Hetek óta otthonainkba bezárva élünk, otthonról dolgozunk, már aki ezt teheti, az internet segítségével tanulnak gyerekeink, így oktatnak a tanárok, óvodától egyetemig. Számtalan kihívással jár ez a helyzet, bár kétségtelenül van némi jó is a sok nehézség közt: megtanultuk az online lehetőségekkel haszonnal élni, nem csak a drága időt tölteni lapozgatással, játékokkal, de a távoktatásban az érintettek kipróbálták, milyen áldást rejthet a technológia. Tanítanak a tanárok, figyelnek a diákok, és mindkét fél tanulja az új módszereket. De hogyan zajlik a szemináriumi élet a hetekben? Hogyan lehet távnevelni, távolról kísérni a papjelöltek lelki fejlődését, segíteni őket erre a hivatásra felkészülni? Minderről a gyulafehérvári papi szeminárium lelkivezetőjét, Kiss Endrét kérdeztük.
A kispapok március 8-án a tavaszi egyhetes lelkigyakorlat végén tudták meg, hogy ideiglenesen szünetel az oktatás és a szemináriumi élet Gyulafehérváron. A hírt vegyes érzelmekkel fogadták. Azóta lassan két hónap telt el. Üres a szeminárium. Csend van. A korán ébredő madarak hajnali párbeszédéhez nem társul a kápolnába induló kispapok nesztelen menete, nem töri meg a szeminárium némaságát az ima és ének. Hiányoznak a napközbeni nevetések, beszélgetések. Ők hiányoznak. A pásztorok sorába beállni készülők. Az otthon csendjében ők is újra és újra felfedezik: értékes és jó közösség vagyunk, persze hibákkal és hiányosságokkal, de a közösség hiánya mutatja, hogy szívünk mélyén ragaszkodunk egymáshoz és ez jó. Hiányzik Gyulafehérvár, a szeminárium, az Úr előtti közös együttlét, a közösség, a kápolna, a székesegyház, és mi is (tanárok és elöljárók). A szétszakítottságunkat próbáljuk összevarrni: elsősorban azzal, hogy naponta egymást az Úr elé visszük, ők minket, mi őket, egymást. Hetente rövid gondolatokat fogalmazok meg számunkra; használjuk a technika adta lehetőségeket; a tanárok, elöljárók szívesen állnak mindenben rendelkezésükre; segítünk, amiben tudunk. Működik az online oktatás. Mindez rendben is volna. Online lehet teológusokat nevelni, de kispapokat nem. Szükséges a személyes találkozás, a lelkiélet, a közösség. Növekedniük kell a szeretetben. Ehhez pedig szükség van a szeminárium „táptalajára”, az évszázadok alatt folyamatosan „beimádkozott” térre. Elszigetelve soha nem fogják megérteni Jézus szavait, hogy mit jelent nem a világból valóként a világban lenni, élni és hirdetni az örömhírt (vö. Jn 17,16); hogy mit jelent a szentségi testvériség köteléke, amely egymáshoz fűzi majd őket.
Hiszem, hogy a Szentlélek segít az új utak megtalálásában.
