7+1 kérdés: Varga Gabriella válaszol

0
535
• Fotó: Ozsváth Judit

Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Varga Gabriella újságírót, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Általános Titkárság sajtóosztályának munkatársát, az európai magyar katolikusok 52. évfolyamában járó havilapjának, az Életünk kiadói-főszerkesztőjét Fábián Róbert kérdezte.

1. Mi jót hozott az életébe a vesztegzár?

Ha jónak nevezhetjük azt, hogy még több idő jutott a számítógép előtt ülésre, akkor azt: be tudtam pótolni az elmaradásaim nagy részét, el tudtam végezni korábbról húzódó munkáim javát. Nagyjából utolértem magam, és ez fontos, hiszen akár nyomaszt bennünket valami, akár felszabadulunk egy-egy cipelt teher alól, ez alapvetően befolyásolja az idegállapotunkat és lelki egyensúlyunkat. Mégsem ez fog eszembe jutni, amikor majd nyugdíjas éveimben visszagondolok a 2020-as tavaszi karanténvilágra, hanem az, hogy a vírus egyetlen laza mozdulattal keresztülhúzta a terveinket: nem tudtuk megtartani a Jakab Antal püspök nagybátyámról készült, Küzdve és bízva című dokumentumfilm négy díszbemutatóját. Hónapok óta készültünk erre. Éppen márciusban volt tízéves a Jakab Antal Keresztény Kör, ennek a megünneplését is terveztük, a film ősbemutatójával. Ebből mind semmi nem lett – eddig még –, azonban a döntés, amit hoztunk, végül jóra fordította a vesztegzár miatti nagy hiányt és elmaradást: április 2-án a világhálón nyilvánossá tettük a filmet, és az azóta eltelt egy hónap alatt olyan statisztikai adatok keletkeztek, amelyeken magunk is csak ámulunk: közel negyven híradás jelent meg a filmről a sajtóban és a médiában, egy tévévetítés is megvalósult és mintegy négyezer már a film megtekintéseinek a száma (ami a valóságban ennél sokkal több nézőt jelent, hiszen nemritkán házaspárok, több tagú családok nézték egyszerre). Gyakran felemlegetjük Csúcs Máriáékkal, hogy vajon hol és hány díszbemutatót kellett volna tartanunk ahhoz, hogy ezeket a mutatókat elérjük… A koccintások tehát elmaradtak ugyan, viszont nagyon rövid idő alatt nagyon sok nézőhöz eljutott a film, és ez a legfontosabb.

2. Mi egy mostani hétköznapja legkiemelkedőbb eseménye?

Ha fel tudok mutatni valami jó cselekedetet. Ha bármiben léphetek egyet előre. Ha bármilyen tevékenységemben születik egy-egy konkrét eredmény. Ha beszélhetek valamelyik kommunikációs csatornán a szeretteimmel. Ha a házunk előtti parkolóban találkozhatok velük. Ha hallhatok vagy olvashatok valami szépet, jót, biztatót arról, hogy ennek a kényszerű elszigetelődésnek hamarosan vége lesz.

3. Mit sajnál, hogy nem tett meg a járvány „kitörése” előtt?

Gyakorlati értelemben tizennégy éve homeoffice-ban dolgozom, saját időbeosztással, ilyen szempontból tehát valóban csak magamra vethetek, ha valamit elmulasztottam. A munkahalmozásaimból azonban óhatatlanul fakadnak ilyenek. Év elején szerettem volna elkészíteni néhány, az eucharisztikus kongresszusra hangoló interjút, olyan művészekkel, akik korábban jelezték, hogy mindenképpen élőszóban, szemtől szemben szeretnének nyilatkozni. Ez elmaradt – de ami késik, nem múlik!

4. Mi a legutóbbi hála-morzsája?

Mindenekelőtt azért mondok köszönetet a jó Istennek, hogy akikért aggódom, azok jól vannak. Másodsorban azért, hogy a munkaéletemben minden változatlan, a járványhelyzet ilyen szempontból nem hozott nehéz helyzetbe. Hálás vagyok azért a megszámlálhatatlanul sok pozitív visszajelzésért is, amit a Jakab Antal-film megtekintőitől kapunk. Összességében hálás vagyok minden egyes pillanatért, ami nem üresen és értelmetlenül fut el. És feltétlenül hálás vagyok azért – senki ne nevessen ki ezért –, hogy a nemzetközi postaforgalomban a fennakadások csökkentek! Ez év elejétől ugyanis átvettem az 52 éves múltú, egyetlen európai magyar katolikus havilap, az Életünk újság teljes körű kiadását, szerkesztését és terjesztését, a lap pedig postai úton jut el Európa különböző országaiban élő olvasóihoz. Volt egy pillanat március közepén, amikor Magyarország nem indított postai küldeményt többek között Ausztriába, Szerbiába, Szlovákiába – na akkor volt bennem egy kis ijedség, de szerencsére ez az átmeneti időszak nem tartott sokáig, s ha késve is, de a márciusi és az áprilisi számunk is végül mindenhová szerencsésen megérkezett.

5. Mitől fél, amikor fél?

Békeidőben is tartok attól, nehogy a szeretteimet valami baj érje. Most, a pandémia idején ez még inkább így van: féltem egészségüket, munkájukat, nyugalmukat. Félek attól is, hogy ez a vírus talán nem illan el egyhamar, s ha mégis megteszi, előbb-utóbb jön a helyébe egy másik.

6. Mi volt az idei húsvét legszebb pillanata az ön számára?

Sok ilyen volt, mégis azok a képsorok érintettek meg legjobban, amelyeken azt láthattam, hogy egy olyan helyzetben, amikor az emberek nem mehettek templomba, „a templom ment el hozzájuk”. Megható volt látni Székelyföld-szerte az ünneplőbe vagy székely ruhába öltözött családokat a kapuikban, fehér abrosszal leterített kis asztalaik mellett, és látni az utcán szekéren közöttük végighaladó, barkára, eledelre, emberekre áldást osztó plébánosokat. Mélyen megindító volt minden olyan felvétel, amely azt örökítette meg, hogy autók platóján vagy éppen gyalog vitték papok az Oltáriszentséget végig az utcákon és a hívek térdre borulva, keresztvetéssel fogadták. Ezek még a számítógép képernyőjén keresztül is mind rendkívüli élmények voltak számomra.

7. Mit vár, mit szeretne a járvány megszűnése után önmagától, a környezetétől, a világtól?

Sokat gondolok arra ezekben a napokban-hetekben, hogy vajon megváltozik-e bármi is a járvány után, vajon jobban oda fogunk-e figyelni egymásra, a környezetre, az értékekre, a hangsúlyokra, a prioritásokra, vagy marad minden úgy, ahogy eddig volt és az ember szépen lassan felszámolja önmagát. A hangsúlyeltolódások, aránytalanságok, egyenlőtlenségek, az értékvesztés-értéktévesztés csökkenését szívesen látnám egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Azt várom, hogy a karanténban és azután gondoljuk újra: mi az igazán fontos, és figyelmünket, erőforrásainkat ennek megfelelően összpontosítsuk a megfelelő helyekre. A keresztény értékek irányába elmozduló szemléletváltás jeleit remélem. Azt várom, hogy az emberiség visszanyerjen valamit a normális gondolkodásból. Persze nem tudom, hogy ehhez egy koronavírus és két hónapnyi karantén elegendő-e.

Ami engem illet, mint minden január 1-jén, most is tele vagyok fogadalmakkal. De azt hiszem, ez most nem hasonlítható az újévi fogadkozásokhoz. Több figyelmet a szeretteimre, rokonaimra, barátaimra és több szabadidőt, természetet a számítógép helyett – ez az új jelmondatom.

+1. Mit kérdezne most a feltámadt Jézustól, ha találkozna vele?

Az elején bizonyára szavak nélkül fejezném ki hihetetlen megilletődöttségemet… Amikor pedig már meg tudnék szólalni, az első szavam a köszöneté lenne: megköszönném neki mindazt – szépet, jót, nehezet, mindent–, amit az eddigi életemben kaphattam. A második szavam a megbánásé lenne: bocsánatát kérném azért, ha eddigi életemben bármit is nem az iránymutatása szerint cselekedtem vagy gondoltam. Harmadsorban megkérném, hogy tartsa rajtam továbbra is segítő kezét, és biztosítanám arról, hogy minden igyekezetem szerint megpróbálok erre méltó és ezért hálás lenni. S végül, ha lenne még ideje, nem tudnám megállni, hogy ne kíséreljek meg kifürkészni egy kis jövőbelátást is tőle… akkor megkérdezném, hogyan látja, a világ azon az úton megy-e tovább, amelyen most halad…

MEGOSZTÁS