ott még nem vagyunk. Bár sokszor szeretnénk ott lenni. Megérkezni oda, ahova vágyunk. Célba érni. De egyelőre itt vagyunk. Mindenki épp ott van, ahol. Testünkben, lelkünkben hordozott sebekkel, fáradtsággal, bűnnel, örömeinkkel és sóvárgásainkkal. Isten pedig pont ott talál meg minket, ahol vagyunk, és amiben vagyunk. Nem kell ehhez menni sehova, dolgunk csak annyi, hogy kitartóan, újra és újra kitárjuk magunkat előtte.

Nézlek és kérdem, hova is rohanok ha, te mindig itt vagy?

Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)