A világméretű járvány és a megfékezése érdekében hozott intézkedések következtében csupán képernyőn, rádiókészülék előtt követhetjük a szentmiséket. Sőt: örülnünk kell, hogy ez egyáltalán lehetséges! Hogy van technika és technikai felszereltség! Hogy papjaink vállalják ezt, és minden többlet erőfeszítést! Hogy van kitartásuk az üres templomban is felszerelni a közvetítéshez szükségeseket, kiállni, gondoskodni, hogy így, hogy mindenképp eljusson hozzánk, hívekhez a napi szentmise! Köszönet és hála érte!
Hirtelen jött a rendelkezés, hogy csak a képernyőn követhetjük a szentmisét. Egyik nap még 100, aztán csak 50 ember, végül egy sem léphetett be a templom terébe a liturgia idején. Kénytelenek voltunk nézni a szentmisét… Csak hát… míg protestáns felfogás szerint az Úr vacsorája emlékezés, mi hisszük, hogy a szent színek alatt Jézus valóságosan jelen van. Ezt pedig nem elegendő nézni a képernyőn… A helyzet, a világméretű járvány úgy hozta, hogy nemcsak hogy így kell tennünk, hanem még örülnünk is kell, hogy ez lehetséges! Hogy van olyan technika, hogy papjainknak van olyan technikai ismerete, felszerelése, nem utolsó sorban kitartása közvetíteni a napi szentmisét! Köszönet és hála érte!
A pap számára sem természetes és egyszerű úgy misézni a megszokott helyen, templomban, hogy körülnézve senkit se lát, egyedül van… Az Úrnak szolgál és az Úr ott van, de a hívek biztató, megtartó közösségét esetleg a rövid üzenetekből lehet sejteni. Több pap el is mondta, milyen furcsa, szokatlan, kényelmetlen helyzet ez számára is. Annál nagyobb köszönet és hála a kitartásért, amellyel mégis nap nap után mentek, felszerelték a szükséges berendezést, az internet megterheltsége miatt olykor akadozó módon is szembrebbenés nélkül végezték a szertartást, képviseltek, Isten elé vittek minket, akik otthon igyekeztünk a láthatatlan, fizikailag nem tapasztalható közösséget fenntartani. Ezekben a hetekben számomra gyönyörű tanúságtételek születtek papjaink kitartása, helytállása, nem utolsó sorban az egyedül celebrált liturgia szépségének megmutatása által! Köszönet és hála érte!
Nézegettem, mint többen, e napokban sok és sokféle közvetítést: sokféle teológiai és pasztorális elképzelésbe láthattam bele… Különösen érdekes megoldásokat láthattunk a húsvéti készület, az ünnep megülése kapcsán. Most volt alkalom és lehetőség válogatni, látogatóba menni, a megszokott, olykor talán meg is unt otthoni szokásokon túlra tekinteni, belelátni más közösségek, más lelkészek gyakorlatába. Ám a sokféleséget megtapasztalva elég rövid idő után arra a konklúzióra jutottam, amit Tamási Áron így fogalmazott meg: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, illetve: mindenütt jó, de a legjobb otthon. Visszatértem megszokott templomtereimbe, a megszokott liturgikus gyakorlatokhoz.
A nagyvilágban „járkálván” még jobban értékelem immár a közelemben Istent visszafogott ünnepélyességgel dicsőítő papjainkat, kántorainkat, kiemelten azokat, akik ezekben a furcsa időkben külön igyekeztek valami többlet meghittséget és szépséget „becsempészni”, visszahozni a templomi díszítésbe és a szertartásokba. Köszönet és hála érte, Isten tartsa meg papjainkat a hivatás útján!
