A társasjátékozás közösségi dimenziója

1
379
A társasjáték híd, út egymás felé. Fotók: Határátlépők

Aki játszik, önfeledten él – mondhatnánk, de sokkal többről szól a játék, mint elsőre gondoljuk. Amikor Lyonban ott találtam magam a francia fiatalok között, persze késett a buszunk, így előkerült a játék, amely áthidalt minden nyelvi és kulturális különbséget. Akkor már jó pár év társasjátékozás volt mögöttem, és a lyoni magyar közösséggel már túl voltunk az általam kezdeményezett első játékesten. Két nap múlva, amikor egy másik közösségi teremben – most már Bázelben – Hanabit játszottam ugyanilyen vegyes társasággal, belém hasított a felismerés: a társasjáték híd, út egymás felé. Ha úgy tetszik, akkor apropó a személyes interakciókhoz.

Azóta több alkalmam volt tesztelni ezt a felismerést különböző közösségekben külföldön és itthon is. Igazából a játékból nőtt ki a Csíkszeredában működő @Határátlépők csapata, az az inspiráló közeg, amely civilként egymást támogatva teszi a maga lépéseit, erősítve az önszerveződés és élhető itthon megteremtését.

Nekünk a játék volt az apropó a találkozásra. Többen abban az évben költöztünk haza, és nagyon éreztük a szükségét, hogy kapcsolódni szeretnénk valahogyan másokhoz. Bázel után biztos volt, hogy játszani akarok, mert a játék többet ad, mint a végén elért siker. 2018 novemberében elkezdtem mozgósítani a barátaimat, hogy mi lenne, ha még abban a hónapban összehoznánk egy játékestet, csak úgy a semmiből. Ahogy meghirdettük, rögtön páran megkerestek, hogy bennük is élt a vágy erre, és bekapcsolódnának, ha lehet. Még el sem kezdtük a játékot, már is cölöpök épültek a hidakhoz. Azóta számos barátságot, közös kalandot tudhatunk magunk mögött a Játssz Ma! Társasjátékesteknek köszönhetően. A vágy, a szükség, a megérzés és közös lépések vezettek bennünket oda, ahol most vagyunk ebben a kalandban.

Nemrég bukkantam rá David Sax könyvére, a The Revenge of Analogra (magyarul idén jelent meg a POKET Zsebkönyvek sorozatban Az analóg bosszúja címmel). Ő beszél a társasjátékok reneszánszáról és arról, hogy mivel analóg, kézzel fogható és több ember implikációjára van szükség, a 21. század legégetőbb igényére tud válasz lenni. Senki sem él önmagának, senki sem önmagába zárt magányos sziget, de az izoláció a legveszélyesebb túlélési stratégiánk. Kapcsolódni vágyunk, tartozni valahová. A közösségek mély emberi vágyra adnak választ, legyen az keresztény vagy civil közösség.

David Sax beszél arról, hogy amikor társasjátékozunk, akkor tulajdonképpen két játék zajlik: egy az asztalon és egy az asztal körül. A társasjátékok nagy előnye/fölénye a társas szinten érhető tetten. A társas faktor prioritását emeli ki Sax. Véleménye szerint semmilyen technikai vívmány nem tudja lekörözni, semmi nem helyettesítheti a másik ember valós jelenlétét.

Ma, a digitális érában minden esélyünk megvan arra, hogy „szociálisan hátrányos helyzetűvé” váljunk. Sok apropót lehet keresni az emberi interakcióra, de az egyik igazán eleven, önfeledten szórakoztató és fejlesztő apropó a társasjáték.

Sax könyve által is megerősítést kapott minden eddigi felismerésünk, tapasztalatunk. Számos jótékony hatása van a társasjátékoknak a személyre, ugyanakkor érdemes azt az aspektusát kiemelni, amelyre itt és most a legnagyobb szükség van. Olyan szép a magyar megnevezés: társasjáték. Míg az angol táblajátékként emlegeti őket, mi a társas jellegét erősítjük még a megnevezésben is.

Számos élményt szolgáltatott számunkra eddig a játék, ez a Határátlépők szülinapi sorozatából is kiderült.

Mi így tekintünk a játékra

A játékban kibontakozik igazi személyiségünk, amit megtanulunk elfogadni, értékelni. Ezáltal épülnek igazi kapcsolatok, amelyek mélyrehatók és olyan közösséget alkotnak, amely sokszínűségét elfogadva nyitott más közösségekkel való együttműködésre önmaga határait minduntalan átlépve. Hogy jobbak lehessünk, minduntalan át kell lépnünk saját határainkat és ebben másoknak is segítségére kell lennünk. (Péter)

Mit is jelent számomra a Játssz ma!? Mindenekelőtt rengeteg játékot, sok-sok mókát, kacagást és felhőtlen kikapcsolódást. Az elmúlt időszakban hónapról-hónapra lettem határátlépő, több szempontból is, de hadd említsek most csak egyet:

Minden egyes játékesten átléptem a saját határaimat. Korábban nem ismertem olyan sok társast, s amit ismertem, azt nem szerettem vagy nem tudtam igazán jól játszani. Az első alkalmon is (a) Fedőnevek mögé húzódtam (azzal már próbálkoztam azelőtt), aztán átléptem egy, majd idővel sok-sok határt. Kipróbáltam újabb és újabb agytekervényeket, végtagokat és rekeszizmokat megmozgató játékot. Már nem Tabu, hogy minden alkalommal Csak egy új játékkal, de annál több kedves emberrel ismerkedtem meg. Jó megtapasztalni azt is, hogy egy-egy megmérettetés során, ha valaki elvét egy szabályt, akkor sincs pánik (ja, de van a játékaink között, a Panic Lab), és nem fúj senki (Memó)riadót, max. odacsap az asztalra, és azt mondja: Ligretto!

Köszönöm, hogy a Határátlépők játékosa lehetek! (Isti)

Hogy mit jelent számomra a játék? Legót, kirakóst, memóriát, nyelvgyakorlatokat.

Kapcsolatokat:
– hogy leülök az 5 évessel kirakósozni, aki közben az első buszos kirándulásáról mesél;
– vagy egy másikkal a tükör előtt ügyeskedünk nyelvünkkel zizit tartva;
– amikor a barátnőm megjegyzi, hogy én mindig újraalkotom a szabályokat;
– ahogy mosogatás közben Charlie Játszom ahogyan lélegzem című dalát éneklem, mögöttem valaki mosolyogva, csendben figyel vagy 5 perce;
– amikor a lakótársam észreveszi, hogy azért nem játszom a stratégiai játékokkal, mert (még) nem vagyok jó bennük;
– amikor tudatosul bennem, hogy együtt játszom a számomra legfontosabb emberekkel;
– Fodor Ákos Magánszabályát olvasva pedig úgy érzem, ez nekem szól…
… mert nem a nyerésért, hanem az élményért játszom, sokszor átlépve önmagam határait is. (Márti)

Egy év játékosság, egy év új barátságok megkötésére, egy év a régi barátságok megerősítésére, csapatkovácsolásra, a Határátlépők megalakulására…ezt jelenti nekem/nekünk az utóbbi egy év. (Melike és Csongi)

Mert semmi sem véletlen, és vannak emberek, akik előbb-utóbb találkoznak, ezek a találkozások pedig elindítanak valamit, ami ott volt korábban is, de a közösség táptalaja nélkül nem kaphatott erőre.

Határátlépőnek lenni azt jelenti számomra, hogy élhetsz éppen bárhol, ne a helytől, ne másoktól várd a tökéletességet, azt, hogy minden rendben legyen. Nincsenek tökéletes helyek, nincsenek tökéletes „mások”, ahogy tökéletes „én” sincs. Viszont mindannyiunk számára megadatott a lehetőség, hogy tegyünk valami hasznosat ott, ahol éppen vagyunk, mások és magunk számára is egy kicsit élhetőbbé téve a közvetlen környezetünket. Azt is jelenti, hogy igyekszünk átlépni bizonyos visszahúzó szokások határait, ugyanakkor sok esetben a saját hátráltató korlátainkat is.

„Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” A jó célok mellé pedig kerül összefogás, támogatás, elég erő és főként: jó emberek. Akik sosem találkoznak véletlenül. (Eszter)

Tanulság: Ha el mersz indulni, akkor lesznek szövetségesek is ahhoz, hogy elérd a célt. Az együtt bátorsága és kalandvágya messze tud vinni. Főleg jó távol a komfortzónánktól.

A legnagyobb kincseim az elmúlt 1 évből: a TALÁLKOZÁSOK: az a rész, ahol összeér az életünk, ahol engedtük, hogy hatással legyünk egymásra.

A legmeghatóbb pillanatok: amikor oda álltunk egymás mellé helyzetekben, kihívásokban, kalandokban.

Élmény, amelyet megosztanék: Játékest közben, amikor fergetegesen belemelegszünk a játékba, és már nem az a fontos, hogy te 15 vagy, a másik meg 45. Mindenkinek ugyanolyan öröm a játék. (Enikő)

Két igen lényeges területet emelek ki, amelyekben sokat formált bennünket a játék:

Az önismeret útja, amely legfőképp a társas jellegéből fakad. „Hiába fürösztöd önmagadban,/Csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila). A társasjáték tükörként működik azoknál, akik reflektív életet élnek. A figyelmesen jelenlévők meghallják a visszajelzéseket, felismerik, hogy milyen érzést váltottak ki benne döntéshelyzetek, interakciók, kérdések, kihívások. Ráeszmélnek, hogy mit jelent a kooperáció, feltérképezik komfortzónájuk határait, valamint a saját játékos stratégiáikra, stílusukra is rálátnak. A játék mindig határátlépés, a komfortzónánkon túli valóságba való belemerészkedés, ezért jó önismereti gyakorlat is egyben. Egy új játék vagy új társaság elég, hogy meglepődj.

A másik terület a közösségiség. Persze, ezek szorosan összefüggenek. Ha az ember növekszik az egyik területen, akkor az kihatással van a másikra is. Számos alkalommal tapasztaljuk, hogy ez már nemcsak a mi projektünk, hanem azoké is, akik betérnek hozzánk játszani. Komolyan kiveszik a részüket a munkából: előkészületek, saját játékok behozása, takarítás, elpakolás, fuvarozás. Jönnek ötletekkel, szorgalmazzák, hogy legyen online alkalom a karanténidőben. És amikor életük nagy lépéseit megteszik, és mellesleg azt mondják, hogy inspiráltuk őket, akkor azt tapasztaljuk, hogy sokszoros hatással kezdünk kötődni egymáshoz. Amikor egymás gazdagságát felfedezzük és inspirálni kezdjük egymást a jóra, akkor a közösségen túlmutat az együttlét haszna.

Láttunk már olyan anyukát vagy apukát, aki eljön KicsiTársas foglalkozásra a gyermekével és azt tapasztalja, hogy legalább olyan jól érzi magát a játékhelyzetben, mint a gyermeke, de talán sokkal jobban élvezi. Ezt meg kell tapasztalni.

Továbbá kísérletezünk a Társasjátékos kaland alkalmak keretében osztályok, munkaközösségek egymásra hangolásával. A játék jelenlétet, elköteleződést kíván, főleg csapatjátékosnak kell lenni a legtöbbhöz. A közösségépítésnek jó eszköze tud lenni a játék.

A játékban mindenki egyenlő. Itt megszűnnek az alá- és fölérendeltségi viszonyok, oldja a rang és címkórság súlyos tüneteit, a székely ember merevségét, szűkszavúságát, s ezzel egy emberléptékű világ épülését teszi lehetővé. Naná, hogy játszani akarunk!

Katanténban is? Mit tesz karanténidőben az, aki játszani szeretne? Kreatívan megtalálja a módját. Mi például a Zoom segítségével próbálunk együtt játszani. Így az interakciók egy része megmarad, bár lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a technika okoz nehézségeket, kihívásokat. Persze érezhető az átmeneti jellege. Semmi nem helyettesítheti a másik ember valós jelenlétét. Azoknak a nonverbális jeleknek és jelzéseknek, amelyek sajátosan emberiek, nagy része nem jön át a webkamerán. Háromdimenziós valóságunk töredéke jut el csupán online játszótársunkhoz. Az online szükséghelyzetben jó, átmeneti állapotban, mint a karantén, de lépten-nyomon érezzük, hogy kevés, hiányos. De a kedvencünk egy kooperációs játék, a Csak egy, amelyet a karantén alatt megtanultunk Tabu kártyákkal is játszani. A közös megoldások keresésében is tettünk lépéseket a fejlődés útján.

Aki most a karanténidőben otthon játszik a családdal, az tudja, hogy milyen sokrétű, minőségi időt adó program tud lenni a társasjátékozás. Építi a játékosokat és a köztük lévő kapcsolatot. Innen már csak egy lépés van addig, hogy tágabb körben is kezdeményezzünk közös játszási alkalmakat.

Kérdezhetnék, hogy keresztény ember és a játék viszonyáról mit gondolok. Ha véletlenül bárkiben is felmerül ennek összeférhetetlensége, annak ajánlom elmélyülésre Hugo Rahner A játszó ember című munkáját.

Györgypál Enikő

1 HOZZÁSZÓLÁS