Igazi „karanténos húsvét” utáni időket!

0
1034
Illusztráció • Pixabay

A világ és az egyház történelmében mindig voltak olyan időszakok, amikor egyesek hitvallása mások hitének megerősítésére szolgált. Senki sem tud sokáig egyedül küszködve élni, és még kevésbé hinni! Közösségre van szüksége, amely védelmezi, erősíti még karantén idején is. A kereszténység csak a szeretet közösségében tud kibontakozni, amelyet Jézus Krisztus egyházként alapított, amelynek tagjai nagyobbrészt „családban-családegyházban” élnek, ahol a hitnek teremtő módon életté kell válnia. Valamennyien nélkülözzük a közösség megerősítő erejét. Sajátosan éltük meg az idei húsvétot, Urunk feltámadását halottaiból. Akik igazán ünnepeltek, azok igazán kreatívak is voltak, kihasználták az adott lehetőségeket, s abból a legjobbat hozták ki. Azon gondolkoztam, hogy vajon a családoknak, hogyan sikerült megünnepelniük a szent napokat, ekkor jött az ötlet, hogy hirdessem meg, ha valaki szeretne írni róla, legyen alkalma. Meglepetésemre, mert bevallom, csak halvány reményem volt, hogy választ is kapok a felhívásra, megérkezett az első cikk. Alább egy szép beszámoló, részletek „egy karanténos húsvéti család történetéből”, ők így ünnepeltek:

Bár nem volt mindig jellemző a családi életünkre a közös intenzív vallásos élet megélése, vagy a rendszeres közös templomba járás, mégis érezzük, hogy Isten valahogy mindig ott volt és van az életünkben, tapasztaljuk jelenlétét és gondviselését nap mint nap az élethelyzeteinkben. Erre az alapra köszöntött be idén életünkben a karanténos online húsvét.

Ha visszagondolok az elmúlt húsvétokra, akkor nagyrészt az évről évre megismétlődő majdnem ugyanolyan forgató könyv jut eszembe: egész héten lakástakarítás, sütés, főzés, majd nagypénteken közös tojásfestés a kisfiammal, és fáradtságos készülődés a feltámadási ünnepre. Mindezt hol békében, hol kisebb nagyobb konfliktusokkal megfűszerezve a nagy készülődés igyekezetében. Végig versenyt futva az idővel, hogy elérjünk mindennel és mindenhová… Közben szentgyónásra, majd a szentmisékre való „beesés” egyénileg vagy együtt a családdal, ahol elsősorban fizikai megpihenésre volt szükség a rohanástól kifáradt testnek, és ha egész héten is sikerült lelkiekben készülni az ünnepre, akkor másodlagosan a lélek is meg tudott pihenni. A fizikai és lelki takarítást kellő egyensúlyban végzett években pedig még fel is tudott támadni a lelkünk (mert hála Istennek volt erre is példa). De amire felfogtuk volna, hogy valóban feltámadás történt, arra már véget is ért az ünnep, és a hétköznapok forgataga söpörte is tovább a testet és a lelket a maga gyors dinamikájával.

Na de milyen is volt ezekhez az évekhez viszonyítva az idei húsvét? Más… Merőben más. Hogy jobb-e vagy rosszabb volt? Inkább azt mondanám rá, hogy másabb volt. Talán ebben az egy szóba van bele csomagolva az idei húsvétunk igazisága. Mert eljutottunk idén hála Istennek arra a pontra, egyéni és családi szinten is, hogy elkezdtük felszámolni az álarcokat… Végre elkezdtük letenni a „kell”-eket… Végre elkezdtük letenni az egymásra erőltetett ünneplést, a megkötözött és olykor már kiüresedett szokásainkat, amelyek úgy tűnik egy ilyen kis karantén történettel könnyebben a felszínre tudtak bújni nem igaziságukból. Végre elkezdtük letenni a megjátszásokat egymás fele és önmagunk fele… a megfeleléseinkből fakadó tetteinket… az ünneplés kényszerzubbonyos jellegét… elkezdtük letenni lélekben mindazt, ami ál, ami hamis, ami kényszeres, és elkezdtük elővenni az igazi önmagunkat… Elkezdtük megtisztítani a külső szokásainkat, amelyek által a lélek tisztulása is elindult… Mindezt csendben, egyénileg önmagunkban a jó Isten színe előtt. Igen, ez az idei húsvét valóban az Isten színe előtt történt. Minden napja, mozzanata Őelőtte, Ővele és Őbenne történt. Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban…

A húsvét idén nem csupán a Feltámadás napját jelentette, hanem végre hangsúlyt kaphatott mind a szent három nap. Mint ahogy a bűnbánat csúcspontja sem a gyóntatószékre tevődött idén, hanem szívünk szentélyében teljesedett ki.

Nem voltunk idén sem szentebbek, sem bűnösebbek… Nem… Azt hiszem nem sikerült idén sem jobbakká válnunk, hála Istennek talán rosszabbakká sem… inkább „csak” igazibbakká… Igazibbakká abban, akik valójában vagyunk… Igazibbakká érzéseinkben, jellemünkben, cselekedeteinkben, a hozzánk tartozó értékekben… Igazibbakká abban, akinek és amilyennek a jó Isten teremtett bennünket erősségeinkkel és gyengeségeinkkel együtt… Elfogadva és megbocsátva azt, akik és amik vagyunk: emberek az Isteni fiúság minőségének lehetőségében, rosszra való hajlandóságunkkal együtt. De mégis az idei csendes, meghittebb szent három nap újraszemlélésében és újra élésében még erősebben Krisztus tökéletességére vágytunk és őt kerestük, rá figyeltünk… Idén jól érezhetően mindezt nem azért, mert kívül is ünnep volt, hanem mert végre a nagyobb hangsúly ebben az évben a belső ünnepre tevődött át… A saját és a családi szentély mélyebb megismerésére és megteremtésére… Családi szinten kimerült a közös lakás takarítással, tojásfestéssel, a nagypénteki közös búcsúbeszéd felolvasással, az ünnepek alatt  a napi családi filmnézésekkel, a közös ünnepi étkezésekkel, húsvétvasárnap az online megszentelt étel közös elfogyasztásával, húsvéthétfőn pedig az online locsolkodással…

De idén mindezeken túl, ebben a mindenhonnan negativitás-özönlős időkben elkezdtünk újra vágyni arra, hogy valóban felfedezzük, megéljük és azzá váljunk, amivé Isten megteremtett bennünket… Hogy elkezdjünk igazán újra élni. Hogy megéljük természetességünket, igaziságunkat Krisztus szenvedéstörténetének tükrében… Valahogyan ebben a csendben, ebben a mindenki saját maga megteremtett és kialakított szent és egyénileg berendezett szent térben igazibbak voltunk… Előtérbe került ebben a befelé fordulós helyzetben, hogy mi is az, ami igazán fontos a számunkra egyénileg és családilag egyaránt… Melyek azok az értékeink, amelyek Krisztushoz közelebb visznek, és melyek azok, amelyek eltávolítanak tőle. Családi szinten is melyek azok, amelyek közösek és melyek azok, amelyek szétválasztanak bennünket… A rituáléinkban mi az, ami szívből jön, ami hozzánk tartozik, és mi az ami már kiüresedett szokás… A jó kívánságaink, amelyeket évről évre küldözgettünk, most valahogy újra valós tartalmat kaptak… Ízük lett a szavaknak, az érzéseknek, a kapcsolatoknak. Végre elindult egy fajta lüktetése az életnek… Először csak belül, a lelkünkben, aztán lassan-lassan elkezdett kifelé is testet ölteni. Az emberek, akiket felhívtunk, akikkel kapcsolatba léptünk újra átvilágításra kerültek a szívünkben. Egyesek át is minősültek…

Idén valahogy ebben a lelassulásban, személyesebbé vált a feltámadás üzenete… Ebben a csendben jobban odafigyeltünk a belső hangra, amely a feltámadás napjára egyre felismerhetőbbé vált bennünk… A hang, amely a lelkünk legmélyebb rétegéből akart egész évben feltörni és akart megszólítani, most a körülöttünk elcsendesedő világ segítségével valahogyan tisztábbá vált, közelibbé… A feltámadt Krisztus hangja megtapasztalhatóbbá vált… Idén valahogy a karanténos húsvét segítségével igazibbakká váltunk az őszinte Isten-keresésben, a hamis isteneink  felismerése által… Igazibbakká váltunk a valós szeretet keresésében és felismerésében,önmagunk szeretésének és felebarátaink értékeinek felismerése által is…

Megengedtük így a képernyő előtti szentmise alatt, hogy úgy viselkedjünk, úgy kapcsolódjunk be, vagy épp ne kapcsolódjunk be a szentmisébe, ahogyan idén a lelkünk valóban vágyta egyénileg is. Szabadon és mégis Istent keresve… Olykor egyedül és mégis érezve a szentmise online közvetítésén keresztül a feltámadt közösség erőterét. Mindezt idén külső előírások nélkül, a belső hangunkra hagyatkozva… Egy újabb rendben… abban a rendben, amelyre a lelkünk hívott meg mindegyikünket a saját szentélyünkben, a saját utunkon keresztül.

Bár arra számítottunk, hogy a karantén megállítja az életet, tulajdonképpen inkább csak újra indította azt. Megmutatta azokat a vesszőcskéket, amelyek bizony lemetszésre szorulnak, hogy bőségesebb termést hozhasson életünk szőlőtője.

Az idei húsvét misztériumának utazásában, azt hiszem idén sem lettünk jobbakká, de igazibbakká igen, azt remélve, hogy Isten előtt is! Krisztus idén is feltámadt, valóban feltámadt! És ezt idén valahogy sikerült még erősebben átéreznünk és megélnünk a szívünkben! Igen, egy ajtó nyílt ki a feltámadott élet felé. Hála érte „karanténos húsvét”, hála érte Mennyei Atyánk! Ámen!

A szép íráson épülve, osszuk meg egymással, hogyan telt otthonainkban húsvét ünnepe. Sikerült-e otthon is szépen, méltóságteljesen és lelkesen megünnepelnetek Krisztus Urunk feltámadását? Az írásokat szeretnénk összegyűjteni és megjelentetni, ezért a beszámolókat üzenetben küldjék el az erikofm@gmail.com drótpostacímre. Ne feledjük, hogy amíg másokat bátorítunk, mi magunk is erősödünk.

Urbán Erik OFM