7+1 kérdés: Fórika Balázs válaszol

0
1686

Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Fórika Balázs kézdivásárhelyi kántor-tanárt Bodó Márta kérdezte.

1. Mi jót hozott az életedbe a vesztegzár?

Hála legyen a Mindenhatónak, sem a családból, sem a barátok, ismerősök közül senkit nem érintett ez a járvány! Ezért minden egyes nap hálát adok a Teremtőnek és nap végeztével kérem, hogy holnap is így legyen, s ha lehet senkit a világon ne érjen semmilyen veszteség. Egyébként a látszólagos bezártság, tehetetlenség ellenére is: végzem a dolgomat. Minden nap a helyemen vagyok, a templomban. Közvetítem élőben a szertartást, szentmiséket. Napközben „megtartom” az iskolai óráimat – ez kissé nehéz ugyan, mert két ügyes osztályom is van, akik egytől-egyig tanulnak blockflötén (is), szépen haladnak, de ezt nehéz lesz ebben a formában magasabb szintre tornázni. Magántanítványaimnak is küldök gyakorolni valót, majd a hatékonyság kiderül… Babusgatom gyümölcsfa csemetéimet, szépítem a kertet, szervizelem az orgonát, a hangszereimet és olvasok, tanulok rendszeresen. S hálás vagyok azért, hogy olyan utat választottam, amelyről sem az éppen aktuális államrend, sem politika, sem gazdasági átalakulás miatt nem kellett letérnem!

Bár úgy vagyok nyugodt, ha minden (vállalt) munkámat maradéktalanul és tisztességesen elvégzem, ezzel az új élethelyzettel rengeteg „szabadidő” zúdult rám, amiről korábban álmodni se mertem volna. Igaz, hogy ezzel az idő hasznos, pontos és felelősségteljes beosztása is kell társuljon, egyébként a „bőség zavara” nagyon szétszórttá (vagy ellenkezőleg: egyirányúvá!) tudja formálni az embert.

Az iskolai „órákra” nyugodtan, lelkiismeretesen fel tudok készülni, ill. feladatlapokat készítek/továbbítok a tanítványaimnak és ha néha gubanc van, egyenként helyre tudjuk hozni, együtt és ez most nincs beszorítva a gépies ötven percbe… Ezenkívül sort tudtam keríteni a rengeteg kotta szortírozására, újbóli rendszerezésére (amire eleddig sosem volt elég időm). Így aztán ezzel együtt nagyon sok régi jegyzet, feljegyzés, dokumentum került újra elő, ami a közeljövőben (még) hasznos lehet.

Ugyanígy a kis műhelyemet is át tudtam rendezni, ahol – ha időm engedi – fúrok-faragok, bütykölök, javítok. De ugyanígy újraszortíroztam és kartotékoltam régi, színes és fehér-fekete negatívjaimat, színes diapozitívjaimat. Utóbbiak jó részét (bő negyedszázad után!) átnéztük a családdal egy igazi „vetített képes előadás” keretében. Olyan felvételeket is öröm volt újra felfedezni, amelyekről már magam is teljesen megfeledkeztem… Mindezek mellett egy régóta tervbe vett, de időhiány miatt csak tologatott (kutató)munkát is górcső alá vehettem és a sok összegyűjtött jegyzetet, fotokópiát most lassan egybegyúrhatom.

Az itt felsoroltak, egy rendes mederben haladó – iskolai tanévhez szabott – tevékenységi napló esetén szóba sem jöhettek volna. Úgyhogy örülök ennek a lehetőségnek. Annak ellenére, hogy nagyon hiányzik mindkét kórus – s még inkább a gyermekek! – , jóleső érzés egy kis rendet rakni a környezetemben, sőt, a lelkemben is.

2. Mi volt az idei húsvét legkiemelkedőbb momentuma számodra?

Számomra – és a templomi énekkar számára is – a legszebb, leggazdagabb a nagyhét liturgiája. Minden esztendőben, már a házszentelések után elkezdjük a készülődést, a próbákat virágvasárnapra, nagyhétre, húsvétra… Idén is elkezdtük. Rendszeresen próbáltunk, heti két alkalommal. Óriási áldozat ez minden énekkarosnak. Tisztelet és hála nekik mindezért! Sajnos, az idei nagyhét, húsvét kicsit másabb lett.

Üres templom… hívek nélkül, kórus nélkül… De hála és öröm van a szívemben, mert új főpásztorunk a város szülötte! Büszkeség és hála, mert a szentatya a szakadó esőben, törékeny, öreg testtel is kiáll hívei elé! Biztat!

Elismerés és köszönet, mert papjaink nem csak hirdetik a szeretetet, életüket is odaadták azért, hogy mások lelki táplálékhoz jussanak, szent útravalót kaphassanak, vagy egyszerűen: élhessenek! Gyönyörű a nagyhét, csodás a húsvét. Idén másabb lett, szegénye(se)bb a liturgia, de ugyanazt a szenvedést, ugyanazt a feltámadást ünnepeltük!

És most, negyven év kántorságom alatt először (!) megadatott nekem, hogy az oltár közelében lehessek, a szertartást, misét végző plébánossal, segédlelkésszel együtt… és én lehettem az a (talán méltatlan) láncszem, akinek segítségével – határon innen és túlról – több százan bekapcsolódhattak híveink, testvéreink az ünneplésbe.

3. Mit sajnálsz, hogy nem tettél meg a járvány kitörése előtt?

Istennek hála, minden a(z emberi) tervek szerint alakult! Bár ebben az időszakban hajlamosak vagyunk a sajnálkozásra, hiányérzetre, én hálás és derűlátó vagyok. Nagyon mozgalmas esztendőt zártunk mind családi, mind szakmai/zenei/lelki téren.

Nagyfiúnk, Hunor megnősült, Zalán fiunk befejezte főiskolai tanulmányait és sikeresen felvételizett a budapesti Semmelweis Egyetemre, ahol jelenleg mesterizik. Megtarthattuk a huszonötödik felsőháromszéki Kórusfesztivált, két anyaországi testvérkórust láthattunk vendégül, s egy hálaadó templomi hangverseny keretében a Cantus kamarakórussal hálát adtunk a teremtőnek, hogy immár negyedszázada együtt énekelünk. A templomi énekkarral (micsoda gondviselés!) október 20-án énekelhettünk a gyulafehérvári székesegyházban és mint nemsokára kiderült: igencsak hasznos volt ez a „helyszínelés”… Tudniillik az új főpásztor, Msgr. Dr. Kovács Gergely Kézdivásárhely szülötte, aki a február 22-i püspökszentelési miséjére minket kért fel (!). Habozás nélkül vállaltuk, hiszen ilyen nagy megtiszteltetés még sosem ért bennünket. És – bár az énekkar kis létszámú, túlnyomórészt műkedvelő tagokból áll – nagy lendülettel és sok-sok izgalommal fogtunk hozzá a nagy megmérettetésre való felkészüléshez. Gyönyörű, életre szóló élmény volt! Megért fáradozást, izgalmat, mindent! A büszkeség, az öröm és a hála fokozódott akkor, amikor az érsek atya bejelentette, hogy március 1-én megtartja hálaadó szentmiséjét a kantai templomban… Készülődés, izgalom, próbák, mérlegelés, repertoár…kórusszám, népének, mi legyen, hogy a legszebb legyen? Zsúfolt, helyesebben: emberekkel degeszre tömött templom, sosem látott ünneplés, öröm, hála, meghatottság, megtiszteltetés, alázat…

Szóval lesz amin elmélkedjünk, hálálkodjunk, amiért imádkozzunk s főleg: dolgozzunk! De ezzel nem állt meg az élet, mert készültünk a passiókkal, nagyheti szertartással, húsvét, pünkösd, elsőáldozás, bérmálás, templombúcsú és egy anyaországban tanuló kispapunk szentelése, primíciája. Készülni kellett, repertoárt összeállítani, csiszolni, gyakorolni, gyakorolni… Egyetlen dolgot sajnálok – bár mindig szoktam, elemzés és végső simítások végett –, hogy nem készítettem hangfelvételt a bőséges anyagból. Így azokkal, legalább egy picit szebbé tehettem volna az ünnepeket mindazon híveink számára, akik az élő szentmise-közvetítéseket szorgalmasan követik.

4. Mi a legutóbbi hála-morzsád?

Igazából több van. Ha jól végiggondolom, nem is érdemeltem meg. Talán épp tizenkét kosárral van…

A legfontosabbak:

Jól vagyunk, aránylag egészségesen. A feleségem süti, itthon, a kenyeret. A legfinomabb, amit valaha is ettem. Angliában dolgozó Hunor fiunkkal és feleségével Lindával most már nyugodtabban, tartalmasabban el tudunk beszélgetni. Van idejük, van időnk. S közeledik hazaköltözésük időpontja is. Zalán fiunk négyévi vendégeskedés után most már két hónapja itthon van. Együtt vagyunk. Egyetlen hónap alatt megtanult gitározni, most már közös canto órákat tartunk.

Magántanítványaim közül egy páran anyák napi éneket kértek (és kaptak) és dallal köszöntötték édesanyjukat. Az iskolai tanítványok közül egyre többen készítik el – és helyesen! – a közösségi oldalon „leadott” leckét, feladatokat. Bár már fél esztendeje készültünk a Cantus kamarakórussal az anyaországi Nagyatádi Vegyeskar harmincöt éves jubileumára, a járvány miatt elmaradt, de – lélekben – az utat oda-vissza megtettük, sőt, a kórus tagjaival „eljátszottuk” az utazás, a fellépés viszontagságait. Öt napig szórakoztattuk egymást. A templomi énekkar tagjai közül már többnek volt születés- és névnapja, azt is „megültük” telefonon, „virággal”, énekkel. Ahogy illik.

De hálás vagyok azért is, mert a picivel több mint négyezer lelkes egyházközségből (legalább) egyedül, minden nap részt vehetek a szentmisén.

Hálás vagyok, mert több mint huszonöt esztendeje, több évre rámbízták a helyi Polyp Tv vallási- és kulturális műsorának a szerkesztését, – megbíztak bennem! – sőt gyakran kamerát is nyomtak a kezembe, türelmesen tanítottak…és most élőben közvetíthetem minden nap a liturgiát, a szentmisét. Igaz, csak telefonon, de az akkori tévés tapasztalat és kollégáim türelme, sok-sok tanácsa most hozza meg a gyümölcsét.

Hálás vagyok, mert sok kedves ismerős, akik a nagyvilágban szétszóródtak, mindenhonnan visszajeleznek, rendszeresen „részt vesznek” a szentmiséken. Utána pedig hálálkodnak, köszönik ezt az újszerű lehetőséget.

5. Mitől félsz, amikor félsz?

Igazából nem félek. Semmitől. Ha félnék, az kételyből fakadna. Az pedig nem a hívő ember tulajdonsága.

De ha jól belegondolok, talán a világhírű román vallástörténésznek álláspontját osztom, körülbelül így szól: „…valójában Istentől sem félek (miért is félnék?), hanem magamtól. És ezt azért, hogyha (tényleg lesz, s) eljön a végső számadás, mi lesz, ha nem leszek méltó az Ő irgalmára?”

6. Mi a legnagyobb öröm, ami az eltelt 24 órában ért?

Megtaláltam a rég elveszettnek hitt ajándékképet, amelyet Boldogemlékű Márton Áron püspök atyától kaptam nagybátyám (Ft. Fórika János, jelenlegi küküllőkeményfalvi plébános) kántoriskolás kicsengetése alkalmával, 1967-ben.

7. Mit vársz, mit szeretnél a járvány megszűnte után magadtól, környezetedtől, a világtól?

Ez a visszafogottság, megfontoltság, egymás iránti érdeklődés, tisztelet, együttérzés, részvét, előzékenység, segítőkészség legalább részben megmaradjon. A jövőbeli célkitűzéseknél a karrier, pénz és érvényesülés mellé olyan igazi értékek is bekerüljenek, amelyek nem pénzben mérhetők.

Az ezután rendelkezésünkre bocsátott kegyelmi időt ne elpocsékoljuk, hanem Istennek és embernek egyaránt tetsző módon, egymás szolgálatára, segítségére használjuk fel.

+1. Mit kérdeznél most a Feltámadottól, ha megjelenne előtted?

Édesanyánk úgy tanított minket, hogy amikor imádkozunk, nem verset mondunk, hanem beszélgetünk a jó Istennel, az Úr Jézussal, a Szűzanyával… így neveltek és próbálok így is élni. Ha tehát naponta (legalább háromszor) hívom: „…jöjj el, Jézus, légy vendégünk!”, akkor Ő egész biztos ott van VELÜNK, KÖZTÜNK.

Emellett, abban a kivételes megtiszteltetésben van részem, hogy naponta Vele kezdem és végzem a napot. Ha lehetőségem van, legalább két-háromnaponta bemegyek a templomba pár percre – szolgálati időn kívül –, hogy „kettőt szóljak Vele”… mert jó. Annak ellenére, hogy manapság már nem divat, nem trendi, sőt: „nem is vagyunk igazán rászorulva”, hiszen mindent tudunk, mindent elérhetünk, mindent a MI akaratunk szerint alakíthatunk, megtervezhetünk, kivitelezhetünk, megsemmisíthetünk… Mégis: érdemes Vele lenni. Sokszor megtapasztaltam jelenlétét, segítségét. Sokszor megerősített, felemelt, vigasztalt. Ezután sem fog másként tenni, hiszen megígérte: veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. S ezt hiszem is!

Ha viszont csak úgy mellém szegődne az úton – nem biztos, hogy most is nem áll itt mellettem! – talán megkérdezném Tőle, hogy tűri-e még amit az Ő nevében, Őrá hivatkozva mindenféle hamis álpróféták hirdetnek? S tűri-e még a csúfos-fájdalmas nagypéntek, a dicsőséges húsvét után két évezreddel is a megalázást? S meddig szenvedi el még a megosztottságot, pártoskodást, egyre növekvő testvérgyűlöletet?

Megkérném, ha lehet, enyhítse mindazok fájdalmát, akik ebben az időszakban annyi veszteséget, gyászt elszenvedtek.

De mindenekelőtt köszönetet mondanék neki, hogy mindvégig mellettem/mellettünk állt, s kieszközölte az Atyánál azt, hogy azok akik ódzkodtak, vagy egyenesen ellenezték azt, most egyenesen „felkényszerültek” a világhálóra…, azok akiket féltettünk/féltünk annak káros hatásaitól (ifjaink, gyermekeink) az effajta távoktatásnak – s főleg „tanulásnak” – köszönhetően egy picit megundorodnak az okostelefontól, táblagéptől és ezután csak módjával és célszerűen fogják használni. Egyszóval: a kor kórságát a kor (kórosnak titulált) eszközeivel képes gyógyítani. A bámulatos technika, a sebesség, a rohanás, sikerhajhászás, öngyógyítás és a gyógyszermaffia szédítő körforgatagában megállj-t parancsolt a titokzatos vírus és lassan mind rádöbbenünk, hogy mi a helyes értékrend. Köszönet érte!

Egyik – legutóbbi – gyónásom alkalmával a gyóntató atya azt szabta ki elégtételül, hogy adjak hálát Istennek azért, hogy hibáimat, gyengeségeimet felismertem, elismertem. A Feltámadottnak ezekért tartozom hálával, köszönettel! És a szorongatás, bezártság, látszólagos tehetetlenség ellenére is ingyen megkapott kegyelmi-, ajándékidőért!

MEGOSZTÁS