A szerző és a szöveg értelme

0
563
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely ,Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
(Lk 24,13-35)

Az emmauszi tanítványok története Szent Lukács evangélista egyik nagyon pontosan kidolgozott elbeszélése: Jézus nem „megjelenik” a tanítványoknak, hanem melléjük szegődik. Úton vannak, és ezen az úton velük tart Jézus is, és idegenként, föl nem ismertként magyarázza a Szentírásból, hogy mindaz, ami a Názáretivel történt, már eleve meg volt írva, már eleve benne volt a szent könyvekben – a Szentírás nem történelem, nem pusztán szöveg, hanem a valóság olvasásának a rácsa. A Szentírás üzenetén keresztül föltárul Isten öröktől fogva szövögetett terve, a Szentírás üzenetén keresztül a világ és személyes történetünk eseményei újrarendeződnek. Valahol a történelem, történelmünk mélyén az üdvtörténet patakja csörgedezik, amely éltető vizével táplálja, hajtja előre az eseményeket. Pusztán a Szentírás adta értelmezési rácson keresztül kaphat igazi értelmet mindaz, ami velünk és körülöttünk történik.

Az irodalom értelmezésében nemrég megjelent irányzat a szerző haláláról beszél. Ennek az elméletnek a megalkotója Roland Barthes, aki a „szerző halála” kifejezést egy Balzac-novellából kölcsönzi. A gondolatmenet lényege, hogy föl kell hagyni az irodalmi szövegek olyanfajta megközelítésével, amely mindent a szerző életrajzából próbál megmagyarázni. József Attila verseit, amelyben az édesanyját idézi meg, nem akkor értjük meg igazán, ha a költő élettörténetét vizsgáljuk, ha állandóan az életrajzhoz térünk vissza, hanem ha állandóan újragondoljuk a versek értelmét. Nem a szerző élete, hanem a mi értelmezésünk ad értelmet az irodalmi szövegnek. Barthes szerint sokkal inkább a szöveg olvas bennünket, mintsem mi a szöveget. És szintén ő fogalmazza meg frappánsan: az olvasó létrejöttének az ára a szerző halála.

Az emmauszi tanítványok esetében azonban épp az ellenkezőjét látjuk. Lehetetlen megérteni Jézus életének eseményeit, ha ő nem él, ha nincs feltámadás. Emlékezzünk csak vissza, milyen szigorúan szól a szegény Lázárról szóló példabeszédben Ábrahám a gazdaghoz: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek (Lk 16,31). Úgy tűnik, az emmauszi tanítványok képtelenek voltak megérteni az Írásokat – Mózes és a próféták szavai sem bizonyultak elegendőnek, hogy érteni, látni tudjanak. Magának a halálból visszajött szerzőnek kellett melléjük szegődnie, hogy értelmet adjon a róla írt szövegnek. A feltámadás élet-halál kérdése. Értelmet ad mindennek, ami addig homályba rejtőzött.

A Föltámadott tovább akar menni, mihelyt megérkeznek Emmauszba. A két tanítvány kéri azonban, maradjon velük, hisz már lemenőben van a nap. A kenyértörésben végül felismerik, ki is volt az, aki az úton magyarázta nekik az Írások értelmét. A magyarázat az élő Krisztussal való közösség megtapasztalásába torkollik. A megnyílt szem és a felismert Föltámadott Lukács evangélista utolsó igazítása a történeten. Úgy tűnik, Jézus szükségét érezte egy második „utolsó vacsorának”, hogy megerősítse hitükben a csalódott tanítványokat: a megértett Szóban és az eucharisztikus ünneplésben található az a kiemelt hely, ahol a ma élő emberek is találkozhatnak a Feltámadottal, ahol a kegyelem történelem mögötti patakja eleven vízként tör a felszínre. Az emmauszi tanítványok kérése: maradj velünk, Uram, mert már lemenőben van a nap, nem pusztán a vendégszeretet kifejeződése. Ők ugyanazt az imát mondják el, amely minden hívő ajkán ott van, ha az életút folytatása ködbe vész, ha képtelenek vagyunk megérteni, hogy miért is történnek a dolgok életünkben úgy, ahogy történnek.

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap április 26-i számában.