Szükségünk van a közösségre, az egyház nem virtuális valóság

0
828
Békeidőben látogatóban... • Fotó: A nagyváradi egyházmegye Facebook oldala

Már mindannyian számolunk visszafelé, hogy mikortól lehet szabadon, „papír nélkül” is elhagyni otthonainkat, és azt is nagyon várjuk, hogy mikortól mehetünk újra szentmisére, hisz sokunknak húsba vágóan hiányoznak a szentségek. Közben figyelemmel követjük, hogyan alakul a helyzet a szomszédos országokban, és titkon reméljük, bízunk abban, nálunk is hamarosan „történni fog valami”. A nagyváradi egyházmegye főpásztorát, Böcskei Lászlót arról kérdeztük, hogy éli meg a jelenlegi állapotot, eljut-e a „katolikusok hangja” a döntéshozókig és mivel biztatja a rábízottakat.

Lassan két hónapja annak, hogy március 16-án az államelnök rendkívüli állapotot hirdetett meg a koronavírus járvány terjedésének lassítása érdekében. Mindannyian aggodalommal követtük, ami a határainkon kívül, Kínában, Nyugat-Európában és főleg Olaszországban történt. Aggodalommal töltött el bennünket is a médiából felénk áramló folyamatos híráradat, amely gyors fertőzésről, tömeges megbetegedésekről, sok halálesetről számolt be. Ha nem is mondtuk ki, de ott volt bennünk a kérdés: mire számíthatunk mi itt, Romániában, a helyi egészségügyi rendszerrel? Mire számíthatunk, ha ez az ismeretlen vírus nálunk is rohamosan terjedni kezd? A kérdéseinkre azonnal megszületett a válasz is, miszerint rendkívüli helyzetben rendkívüli intézkedéseknek leszünk majd szenvedő alanyai. A sürgősségi állapot elrendelését néhány szigorítás előzött meg: főleg március 14-15. hétvégéjére gondolok.

Március 15. szeles, hideg vasárnap volt, és Nagyváradon a székesegyház előtti téren mutattuk be a szentmiséket. Különösen mélyen hatott rám az esti szentmise, amikor még közvetlenül szólhattam a jelenlévő hívekhez. Mindenki szemében ott volt a könny, mintha búcsúztunk volna egymástól, az ajkakon pedig ott volt a kérdés: mikor fogunk így találkozni ismét?  Megjegyezném azt is, hogy ezen a vasárnapon imádkoztuk el a rózsafüzér négy koszorúját az Erdélyi Mária Rádió stúdiójában, és nagyon sok hívő ember reménykedve csatlakozott hozzánk. Másnap, március 16-án következett az elnöki rendelet, ami egészen megváltoztatta az életünket. Az azóta eltelt időben megünnepeltük húsvét szent ünnepét és most is a húsvéti fénynek vagyunk az ápolói, hordozói és továbbadói környezetünkben, élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket annyi sok kreativitással, sokan, sokféleképpen a kapcsolattartás, a bátorítás, az oktatás szolgálatában igyekeznek használni.

A március 15-ei utolsó nyilvános szentmisén • Fotó: A szerző felvétele

Próbáltunk megbarátkozni a közvetített szentmisékkel, az oktatók az online oktatással, a hálózatok szinte leégtek a fokozott adatforgalom súlya alatt, mozgásterünket leszűkítették, az idősek és betegek megsegítésében szervezkedtek az önkéntesek… másképpen kifejezve egy hirtelen jött nyugalmi állapotba kerültünk, amely az elején szokatlannak tűnt, de a sok gond és a létbizonytalanság miatt a legtöbbünk számára gyorsan teherré vált. Rendkívüli állapot ez rendkívüli körülményekkel, egymásnak ellentmondó információk végeláthatatlan áradatával és a számtalan lehetséges forgatókönyv árnyékában pislákoló reménysugárral. Ki kell mondanunk, hogy aggodalmaink mögött megválaszolatlan kérdések vannak: Mi ez az egész? Csak egyszerűen egy kegyetlen, bennünket felkészületlenül ért járvánnyal állunk szemben, vagy valami más van a dolgok mögött? Mikor lesz ennek az egésznek vége, mikor folytathatjuk korlátozások nélkül az életünket, amely bizonyára sok mindenben már nem lesz a régi? És mi következik akkor, amikor majd feloldják a szükségállapotot és az ezzel járó korlátozásokat?

Mindenki várja már a pillanatot, amikor feloldják a jelenlegi szükségállapotot. Bár a hivatalos szervek részéről naponta elhangzik, hogy biztonságban vagyunk, de hozzáteszik, hogy még várnunk kell, még türelmeseknek kell lennünk. Szerintem kiszámíthatatlan, ami a következőkben történni fog. Az államelnök azt nyilatkozta, hogy a szükségállapotot nem hosszabbítják meg május 15. után, és mi erre építhetünk, ha egyáltalán hagyatkozhatunk a szavára. De hogy mit jelent az eddigi korlátozások fokozatos fellazítása, azt nem tudhatjuk. Mégis van egy pár dolog, amivel tisztában vagyunk, és amit a jövőben is vállalunk, nem csak elöljáróként, hanem hívőként, állampolgárként, a társadalom tagjaként.

Az egyik fontos dolog a felelősségtudat. Véleményem szerint egyházunk és híveink felelős magatartást tanúsítottak az elmúlt hetekben, a szükségállapot ideje alatt. Mindenki láthatta, tapasztalhatta, hogy az egyházak a civil szervezetekkel karöltve azon fáradoztak, hogy gátat vessen a fertőzés terjedésének, anyagi- és humán erőforrásaikkal segítsék a rászorulókat, hogy a technika eszközeit felhasználva támaszt nyújtsanak a híveknek istenkapcsolatuk megélésében, és igyekeztek erősíteni a hívek közötti kapcsolatot, a családokat, különösképpen az időseket és a betegeket. A fizikai közelség hiányában is meg lehetett tapasztalni, hogy a közösségben megtartó és bátorító erő van. Azt hiszem, hogy a jövőben is nagy szükség lesz arra, hogy felelősségtudattal és áldozatvállalással, egymásra figyeléssel és egymást vigyázva tudjunk majd helytállni egy új normalitás felé vezető úton.

A másik fontos dolog, hogy szükségünk van a közösségre. Ezt személyes tapasztalatból is mondhatom, hiszen telefonon rengeteg emberrel beszélgettem az elmúlt hetekben. Az ember közösségi lény! Az online lehetőségek kielégítőek egy bizonyos fokig, de a közelség, az együttlét, a találkozás, egymás közelségének megtapasztalása mindannyiunk életének elengedhetetlen eleme. A hosszú ideig tartó elzárkózás árt az embernek. Könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy miközben egy vírus elől menekülünk, magunkban és környezetünkben egy másik pusztító kór melegágyát teremtjük meg: az elmagányosodás, az elszigetelődés, az elhidegülés járványára gondolok, amelyek megmutatkoznak szűkebb és tágabb értelemben vett társadalmi életünkben. Ferenc pápa az egyik elmélkedésben ezt így fejezte ki: az egyház nem egy virtuális valóság! Mennyire igaza van: az életünk nem lehet egy virtuális valóság. Szükségünk van a mozgásra, a találkozásra, a közösen megtapasztalt élményekre.

Éppen ezért, a már említett felelősségtudat vállalása mellett nagyon várjuk, hogy feloldják a szabadságunkat korlátozó óvintézkedéseket. A fokozatos feloldásban fontosnak találjuk azt, hogy a döntéshozók vegyék figyelembe az emberi lélek igényeit és szükségleteit is. Ez azt jelenti, hogy engedélyezzék templomaink megnyitását a hívek előtt, hogy ismét hívek jelenlétében mutathassuk be a szentmiséket, szolgáltassuk ki a szentségeket, stb. Ezen óhajunkat és kérésünket megfogalmazva a Romániai Püspöki Konferencia levelet küldött az illetékes hatóságokhoz nyomatékosítva, hogy a jelenlegi krízishelyzetben, a szükséges óvintézkedések betartásával, a szentségek megerősítő kegyelmeivel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy nagyobb lelki erővel tudjuk elviselni a kialakult és sokszor kilátástalanságba szorító helyzeteket az egyén és a közösségek életében. Tehát van egy ilyen kérelem, az érintett hatóságok ismerik ezt az óhajunkat, azt azonban nem tudhatom, hogy mennyiben veszik ezt számításban jövőbeni döntéseik meghozatalában.